Ezen a héten mondatokat értelmeztem. Persze igaz, jobb szeretem, ha a mondatok nem szorulnak külön értelmezésre, hanem megadják magukat önként, de ... nem tudom. Néha kell, hogy megküzdjön az agy. A vonaton legalább ötször gondoltam arra, hogy a kvantumfizikának semmi értelme. Belefáradtam a kvarkokba. Akkor jó volt elővenni Baricco önként magukat adó mondatait, jó volt az ismerős terep, az alany - állítmány egyszerűsége és szépsége. Jó volt egy napig. Utána megint Hawking kellett. Az ember nem az egyszerűt kéri magának az életből, hanem azt, amiért meg tud harcolni. (Vagy nem az ember, hanem én?) A másik emberből is kell a titok, az idegenség, a néhanapi közöny, hogy közelebb akarjak kerülni. Inspirál. Aztán meglep. Ezt szeretem.

Levelet is kaptam, nem a szép Lendvai doktortól, hanem a megbízható Szalai doktortól, de úgy veszem észre, az orvosok kitanultak valamit az írók mondatszerkesztésének titokzatosságából, mert hosszasan rágódtam a mondatok értelmén. Malignitás nem igazolható. Na ezt írta. Azért ez hagy némi kétséget az emberben, nem? Hogy nem azt mondja ő, hogy nincs, hanem, hogy nem látja. Most mit mondjak? Bízom Szalai doktor szemében. Nincs más választásom.

Néha a saját mondataimat sem tudom értelmezni. Ijesztő, hogy szóban mennyivel kevésbé pontosak és lényegre törőek a mondataim. És most nem a csevegésre gondolok, amikor nem a lényeg a lényeg, hanem azokra a közléshelyzetekre, amikor valami lényegest is mondhatnék. Aztán nem mondok.  Vagy olyat mondok, amit magam sem értek. Nem sok értelme van ennek az egésznek. Inkább hallgassunk zenét.