Kegyetlen voltam és jószívű.

Mások mondatait ellopni bűn. Nekem már mondták egyszer a Kultúrkertben, nem felejtem el, a szembogaramba nézve mondta Bartis, hogy meghalt anyám. Akkor az ő anyjára gondolt talán, mégis az enyémet mondta. Nem bántottam érte, ezt az időeltolódást ott és akkor elég volt csak kettőnknek érteni.

Mostan jöttem csak rá, milyen veszélyes nap ez.

Én haragszom Esterházy Péterre. Elég régóta haragszom rá, azóta, amióta tizenhat évesen elolvastam a Függőt. Tizenhat évesen ne olvasson az ember Függőt. Tizenhat évesen olvasson … nem tudom. Ne olvasson semmit. De főleg ne olvasson kegyetlen arculcsapást. Mindig veszélyes nap az, amikor Esterházyt olvasok. Mindig.

Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.

Az mindig rémület, hogy az ember csak az életet szereti. Hirtelen felindulásból elkövetett lételméleti rémület. Úgy igaz, hogy a halált nem lehet megszeretni, csak megszokni, mint a föld végeérhetetlen, ütemes gördülését a koporsó oldaláról le a feneketlen, sötét mélységbe.

És mélységednek nem lesz vége. Ámen.

Az Idő, fehér, fáradt szépasszony.

Érdekes, ahogy a beteg test először a szexuális vonzerejét veszíti el. A vágy szalad ki legelébb a bőr alól, és lógva hagyja a húst a csontokon. Csak a fáradtságot hagyja maga mögött. Csak a gazdájának is idegen szövetet. Nem kívánom majd magam én sem a halálom előtt.

Nem vagyok szomorú. Vidám se. Nincs kedvem.

Mindenkinek van anyja. Vagy volt. Mondjuk apja is. Időzítés kérdése az egész.

Ha az embernek van gyereke, anya vagy apa. Vagy volt. Halott is.

Igazságtalanul van ez elosztva, mint a gyereknek fáradtan adott pofon. Azt nem a gyereknek szántuk, hanem az életnek.

A halált nem lehet megütni.

Az nem meglett ember, akinek nincsen halottja.

Mindegy, Péter, most már nem haragszom többet. A Függőért sem. Ezért sem.

Meg fogok halni.