Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Na mikor jutott eszembe nekem az az őrültség, hogy interjút készítsek egy vad és idegen emberrel? Akkor azt a pillanatot most kérem szépen vissza, jó? És kérek hozzá egy Magnumot is, vagy nem tudom mit, olyat, amilyet az Arnold tart a kezében, mert akarom mondani magamnak a tükörben,  mélyen a saját szemembe nézve, hogy Hasta la vista baby. 

Jól van, annyira nem volt rossz, mint amikor  Bridget Jones lecsúszik a tűzoltósági csövön, vagy de mégis ...

Szóval a szerző. Déli típusú, tehát nem pontos. Nem gond, bemegyek a déli típusú klubházba, visszafogottan, de megismerkedem a klubház őrzőjével, és bár kedves, őszintén örülök, hogy nem az én szememet őrzi. Barátságosan elheverek egy kanapén, és átnézem az intelligens kérdéseimet, ellenőrzöm a diktafont, és többszöri kínálás után végre elfogadok egy pohár rohadt édes szörpöt fent említett őrzőtől, ám visszautasítom a hetedszer felajánlott helyi lapot, viszont tartok egy 15 órás akkreditált továbbképzést projektorhasználatból teljesen ingyen.

Állok, ülök, jövök, megyek. Kinézek az ablakon. A háromra megbeszélt találkozó teljesen önmagától négyre tevődik át, amiben az a szórakoztató, hogy innentől kezdve a tévés pasival állok, ülök, várok. Heveny maszkulinitiszem kezd kialakulni, de visszafogom magam.Az jutott eszembe, hogy hova a francba lett a  napomból az ebéd?? Lost in space.

Na jó, távolítsuk el ezt az egész történetet a jelentől, és önmagunktól, és helyezzük át a múltba. Fél ötkor telefonáltam, így kiderült, hogy kicsikét lepihentek az interjú tárgyai és alanyai az 'ebéd' után. Korunk nagy nyelvújítójaként én is így fogom hívni a napközbeni berúgást ezentúl. Na jó, a gyereket kirakják az iskola elé, mondtam, elmegyek, elintézek, de negyed hatra visszajövök. A tévés is anyázott kicsit az ő déli nyelvén, ő meg majd csak hét után jön megint. Interszexuális egységfrontként leléptünk.

Negyed hatkor visszamentem, az őrző továbbra is őrzött. Mondtam, hej de jó, de jó, tán a szerzőt, de nem. Kiderült, hogy ott voltak, de elmentek sörözni. Nagyon intelligensen nem visítottam fejhangon, mert szórakoztatott a dolog. Nem vagyok az az oknyomozó típus, szarnám le, de egyrészt ígértem, másrészt kezdett érdekelni ez a kőhegyi stílus, úgyhogy átmentem aljasba, felhívtam a kiadót, és kértem egy telefonszámot. Az ember legyen határozott, ha szívatják. Könyörgöm, én egy középiskolában tanítok...

A fickó, nevezzük Gábornak, mert nem az, hebegett valamit a telefonba, amikor megkérdeztem, momentán hol a picsában söröznek, de nem mert ellenkezni. Gyanítom, hogy az anyjára emlékeztettem. Szeretném, ha lenne bennem olyan szépírói képesség most, hogy kellő érzékletességgel le tudjam írni azt a pillanatot, amikor megjelentem a sörözőben, és három pali mélyfilozófikus hímcsevegésének a közepébe tenyereltem. De nincs. Tényleg csak le nem hánytak, amikor megláttak, de az arcukon ott volt, hogy bazmeg egy ez nő. Érted, ez akar itt kérdezősködni. Egy NŐ. Ide vezet ez a nagy emancipáció.

Na jó, ez van, nem köll mindenkinek normálisnak lenni ezen a világon, attól még írhat jól, vagy mittudomén. Higgadtan bemutatkoztam, és csírájában elfojtottam minden gyenge próbálkozást, hogy sétáljunk vissza a klubba blablabla, mert akkor odaérnek ugye a hatkor kezdődő beszélgetésre. Mondtam, á, köszi, jó ez itt nekem, tényleg, barátságosabb is, meg szörpöt se kell innom, maradjunk. Kivártam, míg a szerző elintézte a telefont, és kissé aggodalmasan konstatáltam, hogy a három pali közül csak egy tűnik józannak, akihez igazából nincs közöm. A szerzőről igazából nem tudtam megállapítani, hogy másnapos vagy aznapos, de nem bántam volna, ha a magyar hangjától legalább egy lavór elválaszt a biztonság kedvéért, merthogy az ő állapota azért adott okot aggodalomra. 

Maga az interjú persze, hát naná, fergetegesen sikerült: az első két kérdést a magyar hang nem nagyon értette, a szerző meg nem akart válaszolni. A másodiknál a hang egyenesen, hogy azt mondta, hú micsoda kérdés. Pedig tulképpen nem kérdeztem bonyolultat, úgyhogy gyorsan mondtam neki, hogy mielőtt belemelegszik a kérdések elemzésébe, szólok, hogy kicsit értek déliül, és hogy ha ragaszkodik, meg ha azt még le tudja esetleg fordítani, megkérdezhetem az írótól a kedvenc színét vagy ilyesmi. Na. Szerettessük meg magunkat az első öt percben. Ezen a ponton azért szerencsére eggyel lejjebb csúszott a maligán  fél órára, és sikerült valami komolyságot vinni a párbeszédbe annak ellenére is, hogy a magyar hang néha felröhögött, hogy PONT ezt kérdezte valaki tegnap. Mondtam, mi másra gondoljak, mint hogy hiba került a Mátrixba, de ha akarja, megmutatom a vállamon a fehér nyulat.

Jó volt na. Fél óra a kereszten. Közben feszt intellektuál-macsó bölcsességekkel gazdagodtam, megtudtam olyan fantasztikus dolgokat, mint például, hogy fordítani nehéz ám, és húha, meg hogy ezek itt ilyen misztikus férfidolgok, meg déli dolgok, ezeket mi el se tudjuk magyarázni. És hogy mit akarsz kérdezni? Á, ezt most akkor hagyjuk. 

Szerintem egész használható kis interjú lesz egyébként, ha kihagyom belőle a söröskriglik emelgetésének a zaját, meg azt a gyengéd halálhörgést, amit a szerző hallatott az internet szó említésekor. Gyűlöli. Mondtam, hát szuper, tényleg. Úgyhogy a magyar hang végre revansot vett, és rögtön rákérdezett, kinek is lesz az interjú. Mondtam egy kulturális weboldalnak. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor be kellett volna kúszni a képbe a tűzoltósági csőnek. Udvariasan elbúcsúztam, és úgy döntöttem, az kurva élet, hogy soha többet nem csinálok interjút senkivel. Esetleg egy garantáltan leszbikus írónővel.