Mi az, ami azzá tesz, aki vagyok? Nyilván nem a ruhám, nem a mobiltelefonom, még csak nem is a könyveim... Talán a gondolataim vagy az emberi kapcsolataim.

A szociális ellátó rendszer, a hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek régóta tudják (Emma ezt meg is erősítette tegnap este), nem a cipő, az étel, a fedél hiánya a legkínzóbb az utcán élők számára, hanem az emberi kapcsolatrendszer lenullázódása. 

Tegnap vásárolni voltam, és a boltból jövet összetalálkoztam a környék két hajléktalanjával. Jó mérges is voltam magamra, mert vehettem volna nekik egy kis kaját, de befelé menet nem tűnt fel, hogy ott ülnek a padon. Az egyikük meredten bámult, zavarba is jöttem, azt hittem, csalódott, hogy nem kap semmit. Erre a másik barátságosan hátba verte a bámuló férfit, és valami olyasmit mondott neki, hogy nehogy már azt higgye, majd egy ilyen nő érdeklődik utána. (Az ilyen nő alatt persze egy egyszerű, reggelinyúzott középkorú családanyára kell gondolni, nem egy bevásárló szexistennőre.)

Amikor beültem a kocsiba, akkor esett le, hogy nem mint lehetséges adományforrás, hanem mint nő lettem megbámulva. Akkor viszont tényleg zavarba jöttem. Ez nekem még soha életemben nem jutott eszembe. Hogy ezek az emberek nem csak hajléktalanok, nem csak ápolatlan, beteg vagy éhes emberek, hanem férfiak és nők. 

Emma, aki évek óta dolgozik a szociális ellátó rendszerben, azt mondta, a kapcsolatrendszer (a barátok, a család) elvesztése mellet a szociális ellátásra szorulók körében állandó probléma a szexuális szerep elveszítése. Akár hajléktalanokról van szó, akár a családok átmeneti otthonába beköltöző nőkről. 

Pedig az ember vagy nő, vagy férfi. Az ehhez tartozó összes szexuális igényével egyetemben. 

Erre is ki kellene valami okosat találni, mert én maximum a zsemlét és a szalámit tudom adományozni, esetleg egy kis pénzt.  A férfi/női lét problémájának megoldását nem tudom felvállalni.