Ezernél is több oldalnyi szövegről rövid bejegyzést írni? Íme az ember. Ecce homo. Az ostoba.

Én azt figyeltem meg, hogy van az igazán jó regényeknek valami olyan közös tulajdonsága, hogy bármennyire is küzdelmes néha elolvasni őket, a mondataik mégis megmaradnak, megragadnak, bőr alá ivódnak,  levakarhatatlan festék, bélyeg lesz belőlük az agyban. Nekem így lettek most Nádas mondatai. Hetek óta itt ülnek a kanapén türelmes várakozásban, hogy a helyükre kerüljenek majd egyszer mind. Mint most hétvégén, amikor álltam a Dunánál a komp mellett, és helyére került az uszadékfa, meg Madzar tehetetlen dühe. 

Különös, hogy egy pillanatig sem akarom azt mondani, férfiregény a Párhuzamos történetek. Inkább azt mondom, emberregény. Talán ezért nem nagy baj, hogy mióta elolvastam, úgy érzem, én is le tudnám vizelni éjszaka a lépcső tetejéről a nem létező rózsákat anyám nem létező háza előtt. Vagy hogy érzem, milyen meztelen fenékkel a zongoraszéken ülni. Meg a maradék hideg zöldbabfőzelék ízét is tudom, és a kanál csikorgó hangját a lábas alján éjszaka.

Nádas Péter jó regényt írt. Eleinte nem úgy tűnt, hogy ez nekem nagyon fog tetszeni, a közepénél botrányosnak és értelmetlennek gondoltam, aztán a végére meg, na a végére már egészen akartam, hogy az enyém legyen mind az összes mondat egyszerre, és rettegtem, hogy vége lesz. De nem lett vége. Nem is lehet vége. Ostobaságot gondoltam. 

Azt hiszem, vagy inkább így mondom, nekem arról szólt a regény, hogy az ember mindig választ keres. Még akkor is, ha a kérdést nem nagyon sikerül megfogalmazni. Tulajdonképpen a ki vagyok én, és mit keresek itt, és mitől vagyok ilyen magányos, és egyáltalán, hogyan ne legyek egyedül, vagy hogyan legyek én, hiányomat kiegészítve, teljes emberré. 

Azon gondolkodom, mi lenne a jó hasonlat, amivel megvilágíthatnám, mire gondolok. Nem lesz pontos, de olyasmi járt a fejemben, mint a kiegészítő szög, csak  térben. Próbáljuk elképzelni azt, hogy az ember, egy ember, egy térbeli alakzat, ami a teljesség gömbjéből kitölt egy bizonyos térrészt. Ennek a térrésznek a kiegészítését keressük, amit odaillesztve az ember mellé, egésszé lehet. 

De  vajon mivel egészíthető ki az ember, hogy teljes legyen? Mitől marad el mellőle az állandó, a keserű hiány? Azt hiszem, Nádas Péter erre azt válaszolja más emberekkel és a hozzájuk fűződő viszonyával, ami a szerelem. Jó, nem kell most elkezdeni káromkodni, nem azt mondom ezzel, hogy itt akkor kérem egy szépen és nagyon hosszan megírt Romana füzettel van dolgunk. Nagyon nem. 

Az égi és földi szerelemről címmel írt esszékötetében Nádas azt mondja, a szerelemről a ma embere nem tud beszélni. A szerelmi cselekmény közben ugyanis olyan nyelvet használ, ami minden más helyzetben tiltott. Egy mágikus nyelvet. A mindennapok diskurzusaiban ellenben egy olyan társadalmilag elfogadott és elsajátított nyelvet (szociális nyelv), amibe nem illik bele a másik. Így, ha a szerelemről kíván szólni, két út marad: az obszcenitás vagy a hallgatás.

Nagy fába vágja az az író a fejszéjét, aki három kötetet akar írni egy nem létező nyelven. És nagy dologra vállalkozik az az olvasó, aki ezt el akarja olvasni. Nem lehetett könnyű megírni ezt a regényt, de legalább olvasni sem az. Annál is inkább, hiszen nem a történések, hanem a viszonyok, az emberek egymás közötti viszonyrendszere adja ki a megjelenített világ képét. 

Mintha Einstein relativitás elméletének gyakorlati megvalósulását látnánk szépirodalomba öntve, ahol az a fontos, mi is megértsük, "a világ nem eseményekből, hanem összefüggésekből áll". 

Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye összefüggésekből áll. Mintha a világ terét igyekeznénk kitölteni valahogy a szereplőkkel úgy, hogy minden elem maradéktalanul illeszkedjék egymáshoz. 

A regény szereplői ebben a viszonyok által meghatározott térben keresik a helyüket. Tudni akarják, létezhetnek-e önmagukban, lehetnek-e ők a világ teljessége, vagy ha nem, mert sosem, mert abba bele kell halni igazából, ezt tudjuk Ovidius óta, akkor mégis hol fogják ők megtalálni a kapcsolódást. A másik emberhez való kapcsolódást, azt, amit úgy hívunk szerelem, de persze ez nem az a szerelem kizárólagosan, amiről mi beszélni szoktunk. Most másról beszélünk. Most arról beszélünk, a szerelem sokszor szeretet, de még többször gyűlölet is. Most az emberről beszélünk.

Nem is tudom, mit mondjak, mitől fontos könyv ez. Talán a heroizmusát emelném ki. Azt a megfeszült törekvést, hogy a kimondhatatlant mondja ki egy olyan nyelven, amire az a nyelv gyakorlatilag alkalmatlan. És mégis. Nádas Péter zsenialitása abban áll, hogy még ebben is sikerrel jár. 

Persze, hogy megragadható-e a világ ember-ember viszonylatának tükrében, hogy meg tud-e elégedni, teljessé tud-e válni vagy örök keresésre ítéltetett az ember ebben az ő világában Isten nélkül, azt nem tudom. De ez már nem tartozik a Párhuzamos történetekhez.