És igen! Ismét szombat, ismét munkanap. Lehet, hogy egyszerűbb volna simán visszaállítani a szombati munkanapokat, akkor kevésbé fájna...

Jó, ma csak ballagás lesz, persze nem mintha tegnap már nem kellett volna vért izzadni, hogy tanítani lehessen. Még a felnőttek is nyavalyogtak tíz percet, hogy nemáááá, meg most mér' kell tanulni. Nem tudom, ha majd dolgozni fognak, akkor ezt a főnöküknek mondogatják minden reggel vagy a családnak? Na nem mintha nagy esélyük lenne elhelyezkedni.

Tegnap meghallgattam egy érdekes előadást a TED-en arról, hogy minden csak hozzáállás kérdése, leginkább pedig a boldogság az. Ezzel biztatom magam. Na jó, az is igaz, azt mondja a fickó, az ember akkor sokkal elégedettebb az életével, ha azt érzi, van befolyása rá, ha van valamiféle kontroll a kezében. Ezt én momentán nem érzem ma Magyarországon, és talán tényleg ezért van ennyire elkeseredve mindenki. Azt is mondja persze, ez akkor igaz, ez a hozzáállás dolog, ha az adott ország elért egy bizonyos alap-jólétet. Nem tudom, Magyarország ezen a fontos határon innen vagy túl van-e pillanatnyilag. 

Rory Sutherland szerint megfigyelték, hogy az emberek szívesebben fizetnek adót, ha úgy érzik, van befolyásuk arra, hogyan költi el a befizetett pénzt az állam. Ez például, szerintem, kezd teljesen kiveszni a mi hazánkban. Csak kérnek, csak köteleznek, de nincs mellétéve semmi kontroll. Nem jó ez így. 

Szóval nem is a lázadás a fontos talán, hanem az, tiszteljenek már meg az általam választott képviselők annyival, hogy olyasmire költik a pénzemet, ami nekem is fontos.  Ez most egy illúzió ...

Fontos lenne, hogy az ember ne azt érezze, csak sodródik ide vagy oda, és tehetetlenségében nekicsapódik mindenféle kiálló szikláknak. Ez a magánéletre is igaz. Ott biztosan könnyebben lehetne mit tenni, ha nem vennék el az ember önbecsülését a mindennapok. De mit lehet tenni? És pláne hogyan? Mi ez a térdig érő rosszkedv vajon, és hogyan lehet kikecmeregni belőle?

Megint eszembe jutott a Babarczy Eszter és Mesterházy Lili által szerkesztett kötet a boldogságról Magyarországon. Újra kellene olvasni. Nem tudom, mennyire érezném ma relevánsnak.

Sutherland szerint nem jó a boldogságot a realitás felől nézni, önmagunk felől kell. Úgy érzem, ezt mindig egyszerűbb mondani, mint csinálni, még akkor is, ha esetleg igaz. Mert ugye az igazság is a realitáshoz kapcsolódik valahogyan. Lehet ezen gondolkodni. De a gondolkodás is a realitáshoz kapcsolódik ... Szóval akkor, ha valaki gondolkodik, az boldogtalan és elégedetlen lesz? Vagy eldöntöm, hogy boldog leszek, és akkor üdvözült mosollyal az arcomon ülök a mezőn?? És akkor hova lesz a felelősségem? Vagy az is csak az emberi elme által kreált valami, ami a boldogság útjába áll? Vagy úgyis minden emberi döntés kiszámíthatatlan a racionalitás felől nézve, és csak az irracionális, az érzelmek által vezérelt döntések léteznek? Hagyjuk a francba az egész Gondolkodó Ember dolgot, és legyen a Boldog Ember? De egyáltalán akar az ember boldog lenni? Hajjaj. De nehéz.

Ide teszem a TED előadást, bár sajnos egyelőre csak angolul lehet meghallgatni Rory Sutherlandet. Majdcsak kerül hozzá felirat magyarul is előbb vagy utóbb.

