Mostanában naponta egyszer eszembe jut, hogy vissza kellene menni. Vagy legalább el. Nem nosztalgiából jut eszembe, hanem mert ami itt van, az élhetetlen. 

Azt beszéltük TSB-vel, hogy a tanításból is elegünk van, lehet elege az embernek valamiből húsz év után. Már nem olyan öröm bemenni a terembe, mint volt, és nem akarunk megkeseredett öregassszonyként botladozni a katedrán. Van, hogy az embernek fel kell állni, össze kell pakolni, és mást kell csinálni. A mást még nem tudjuk persze, de azt gondolom, azt azért ki lehet találni. mármint Idealisztikusan persze, mert a valóság ennél bonyolultabb. Ő még tanítana egy évet, én azt hiszem, nem. A másik meg, hogy imádnék felmondani. Merthogy az állam a munkaadóm, szóval felmondanék az államnak. Egyáltalán lehet olyat? Kuncogok.

Más nincs. Ma lányvacsora, holnap még egy kis farsangi mulatság, aztán jövő héten már porból lettél, porrá leszel. Ashes to ashes, dust to dust. Hamvazószerda. Mindig jó sokáig megtapad a homlokomon a hamu. Isten ragaszkodik hozzá, hogy porrá legyek. Nem nagy kérés. A böjtben majd kevesebbet dohányzom, és ezzel párhuzamosan többet gondolok a halálra. Nehogy megboruljon az egyensúly. 

Legyen már tavasz, és lehessen elmenni végre a teraszra egy kicsit.