Vasárnap óta azon gondolkodom, hogy bár iszonyatos elszántság és hősiesség kell ahhoz, hogy az ember leugorjon a sztratoszféra széléről, és ahhoz is, hogy ezer km/h fölött sebességgel zuhanjon lefelé a semmibe, de ahhoz, hogy a szabadesés rekordjának megdöntése előtt kinyissa az ernyőjét a mestere iránti tiszteletből… ahhoz igazi emberség kell.

Baumgartnert az a Joe Kittinger készítette fel, aki 1960-ban rekordot döntött, 4 perc 36 másodpercig zuhant szabadesésben. Nem volt ez megdönthetetlen rekord, Felix Baumgartner azonban ezt a rekordot nem vette el mesterétől. 

Miért nyitott Baumgartner ernyőt éppen 4 perc 13 (?) másodperc után? Baj nem volt, nem erről van szó. Nem is mondott erről senki semmit, csak a közvetítés alatt egy amerikai riporter. Ő arra tippelt, tiszteletből. 

Azt hiszem, az igazi hőst onnan lehet megismerni, hogy elmegy a végsőkig, de a másik ember előtt megáll. Ebben a hősök nélküli világban Baumgartner az én hősöm lett. Respekt.

A videón arról beszél, mi hajtja az újabb kihívások felé, hogy milyen a valaminek az élén lenni, és mi van utána, mi várja a másik oldalon. Ha jól sejtem, az embert ez motiválja új dolgok felfedezésére. Ez a keresők gondolkodása, ez a mi van utána. Az emberek mindig is azt szerették volna megtudni, mi van a határokon túl. Egy kereső soha sem elégedett.

Sokan kérdezik/kérdezték, mi a fene értelme van a világ széléig elmenni, ott meg kiugrani. Hogy marha sokba kerül, és nem több, mint szenzációhajhászás. Én ezzel most nem tudok egyetérteni. Szerintem a  tudományos eredményeken kívül, ami az ugrás elemzésével majd rendelkezésére áll a tudósoknak, a határok feszegetésének igenis van értelme. Sőt fontos. Hiszen ez viszi előre az emberiséget.