Nem mindegy. Van a fasírt 1, a fasírt 2, és a Stefánia szelet. Az ember azt gondolná, mindegy, hogyan kerül a fűszerezett hús a gyomrába, de nem. A fasírt 1 kicsi gombócai leginkább főzelékkel képzelhetők el, nagyon ritka esetben krumplipürével. Ráérősebb délelőttökön készülhetnek, sietség esetén inkább a fasírt 2 játszik. 

A fasírt 2 egyben sül a sütőben, s még ha főzelékhez készül is hű társul, mellé kötelezően kerül a tepsibe két-három felkarikázott krumpli, ami később majd óhatatlanul odapirul a tepsi aljához, és azt a maradékot ebéd után egy villával kell akkurátusan kikapargatni az arra vállalkozónak.

A Stefánia szelet viszont egy egészen, hogy úgy mondjam, magasabb régiója a fasírtnak. Először is Stefánia szeletet az ember nem süt, azt készítik neki. A Teri készíti, mert őbenne megvan a tervezés képessége, és az előrelátásé is, tehát például előre megfőzi a tojásokat, és átgondolja, milyen köret is készüljön a Stefániához. Krumpli egyébként, a kertben, a nyári konyhában olajban, sok fűszerrel sült krumpligerezdek. 

A Stefániát a Terinek kell készíteni, mert ő nem siet, szépen, filozofikusan gyúrja össze a hozzávalókat, legalább fél órát, mert annyi a minimum, mert abban a fél órában elég jól át lehet gondolni, a Mama vajon meddig bírja még a csontrákjával, a szétrohadt állkapcsával, és a negyven kilójával. Aztán, ha ez megvan, azon is el lehet gondolkodni, hogy a legutóbbi CT-n talált legutóbbi daganatokat mikor is volna legjobb kiszedetni, vagy tényleg érdemes várni, ahogy a doktornő mondta, és hogy ezen a nyakon bal oldalt, jól látható, hét centis csomón tényleg nem érdemes-e felizgatnia magát.

A fél órában még juthat idő arra is, hogy a férjére gondoljon, a Jánosra, aki már nyolc éve, hogy meghalt, és aki egy csodálatosan rendes ember volt, és akinek egy rossz szava sem volt abban a két évben, amikor a végbélrákja miatt ápolni kellett otthon. Most meg van ez a vénember, a Tibi, akinek semmi sem jó, aki mindig morog, és aki az erőn felül kapott szexet is csak annyira becsüli, hogy éjszaka kilopózik az új laptophoz, és a haveroktól kapott pornólinket bepötyögi, de ahhoz meg már túl hülye, hogy a hangerőszabályzót megtalálja.

Ha marad a fél órából, lehet gondolkodni azon is, miből kellene kifizetni a gázszámlát, meg hogy mi végre is él az ember a földön, de általában nem marad. Amíg a sütőben sül, elkészül a krumpli. 

Az íze semmiféle fasírthoz nem hasonlít. Soha nem tudom eldönteni, kerül-e bele eredetileg só, vagy a Teri könnyeitől lesz olyan, amilyen. A világ legjobb Stefánia szelete.

Csak egy kicsin múlnak a dolgok, ez igaz. Tulajdonképpen működik az iskola, tulajdonképpen megszületnek a jegyek, tulajdonképpen kimondatnak olyan szavak, mint munkahely, elköteleződés, rend, szép ruha, fegyelem.

Csak egy kicsin múlnak a dolgok. Én azt teszem meg a tantermen kívül, amit nekem mondanak. Nem gondolkodom jobbító szándékkal, nem adok ötleteket, és nem kérdezek. Nem akarom hallani, hogy a tavalyi kitüntetett tanár szerint a kitüntetést 'Nem osztjuk ám minden évben!!!" Nem akarom hallani, amikor a tegnapi szerenádozó diákjaim osztályfőnöke gyűlölve fröcsögi: "Ezeknek dicséret????" Nem akarom hallani, ahogy egyik kolléga a másikat nyílt színen mószerolja. Nem akarok időt tölteni azzal, hogy azon gondolkodom, az a kicsi, amivel ez az iskola eddig emberségben többet adott, az hova tűnt el ilyen gyorsan.

