"... színeket sosem szabad körülhatárolni." - mondta egyszer Picasso Francoise Gilot-nak.

Nem is csak hogy nem szabad, igazából nem is lehet. Mert igaza van a mesternek, a színek besugározzák a körülöttük lévő teret, nekem pedig pont ez a bajom a színekkel; ezt a szétáradást nem tudom megmutatni.

Nekem egyszerűbb a behatárolt, vonallal kettéválasztott tér. Az élet és a halál, a van és a nincs, a jó és a rossz, az igen és a nem. A fekete-fehér számomra érthetőbben mutatja meg a világot; nem, nem mondom, hogy szebben. (És nem is szebbnek.)

Tegnap hazafelé a zebránál felnézve akvarellkéken világított a Havi-hegy. Úgy folyt szét a vízben oldott festék a hegyen, mint egy kedves halott arcán a langyos, kék viasz, és ettől egy percre tényleg megbocsátható lett minden. 

Tényleg van, hogy színesen is szép ez a város. Évente egy-két alkalommal. Amikor a fény és a felhőkből leereszkedő pára felold minden körvonalat, a színek végre kicsúsznak a formákból, és szabadon sugározzák be a körülöttük lévő teret. A sárga házfal megfesti az utcán várakozó lány arcát, a falevelek vöröse életet lehel a vénasszony hajába. Ezt még én is szépnek látom. 

Máskor persze nem, akkor a tárgyak körvonala közé erőszakolt szín csak giccs, csak ostoba ciráda, az értelmet zárójelbe tevő harsány ingyencirkusz, félrecsúszott rúzs a ráncos ajkakon.  

Ha azt akarom, a másik érezzen: színt mondok, ha azt akarom, hogy értsen: vonalat. 

Ezért nem festek. Nem tudom, mihez is kezdhetnék a kezemben maradt vonalakkal.