Azt hiszem, jó sok dolgot kezdek el, és nagyon kevés dolgot fejezek be. Az enyém egy kontúr nélküli élet. Ritka, hogy nem azt érzem, én vagyok a Schrödinger macskája. Reggel még nem lehet eldönteni, élek vagy halok. Megjegyzem, később sem.

Gondolom, személyiségfüggő lehet, ki mennyire ragaszkodik az élet jól megtervezett dobozkáihoz; eleje, közepe, vége, és ki mennyire néz mindenre úgy, mint ami éppen egyszerre mindez.  Nekem ilyen jutott, élet határok nélkül...

Nem tudom, az ember maga alakítja-e az életét ebből a szempontból úgy, ahogy, vagy csak adatik, ami. Kontúrtalanságomban hiányoznak a körvonalak, mert bizony szeretném azt érezni, be tudok fejezni ezt-azt. De szeptembertől májusig alig akad ilyesmi. Persze az is igaz, fekete öves halogató vagyok. Az én kezem között elnyúlik az idő, amit aztán groteszk módon negyvenöt percenként szétszaggat a csengő. Darabjaira szabdalt határ nélküli élet; na erre találjon már valaki ki valami vigasztaló kvantumelméletet. 

Naptárt vezetek. Időpontokkal és helyszínekkel igyekszem elejét venni az idő burjánzásának, aztán elfelejtem megnézni a bejegyzéseket. Nem tudom. Lehet, hogy kellene egy egész év, amit hagyok elsodródni, és aztán megint menne a dobozolás, az elkezdés, a befejezés.

Az utóbbi időben azt a taktikát választottam, hogy nem törekszem beosztani a hétvégét, talán akkor a hétköznapok jobban mennek. Bőr alá ültetett metronóm kellene nekem hétfőtől péntekig, akkor talán  hasznosabban telne az idő. 

Hétvégén múzeumoztunk. A fenti két kép lett a kedvencem: a valóság és a vágy titokzatos tárgya. Na jó, a két ablak nem ugyanaz. Az is lehet, hogy ha kontúr lenne, én nem lennék. Vagy nem én lennék. Vagy nem itt. Esetleg nem most. Ezek a fizikusok megőrjítenek, komolyan mondom.

Ja igen. A VilágMán nosztalgikus bejegyzést lehet olvasni az undergroundról. Ha valakinek van ilyesmire ideje.