Megszólalni nehéz. Ez most még mindig a szavakról szól, pontosabban a szavak hiányáról, meg a küzdelemről, hogy arról lehessen beszélni, ami érdemes a szóra, közben meg éppen azokra a dolgokra nincsen szó.

Újraolvasom a Babarczy Eszter és Mesterházy Lili szerkesztette interjúkötetet. Időnként újraolvasom, mert mindig más interjú érint meg. Most a Mékli Attilával készült. Ő mondja, hogy van benne félelem, és én ezt a félelmet nagyon is megértem most. Mindig is értettem persze, de most egy kicsit jobban értem, mert mostanában jobban érzem a szavak hatalmát, és a mögöttük megbújó tévedés veszélyét.

"Volt olyan, amikor nem volt szavad? Legtöbbször nincs. Abból jön a gondolkodás is, hogy legtöbbször nincs rá szavam; s ugyanakkor tudom, hogy mégiscsak szavakra van szükség, hogy valamit ebből közölni tudjak. Sokszor előfordul, hogy legszívesebben semmit nem mondanék, miséken is egyre nehezebben beszélek. Amiről volna értelme szólni, azt nehéz szavakba önteni. Nekem inkább ötleteim vannak,semmint szavaim. és félek tőle, hogy a szavaim, amelyek az enyémek,éppen az általam megmutatni vágyottat takarják ki a képből."

Én is félek attól, hogy éppen a szavaim takarják ki a lényeget, éppen a szavaim ügyetlensége miatt nem látszik a világ igazából. ... De kinek az igazából? És melyik világ? Az én szavaim az én világom mutatják, de mindig van tükör, az én tükröm, ami talán homályos, talán torz itt-ott, talán még törött is, a tévedések százfelé futó hajszálrepedéseivel. 

A szó magányos műfaj, és minden leírt szó mögött van egy kis rettegés, meg egy kis beletörődés, meg egy kis öröm. De a rettegés, a beletörődés és még az öröm is magányos. Hát akkor lehet, hogy mégis ezerszer inkább egy kép, mint egy szó.