Egyelőre bemegyek a terembe, kreatív vagyok, kérdezek, odafigyelek. Ha kijövök, beszélek 5-6 emberrel, de ha kérdezik, mit gondolok erről a dologról, inkább csak annyit mondok: "Like I care." Leszarom.

Csak egy kicsin múlik, és be sem megyek többé. 

Nem tudom, attól, hogy nem előre mutat, a tradíció azért őriz-e pozitív tulajdonságokat a többség számára, de számomra mindenképpen. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy jó, ha nem változik a világ. Egyszerűen csak vannak olyan hagyományok, amiket érdemes továbbvinni.

Ez most onnan jutott eszembe, hogy tegnap este volt nálam huszonvalahány fiatal szerenádozni. Ez, szerintem legalábbis, egy nagyon szép hagyomány, bár kétségtelen, hogy kiveszőben van. Nálunk is vannak/voltak ötletek, hogyan lehetne ezt egy kicsit megreformálni, korszerűsíteni vagy mit tudom én mit csinálni vele. Még évekkel ezelőtt kitalálták a kollégák, mennyivel jobb volna az iskolában fogadni a szerenádot, nincsen akkor ugye otthoni nyűg, amúgy is kicsi a lakás, hangosak a fiatalok, isznak is esetleg, akkor meg még hangosabbak, meg ugye a szomszédok is, és persze olcsóbb. Ez persze mind igaz, egy percig nem mondom, hogy nem, csak sajnálom.

Én évek óta egyszer sem tudtam magam rávenni egy ilyen iskolai szerenádra, mert egyszerűen kiver a víz, ha arra gondolok, még este is a munkahelyemen dekkoljak. Meg hát nem is erről szól a dolog. (Arról nem is beszélve, hogy volt olyan, hogy a suli biztonságos falai között szívták a fiatalok a spanglit, a kollégák meg másnap érdekes indiai füstölőkről meséltek a tanáriban. Szóval köszönöm szépen, inkább nem.)

Szóval én minden évben elhívom a diákokat magamhoz, ha felmerül a szerenád gondolata egy csoportban, mert azt hiszem, őket pont nem az iskolai énem érdekli ilyenkor, és bevallom, este hétkor már engem sem az iskolai énem érdekel. Nekik van abban valami érdekes, izgalmas, hogy a tanárt anyaként, feleségként, háziasszonyként/vendéglátóként is megismerik. Meg persze inspekcióznak, nézik, ki hogy él, régebben vizslatták a könyvespolcot, idén először a filmgyűjteményünket.

De én ezt nem bánom. Sőt. Szerintem ez jó, mert mégiscsak tanít valami fontosat, mégpedig hogy a tanár is emberből van, a főnök/munkatárs stb. sem csak egy munkahelyi lény, van magánélete, vannak örömei, gondjai, problémái. Azt tanítja, hogy nincs ember, akit érdemes volna csak egyfajta benyomás alapján meg- és főleg elítélni. 

Szeretem ezt a hagyományt, és szerettem, hogy tegnap egy rakás fiatal látogatott meg. Helyesek voltak, illedelmesek voltak. Volt, aki segített a legkisebbnek a gitárórára gyakorolni, volt, aki a családtagokkal beszélgetett, voltak, akik társasoztak. Kaptak rendes tányért, rendes poharat, de semmit nem törtek el. (Mondtam már, mennyire utálom a műanyagpoharat és a papírtányért?) Tízkor pedig felszedelőzködtek, elég meghatottan megköszönték a vendéglátást (én voltam az egyetlen tanár, aki meghívta őket), és békében hazamentek. Egészen felnőttek. 

