Vannak helyek, ahol hiába nem jártam még soha, mégis minden ismerős; az ajtófélfa repedése, a szitásan áttört lengőajtó nyekkenése, meg a pulton, a kávégép mögötti sarkot évtizedek óta lekerekítő rongy nyoma. Ez a lázadás az euklidészi geometria ellen. Hát igen, ez itt nem a matematikusok, hanem az önkéntes lélekgyógyászok, a sarokba szorult sóhajok, a hideg kávéillat és a délutáni keserű sör törzshelye. Ez itt a Tulipán, és egy képzelt történet.

Már a nagyapám is itt dolgozott annak idején, csak amikor megütötte a guta, akkor hagyta abba, de akkor apám szerzett neki egy karszéket, abba ültették minden reggel, amíg meg nem halt. Szeretett itt lenni.

Mit tetszik kérni? Kávét vagy teát? Kapucsínó is van. Judit, egy hosszúkávé tej nélkül.

Szóval apám hetvenkettőben felújíttatta a helyet. Sok pénzébe került, de azt hiszem, sosem bánta meg. Vagy talán akkor mégis egy kicsit, amikor anyám elhagyta azzal az ügyvéddel, akkor tényleg bánta, mert egy fillérje sem maradt, de az meg már mindegy volt. Emlékszem, jó sokáig ki is volt írva az ajtóra, hogy ügynökök és ügyvédek kíméljenek, de én pár éve leszedettem ... tudja, elég sok ügyvéd jár ide mostanában. Bocsánat.

Ott a kimutatás a pult alatt. Milyen tisztítószert? Nekem aztán mindegy, ahogy akarod, nem bánom, ha drágább, de tisztaság legyen. Csak szólj, és kifizetem.

Nem kér egy szendvicset? Nem, mind sajtos. Nem is tudom kiszedni, mert félkészen veszem, akkor nem kell itt szórakozni vele. Mondjuk ráérnék, de arra mindenféle újabb engedély kellene. Ki a fenének hiányzik az?

Pár éve akartam egy kis átalakítást csinálni én is, volt is rá pénzem, de aztán végül a lányomnak vettem belőle egy lakást Szegeden. Oda járt egyetemre, ott is maradt. Mióta az anyja meghalt, alig jár haza; ott vannak a barátai, meg a munkája is odaköti. Nem szereti már Budapestet.

Beteg volt,  de nem tudtuk. Csak azt vettük észre, hogy hullik a haja, meg nehezen kap levegőt. Mire eljutottunk az orvoshoz, egészen szétszóródott benne a daganat, aprósejtes vagy mi, azt hiszem, az a rosszabb. Nem akart kemoterápiát, nem akart öregségére parókás bohócot csinálni magából. Elnézést.

Zolikám, mit iszol? Gyere, majd mindjárt akarom mutatni neked, amit ez a srác behozott délután. Judit, adj csak a Zolinak egy sört. Mindjárt jövök.

Wifi-kódot. Persze. Helyes kis gépe van. Gondolom, könnyű. De nem újságíró vagy ilyesmi, ugye?

Nem egyszerű megmaradni, de azért van egy törzsközönség. Pénzük az alig van,  inkább megveszik a sört a Tescóban, aztán otthon rúgnak be, de egy felesre vagy egy korsóra még bejönnek majdnem minden nap. Annyi talán nem tűnik fel az asszonynak se otthon. Persze ha meccs van, meg nyáron a melegben a fröccs mellett itt maradnak egy darabig.

Olyan is van, akinek nincs már senkije. A gyerekek elfoglaltak, nincs idejük beszélgetni, kedvük sincs az öregeket hallgatni, van elég bajuk. Az unokák meg, na azokkal meg sokszor csak skype-on lehet összefutni. Pont mondtam a múltkor a haveromnak, hogy hiába van az embernek mondjuk öt unokája Norvégiában, kurva olcsón meg lehet úszni a karácsonyt. De azért azt nem mondom, hogy ez így jól van, mert van, hogy itt bőgnek nekem Szenteste a pálinka mellett. Mire berúgnak meg kijózanodnak már majdnem éjfél. Akkor megyek haza.

Fizet is? Kettőszázhatvan. Köszönöm. Legyen szép napja.