Kell a társ. Nem mindenhez kell, az is igaz, mert az ember olyan, szerencsés végül is, hogy önmagában is talál értelmet, megbékélést, célt, ha muszáj. Boldogul önmaga is. Mégis azt mondom, kell a társ. Statisztikailag is igazolva van, de nem ez a lényeg.

A beszélgetéshez, a csendes üldögéléshez, és igen legfőképpen pedig a sétához, nekem kell a társ. 

Ha visszagondolok, legalább harminc éve sétálok. Még középiskolásként kezdtem vagy talán már előbb is, kiskamaszként. Akkor az több, mint harminc év... már akár több is, mint egy élet. Első nevezetes sétatársam Kata barátnőm volt, sokszor mentünk a belvárosi gimnáziumba aztán tanítás után haza gyalog, hogy legyen időnk mindent kitárgyalni előre és utólag is. Mert nem kell mondanom, ezek stratégiai megbeszélések voltak. Mint két Napóleon-lány róttuk az utcákat reggel még az éppen aktuális szerelmi csaták terveivel a fejünkben, a délutánra maradt az áldozatok összesítése.

Az egyetemi évek alatt új sétatársam lett, egy felejthetetlenül elszánt és kitartó sétáló. Hosszú évekig, hosszú kilométereken keresztül tudtunk találni a világból elsétálni és megbeszélni valót. Sok emlékezetes pécsi és budai séta maradt mögöttünk. Téli, térdig felázott farmernadrágos, májusi fülledt virágillatos. Aztán volt egy szerencsétlen, az egyik utolsó, amikor a villányi szoborparkból hazafelé elütötte egy Dacia. Nem lett nagy baja, de az rossz emlék mégis.

Azóta is vannak társaim, most már több  is egyszerre. A hely határoz. TSB és VM a fonyódi villahegyen, meg a fenyvesi strandon végig, oda- vissza, mindig ugyanaz az útvonal. Céljuk a lét elhelyezése az univerzum viszonyrendszerében. Könnyű séták nehéz beszélgetésekhez. (Nem mindig persze.)

Ha a Malomvölgyi tó, akkor vagy VM a társ, vagy ritkán, de kellemesen valaki más. A tónál a tükröződésen van a hangsúly. Az élet visszatükröződésén.

Ha Budapest, akkor, érdekes, most egy férfi a sétatárs. Parkokban lehet vele sétálni, a Népligetben például vagy a Vérmezőn, de az a helyzet, hogy férfival sétálni azért mindig más, mint nővel. Kicsit bonyolultabb, és ritkábban is adódik rá alkalom sajnos.

Mit mondjak ... a peripatetikus iskola híve vagyok, azt hiszem. 

Tegnap Bächer Iván Sétatárs című könyvével vigasztalódtam. Ebben a könyvben a szerző Kardos G. György mellett az olvasót is sétálni viszi. Nem ismerem Bächer Ivánt személyesen, de az a benyomásom, hogy jól sétál. Igazi séta helyett nem ajánlom a könyvet, de esős, sétatárs nélküli délutánokra ideális olvasmány. 

Abbahagyom. Tényleg nincs értelme tovább szenvedni. Több, mint egy hónapja olvasom Spiró regényét, a Fogságot, és kezd olyan érzésem lenni, mint a 2001 Űrodüsszeiánál. Hogy ülök, olvasom/nézem, és egyszerűen minden sejtem tiltakozik a szöveg/a kép ellen. 

Pedig a könyv nem unalmas, nem arról van szó, hogy rosszul lenne megírva, hogy ne érdekelne a téma, sőt. De Akimotonak igaza van, nem jó olyat olvasni, ami nem kel életre az olvasó lelkében. Spiro könyve, bár néhány percre leköt, nem tud megszólítani. Ez itt természetesen az olvasó problémája.

