Tényleg olyan ez az augusztus, mint valami betévedt ünnep. Nem szoktam szeretni, most mégis belé szerettem. Az övé vagyok, meghódított. Akaratlan, óvatos szépségével, bölcsességével, kitartásával, megértő csendjével, viszonzást nem váró melegségével. (Baricco jutott eszembe megint. Ahogy a kép egyik reggel leesik a falról, úgy lehet hirtelen beleszeretni valakibe.)

Furcsa, milyen könnyen elszokik az ember attól, hogyan kell csendesen örömét lelni a másikban. Hogyan kell egy megbocsájtó mosolyban szerelmet vallani, és hogyan kell lusta macskanyújtózkodással viszonozni ezt a vallomást. Egy érintéssel inkább lehet örök hűséget fogadni, mint szavakkal.

Így, hason fekve, a nagy vizet bámulva, Nádassal a kezemben, így szerettem bele idén az augusztusba. A szerelmet nem érti az ember. A szerelmesét sem. De így van ez  örök idők óta, az ember a semmiből teremti a legszebb valamit. A nemértésből a csodát.

Jó, hogy nem bánt, és jó, hogy nem bántom. Jó a még reménykedő, édes, öreg napfény a bőrömön. Jó az időtlen, kötelességek nélküli délután. Jó szeretni, és jó nem gondolni arra, hogy egyszer majd gyűlölni fogom megint.