Az ember válaszokat keres. Magyarázatot. Vagy mit tudom én, mit. Nekem a fizikusok a példaképeim ebben a tekintetben, de hogy pontosan miért, azt nem olyan könnyű megmagyarázni. Megmutatni talán egyszerűbb.

Énnekem ezek a kozmológusok olyanok, mint a költők. Pont olyan ügyesek, csak máshol vannak a rímek. Ez nem a hexameterek világa.

Az a benyomásom, hogy elég nehezen boldogul az ember, ha az univerzum ügyei kerülnek szóba. Megnéztem ezt a fickót, és az jutott eszembe, hogy ebben a folyamatosan táguló és gyorsuló univerzumban énnekem elég különös szerep jutott. Mert itt most már nem az a kérdés, hogy honnan hova, az világos. Mármint hogy az időt, a születés és a halál misztériumát, az elmúlást is, az enyémet, meg a tiédet is, szóval mindent az égadta világon, ami valahonnan valahová tart, azt ennek az indokolhatatlan véletlennek köszönhetjük, amit privát univerzumnak becézünk. 

Nem az a kérdés, mi lesz ezután, hanem az, mi van most, és mi volt eddig. Mi volt, ami a minden előtt volt. Mi volt az ősrobbanás előtt, amitől az univerzum valahogyan értelmet nyer. Carroll valami hűtőszekrényt emleget. Nem lehet kizárni azt sem, de nekem romantikusabb ötletem van. Arra gondolok, hogy ami most van az valami szerelem mégis. Mert nekem úgy tűnik, mi már örök időktől ismerjük egymást, és örök időktől egyek vagyunk, csak az utóbbi néhány millió évben egy kicsit elsodródtak egymástól az atomjaink.

Na jó, az előadó egy kicsit fizikusabb nyelven fogalmaz. Nézzük el neki. Majd utánaolvas Shakespeare-nél, ha lesz egy kis ideje. Shakespeare mellett azért olvassunk Feynmannt is. Gondolom, ő is bolondult a szonettekért.

Mit nékem adtál: itt őrzöm emléked’,
Szívembe irva kiirthatlanul;
Túléli az e múló nemzedéket,
S időn, az öröklétig, átvonul;
Vagy legalább a míg agyam s szivem
Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt
Belőled birt, nem adja át hiven
A semmiségnek: emlegetve lészsz
Külső emlék csak törékeny cserép,
Rád emlékezni: nincs szükségem arra.
Tuladni rajta hát azért merék,
Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja.
        Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem:
        Magam’ lengének kéne bélyegeznem.

William Shakespeare: 122. szonett