Az ember jelentéktelen. Nem néztem az ünnepi közvetítést, már unok minden valóságkockát mostanában. Így hazudtolom meg a saját létezésem. 

Az iskolát is unom, azt hiszem. Tegnap voltam a kislipótosoknál (copyright by Gofri), és rájöttem, milyen békés tud lenni az őrület. Az egyetlen kiszámítható elem a világban. Mondatokat másoltak. Két hete gyakorlunk három segédigét. Olyan engedelmesen görbítik az ujjukat a tollra, hogy az ember legszívesebben megsimogatná a fejüket. 

Ez egy szörnyű hét, mert hétvégének sok volt a három nap, szünetnek meg kevés. Az egyik gyenge idegzetű tanerő idegösszeroppanást kapott a szünetben. Később úgy csinált, mintha nem történt volna semmi.

Bori megkérdezte, szerintem vége lesz-e a világnak decemberben. Azt mondtam, hogy szerintem nem, már vettem jövő évi naptárt is, és nem szeretem a hiábavaló befektetéseket. Persze az is lehet, hogy vége lesz, de akkor legalább nem kell azzal a tudattal élnem, hogy hazudtam a gyerekemnek. Igaz, máskor is hazudtam, nem halunk meg, mi nem, örökké élünk, ezt mondtam. Egyszerűbb volt. Mégis együtt tudok élni a tudattal. Mindegy. Everybody lies.

Az ablakfotók kint vannak a VilágMa oldalán. Szeretem az ablakokat, azt hiszem.