Sajnálom különben, de visszateszem a polcra, majd máskor. Lehet, hogy az időzítés sem volt jó, de az is megtörténhet, hogy nem leszek soha Spiró lelkes olvasója, nem lehet pontosan tudni. Mindenesetre tegnap este, amikor fél óra olvasás után megint elaludtam a nyitott könyvön, úgy döntöttem, olvasókör ide, lelkiismeret oda, nem olvasom tovább. Maradjon az olvasás öröm. Nincs időm olyat olvasni, ami nem kerül hozzám közel egy hónap után sem. Ahhoz túl rövidre van szabva az életem. 

Mi egyesít és mi választ szét?

Hallgatom a kollégáimat, véletlenül hallgatom őket, nem kellene ott lennem, nem vagyok részük, kívülálló vagyok. A Nemzeti Összetartozás Napjának programjáról beszélnek. Hogy mi legyen akkor; plakátkiegészítés, filmek, kötélhúzás, Trianon... 

'Ne hallgassanak revizionista dalokat?' Én felpattannék, és azt mondanám legszívesebben, hogy nehogy már, mi ez, itt valami vissza Erdélyt minikonferencia lesz??? Jézusom, hát mindenkinek elment az esze már??? Mit csinálunk? Ez majd felébreszti a diákokban a nemzeti összetartozás érzését?? Hát hülyék vagyunk mi? Ezt kell közvetíteni? Egy önmaga sebeit gennyedzésig nyalogató örök vesztes ország képét?? Ettől lesz a magyar név megint szép? Ezt minek? Ez hova visz előre? Ez szétválaszt, nem összeköt. 

De nem mondom, mert véletlenül vagyok ott, kívülálló vagyok, nem is kellene ott lennem. 

Még szerencse, hogy ma még nem az a nap van, hanem Pünkösd. Lehetőség arra, hogy ne a sérelem, ne a megbántottság, ne az oktalan büszkeség tartson össze minket, hanem valami előremutató, valami szeretettel teli, valami szép.

Pünkösd van. A Szentlélek egyesítő ereje legyen mindannyiunkkal. 

Luczifer gyönyörű pünkösdi bejegyzése a VilágMa oldalon olvasható. 

 Igazad van, a történetnek nem kívánsága, hogy ismert emberről szóljon, és az sem, hogy feltétlen hétszázötven oldalig kitartson. Lehet az Lonci néni, a nagymama, de lehet Bözske ángyi is, akinek a kézfején az ízületek, mint valami ősöreg fa görcsei úgy álltak ki, és aki ennek ellenére a keltet, olyan erővel tudta dagasztani, mintha azt a kalácsot nem is nekünk, hanem a mennyország legfontosabb asztalára szánta volna.

Igazad van, mindegy, hogy Alzsír vagy Budapest, hogy Pécs vagy Mecseknádasd. Mindegy, mert minden történet ugyanolyan súllyal szerepel a világmindenség nagy rendszerében. Egy kép is elég a történethez, egy sor is elég a levélből, egy perc is elég az életből, hogy a teljesség megmutatkozzon.

A történet előre visz, de gyökeret ad. Grecsó Krisztián valahol azt nyilatkozta a héten, az ember gyökeret keres. A történet pedig a gyökér. Akár meséli az ember, akár olvassa.

Bächer Iván Igazad van, Loncikám című kötete ilyen történetekből áll.  

"egy hely annyi, amennyit mi írunk meg a magunk számára benne. ha a mi történetünk része a hely, akkor van városunk. akkor van ereje, értéke, súlya, vonzása, ha benne lakik a történeteinkben. ha a foglyai vagyunk"

Beck Zoltán 30Y

Annyi van az életből nekem, igen, amennyit magamnak írok belőle, és amennyibe beleírom magam. 

A reggelekbe beleírom a kávét egy cukorral, a farönkön ülő macskát, az álmatlan és az álmos hajnalokat, a munkanapok reggeli keserű ízét, mert nem rakok több cukrot a kávéba sem, hadd legyen összhang a kávé és a világ közt. Néhány reggelbe beleírom a nyár lusta hátnyújtását is, a kifeszülő inakat, a nyújtózás után az izmok mámoros szabadságát, meg a teraszt Lengyeltótiban, ahol a reggel arany, mint a mennyország kapuja.