Eközben a VilágMa oldalon kiderül, hogy nagyon ritkán, de elmegyek színházba. És még ennél is ritkábban, de az is előfordul, hogy tetszik. A holdbeli csónakosról. 

  Valami könyves rendezvény van, Könyvfesztivál igen, mert a fesztiválok korát éljük. Én viszont rendre Könyvhétnek hívom, hiába tudom, hogy az majd később lesz. Meg lehet ezt bocsátani nekem, itt vidéken könyv is alig van, nemhogy Budapesti Könyvfesztivál. No mindegy.

Ebből a fesztiválfílingből én leginkább csak annyit érzékelek, hogy az irodalmi oldalakon nagyon szép fotókat közölnek írókról, akik fegyelmezetten és komoly arccal ülnek, és néznek. Az író persze nem erre teremtetett feltétlen, de megtiltva sincsen ez neki, ez is tény. Egy szomorú Cannes ez vagy mi, ami a fotókról lejön, és csak remélni tudom, hogy élőben nem ilyen búskomorság volt. 

A másik dolog, amit a Könyvfesztivállal kapcsolatban megfigyeltem, hogy ott elég sok időt tölt Esterházy Péter egy Claudio Magris nevű olasz emberrel beszélgetve. Vagy lehet, hogy nem tölt effektíve ezzel sok időt, csak erről minden lap igyekszik megemlékezni. Gondolom részben azért mert Claudio Magris nem minden évben díszvendég, részben meg azért, mert Esterházy bármit mond, az értelmiség, esetleg annak egy része, azt útmutatásnak akarná tekinteni.  Az is, útmutatás, csak éppen nem a nagy íróé, hanem az emberé. És ez szerintem fontos különbség még akkor is, ha ez csak magánvélemény.

Elolvastam az ÉS-ben a beszélgetést (Ez már micsoda paradoxon!),  és abban erről, az íróknak az aktuálpolitikában felvállalt vagy felvállalható szerepéről, is beszélgetett Magris és Esterházy. Ha jól értem, Magris teljességgel elkülöníti az állampolgárt és az írót, Esterházy pedig azt mondja, az irodalomnak régen, amikor itt nem volt demokrácia, speciális szerep jutott, ez azonban mára már nincs meg. Lehet. Végeredményben azonban igazat kell adjak mindkettőjüknek abban, amit a provincializmusról mondanak a cikk végén. Vagyis hogy a provincializmus (a bezárkózás a hátsó udvarba) bár indokolható, ahogyan a félelem mindig is az volt, viszont értelmetlen. 

Kár, hogy még nem olvastam egyetlen Magris könyvet sem, pedig látom, hogy lehetett volna, több is megjelent magyarul. Nem tudom, hogy ír, de az biztos, hogy jól beszél, és kifejezetten bölcs ember benyomását kelti. A beszélgetésben sok szó esik Közép-Európáról, meg arról, hogyan is lehet itt élni. Nehezen, ugye, de ez nem meglepetés. Az viszont nagyon megfogott, amit a múlt és a jelen kapcsolatáról mondott:

"Lázadás nélkül minden hűség hamis, a nosztalgia pedig egyáltalán és mindig, minden tekintetben a leghamisabb. Barátom, a költő Biagio Marin mondta egyszer: a múlt nem létezik. ... Minden ember, akit valaha szerettünk, jelen van."

Lehetne ez, legyen ez az új blog mottója. Máshogy néz ki, kicsit másképpen íródik, de minden blog, minden ember, amit és akit valaha szerettünk, egy kicsit benne lesz. És a hűség miatt muszáj, hogy legyen lázadás is.

Isten hozott mindannyiunkat.

Megittam egy liter kávét. Bevettem két aszpirint. Még mindig fáj a fejem. Zenével kúrálunk. 

Hogy ez egy albérlet vagy egy barátságos kis lakás, majd kiderül. De hogy én milyen rohadtul utálok dobozolni, azt el nem tudom mondani.