"Élj Isten jelenlétében." - mondja Szent Benedek, "Élj figyelemmel." - mondja Buddha, "Carpe diem."- mondja Horatius. Mind a jelen megélésének fontosságára hívják fel a figyelmet. 

De a jelen pillanata illékony, sőt, a tudósok szerint az ember számára nem is adatik meg az egy jelen biztonsága. A fül számára előbb válik érzékelhető a pillanat, mint a szem számára, és az eszünk, a tudat, valahol a sor végén kullog. 

Akkor hol az a jelen, amiben élünk? Úgy fest, jelen nincs, csak párhuzamos jelenek vannak. A párhuzamos jelenekből összehangolt pillanat az, amire figyelni kell, amit a lélegzet tempója, mint egy kis magánmetronóm, igazít végül idővé, életté, sorssá, és erre a belső, mégiscsak a Lénárd által is emlegetett szívdobbanások által kimért, időre kell nekünk odafigyelni, ha az életet életnek akarjuk hívni. 

Lassan kell élni, lassan kell lélegezni, lassan simogatni, és nagyon lassan kell szeretni ahhoz, hogy az élet elég hosszú lehessen. Hét másodperc valószínűleg semmire sem elég. Még nekem sem.