A délelőttökbe beleírom a munka örömét és hiábavalóságát, a zenét, amit az autóban hallgatok, a barátok keserű és édes mondatait, a diákokat, az iskola szabadságát, az iskola rabságát, az összenevetést.

A délutánjaimba magamat írom, meg a gyerekeimet, a város szürkeségét, meg a város csillogását, a zöldet, a sárgát, a kéket, azt, mennyire szép messziről ide nézni, a délvidéknek erre az ékszerdobozára. A délutánba a reményt írom. A szellem hason fekvő, ablakon kibámuló szabadságát. 

Az estéimbe filmeket írok, az enyémeket és másokét, az ölembe mászó macskát, Dúzsi rozéját. A nyárestékből a városfalról visszapattogó zenét. Ha utazom, akkor a vizeket írom, meg a fölöttük sötétedő égboltot, és megint a teraszt, a világ középpontját, ami körül megfordulnak a csillagok.

Az éjszakákról nehéz szavakat írok, és csak néha fogalmaz helyettem valami könnyű álom ... 

Mindenki ír. Én is. Magamnak életet.

Arcok. Van egy ilyen társasjáték, amit mi az iskolában az előítéletek működésének illusztrálására (is) használunk. Mert az arc árulkodik. Legalábbis azt gondoljuk.

Aztán van olyan is, hogy egy-egy arcképhez történet is kerekedik, és ha a képeken a hazai művészeti élet nagyjait látjuk, akkor körülbelül meg is van a mostanában Nyáry Krisztián-jelenségként emlegetett irodalmi PR.

Ha pedig ennél is nagyobb szabásban gondolkodunk, akár a Kossuth teret is kiplakátolhatjuk arcképekkel. Mert hogy ilyen, társadalmi csoportok érdekérvényesítését szolgáló, művészeti projekt is van. Erről bővebben a VilágMa oldalon. 

Gofri posztjáról jutott eszembe, hogy tényleg fel kellene találni egy fantáziálásmérőt. Hogy ki miről fantáziál, azt mérné. Vicces volna.

Szerintem most a suliban azt érzékelné, hogy egy rakás tanár arról fantáziál, rúgják már ki, és legyen végre vége.  Én is, bevallom, azon kapom magam, vágyakozva gondolok arra,  hogy végre kirúgnak. Persze kicsit hős leszek, szolíd emléktábla Radnóti szobra mellett, hogy aszongya Életét és vérét a magyar közoktatásért x évig. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Kis koszorú, ezres Facebook csoport, meghatott diákok. Aztán a legenda születése, a márványtábla repedéseibe tett kis cetlik kívánsága teljesül napéjegyenlőségkor... Nem is rossz.

Közben a fantázifilm párhuzamos történésében elutazom a francba, kávét szolgálok fel egy tengerre néző teraszon, nem viszek haza egy dolgozatot sem, gondolatot is csak annyit, amennyi egy poszt megírásához kell. Rengeteget nevetek, szabadidőmben törvények helyett regényeket olvasok, kutyákkal barátkozom, nézem a vizet, örülök a gyerekeimnek, és nem azért iszom meg az esti pohár bort, hogy a nappalokat elfelejtsem. 

Elégedett és teljes életről fantáziálok. Milliók közfantáziája ez most, azt hiszem.  

Mióta az emberiség úgy döntött, a kőtáblák faragását lecseréli valami praktikusabb megoldásra, és feltalálta a a hordozható írást, azóta kérdés talán, mire is jó mindez. Aztán Gutenberg (szegény, most forog a sírjában, hogy csak harmadszorra sikerült leírni a nevét :( ) nyomtatni kezdett, a Kindle meg megoldotta, hogy zsebre lehessen tenni a Háború és békét. A könyvolvasás technikája nagyot fordult az utóbbi néhány évtizedben, olyannyira, hogy már már a betűket sem muszáj nézni, füllel is lehet olvasni.

