Egy kis időre hagyjuk Rómát ülepedni, és nézzünk filmet. Gofri polcáról ránézésre kölcsönöztem a Christopher Hampton rendezte Álmaimban Argentína című filmet, és nem csalódtam benne. 

A film a hetvenes években játszódik, abban az időben, amikor Argentínában ezrével tűntek el azok az emberek, akiket a katonai vezetés valamilyen szempontból nemkívánatos társadalmi elemnek ítélt. A terror természetrajzát látjuk ebben a szívszorító filmben.

Emlékszem, Galeano könyvében olvastam egy ellenzéki férfiről, akin a diktatúra olyan módszerrel állt bosszút, amit nem volt lehetséges megbocsátani és elfelejteni; a férfi fiát rabolták el,és ölték meg. Azt hiszem, ez a világ legtisztességtelenebb bosszúja, mert örök szenvedésre ítéli az apát. Ehhez képest a kivégzés humánus megoldás lett volna.

A filmben a főhős (Antonio Banderas), egy író és színházvezető feleségét rabolják el, mivel a nő (Emma Thompson) felforgató cikket írt az eltűnésekről. A rengeteg szörnyűség és kínzás ellenére sem törik meg a házaspár, ami egy csoda, mert emberi tartásuk bosszújaként elrabolják, megerőszakolják és megölik a tizenéves lányukat is.

A megfélemlítés, a terror ellen egyetlen fegyver van, mondják a filmben. Egyetlen olyan fegyver, amit soha nem vehet el senki, az pedig a képzelet. Ha a világ élhetetlenné lesz, az embernek élhető világot kell képzelnie a helyébe, mert gy talán túléli a megpróbáltatásokat. Ezért zavarja hát a diktatúrákat a szabad művészet.

A film másik tanulsága az, hogy van, amit nem lehet megbocsátani, van, amit nem szabad elfelejteni. Az eltűntek, a megkínzottak, a lélekben és testben megnyomorítottak tömegei ilyenek. Őket nem csak a család nem felejtheti. 

A hetvenes évek Argentínájában több, mint 30 000 nőt, férfit és gyermeket (!) tüntetett el a katonai diktatúra titkos gépezete. Sajnos ma is tűnnek el emberek. Csak a helyszín változik, a módszer nem.