Most már csak előre lehet menni. Most már nem lehet mondani, hogy esetleg mégsem lesz karácsony. 

Ez a szubjektív idő ez betesz nekem, az biztos, mert akárhogy is keresem, nem találom azt a rohadt gombot, amivel le lehetne lassítani. Ki nem állhatom a bizsergést a karjaimban, meg a lábaimban, hogy menj, csináld, gyerünk már, közben meg sosem lesz időm befejezni semmit, és ez az egész tehetetlenség annyira el is fáraszt, hogy a végén inkább csak alszom. Öngerjesztő fáradtság. Lehet, hogy időszorongásom van? 

Azért abban van valami borzalmasan vigasztaló, hogy (ha csak fél napra is, de) ma mindenki más dolgozik, csak én maradtam itthon egy szerencsés véletlenből kifolyólag (hétfői órarend szerint van tanítás). Most jöttem rá, hogy a kötelező elfoglaltságaim és az eheti gyereknapomat leszámítva egyetlen tanítási napot nem mulasztottam betegség vagy a gyerekek miatt, úgyhogy nem csoda, ha fáradt vagyok. Felmentem magam. Ko(ó)rtünet. Mindegy, jó ez most így. Végre olyan zenét hallgatok, amilyet akarok, és bár a dolgom tengernyi, legalább nem szól rám senki, hogy szerinte még mit és hogyan is kellene. Az én családtagjaim ugyanis a házimunka elismert elméleti szaktekintélyei. Doktor portörlés, doktor vasalás, doktor porszívózás és doktor mosogatás. Imádom őket. Meg jó nagy hülye is vagyok.

Arra gondoltam, jövő héten esetleg csinálunk valami karácsonyosat a csoportjaimmal, de már se nyomtatni, se fénymásolni nem lehet, mert nincs kvóta. Esetleg a már átvett tankönyvoldalakat kitéphetjük, és készíthetünk belőlük origami csillagokat... 

Gondolkodtam, mit szeretnék karácsonyra, de vagy sokba kerül (egy hét Balin), vagy kivitelezhetetlen (egy hét Lengyeltótiban), vagy sokba kerül (Kindle), vagy kivitelezhetetlen (csend, ne jöjjön senki, én meg hadd olvassak nyugiban egy hétig). Úgyhogy nem kérek semmit. Idén  nincs kívánság. 

A jó hír az, hogy végre sikerült beszereznem a barkácsajándékok egyik alapanyagát. Ma tovább vadászom, holnap pedig kézműves nap lesz. Én a magam részéről sütök és barkácsolok valami relaxációs pózban, mert jön anyám, és nyilván hosszan és kimerítően fogom tőle meghallgatni, hogy egy szar alak vagyok, és ostoba is, és apám emlékét sem tisztelem (???). Esetleg van olyan füldugó, ami láthatatlan vagy mindjárt reggel öntsek egy kis forró ólmot a hallójáratomba?. 

Örömhír, hogy januártól lesz új blog, aminek a hagyományokon kívül praktikus oka is van. Vitéz Mihály évek óta kéri, hogy nem ilyen barom kódokat kelljen neki beírni a címsorba, úgyhogy az ígéret köt, valami Drazsé lesz az új neve. (A drazsé már foglalt, úgyhogy ki kell találjak valami okosat, amit meg lehet jegyezni.)

És mivel ma szabadság van, ezért olyan zenét választottam, ami nagyon szabad. A Che Sudaka a dél-amerikai utcazenészek szimpatikus hagyományaiból táplálkozik, pontosabban ők maguk a hagyomány. Nem sok mindenük van, de tehetségük, és elpusztíthatatlan igazságérzetük feltétlenül. Leginkább Barcelona utcáin zenélnek, de alkalomadtán elugranak egy-egy európai nagyvárosba is. 

A Che Sudakát a maguk elementáris lendületével nagyon lehet szeretni, és nagyon hangosan kell hallgatni, de az öröm az advent harmadik örömteli vasárnapjának közelében (evégett a koszorún a rózsaszín gyertya) nagyon is helyénvaló.