De kódexek ide, e-könyvek és hangos könyvek oda, a könyv az könyv, céllal íródik még ha szépirodalom is, és céllal  olvasódik, még ha nem is látjuk a betűket. De mi a cél?

Azt hiszem, a cél leginkább az, hogy az ember támaszt találjon a mindennapjaiban. Megerősítést arra, hogy élnie érdemes, hogy bár ő egyedüli példány, és a nagy időn se lesz hozzá hasonló, mégis része valami egyetemes örömnek és bánatnak, boldogságnak és boldogtalanságnak, sikernek és kudarcnak.

A könyv jó. Majdnem mindegy, ki írta, mert talán nincs is a földön olyan könyv, ami teljességgel érdemtelen az olvasásra. Attól hogy megírták, valahogyan érték lesz. Persze vannak nagyon jó könyvek, vannak időtálló könyvek, vannak nagy könyvek. Ebben is kinek mi. Az olvasó dönt.

Szokás könyveket kategorizálni, szórakoztató, női, történelmi, tudományos satöbbi, de a kategóriáknak nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani. Egy sci-fi is lehet megható, egy ponyva is lehet bravúros, egy matematikai könyv is vezethet az emberi lét problémáinak mélyére.

És vajon Jane Austen könyvei? Az attól függ, ki olvassa őket. Robin Swicord rendező kedves és szórakoztató filmje arról szól, mi történik, ha hat ember, öt nő és egy férfi Jane Austen könyveket olvas. Persze valószínűleg nem történik más, mint ami egyébként is történne, a könyvklub mégis csak ürügy a találkozásra, a beszélgetésre. 

Azt hiszem, végtére is szinte mindegy, mit olvasnak egy könyvklubban, a lényeg az, lehessen a saját élettől eltávolodni, lehessen támaszt találni a sors fordulóiban és erre (is) jó Jane Austen. Egy jó írónak mindig van mit mondania az olvasójának.

Nem vagyok egy nagy Jane Austen rajongó, bár olvastam pár könyvét, tetszettek is talán, de nem olvasom őket újra évente. A film viszont jól nézhető, és bár a végén minden jóra fordul, azért az életről mesél. 

Vasaláshoz nagyon megfelel ez a film, szépen fényképezett, kedves és kényelmes karakterekkel. Nagy felfordulást ne várjunk, de így is jó, legalább nem lesz csík az ing hátában. 

A héten nekünk is könyvklub, és hiába az egy hónapos haladék, képtelen voltam a Fogság végére jutni (a végéig??? feléig sem). Remélem, csütörtökön majd kiderül, miért nem tudom végigolvasni ezt a jól megírt, érdekes könyvet. De erre jó az olvasás. Az ember önmagáról tanul a legtöbbet.

Elég sok dolgot el lehet felejteni. Valakinek a nevét, a hangját, az illatát. A csekket, a befizetés időpontját, a határidőket. Egy születésnapot, a telefon pin-kódját, azt, hova mentettük a dokumentumot.

Talán csak a megismert Istent nem lehet elfelejteni még akkor sem, ha az ember évekkel ezelőtt hátat fordított neki.

Ez most arról jutott eszembe, hogy Dani úgy döntött, mégiscsak ministrál Bori elsőáldozási miséjén. A lélek nem változik.

Azt hiszem, kétféle hozzáállás legalább van. Az egyik a keresztre feszülős, a munkahelyen mindent megtevő, meg a kabátfelvevős, a munkahelyet munkahelynek tekintő. Ez utóbbit próbálom megtanulni.

Öt éve, amikor részt vettünk egy többhetes, sokórás továbbképzésen, óriási álmaink voltak. Jó iskolát akartunk csinálni. A tizenkettő emberből talán mindenki, de tízen biztos. Ma azt próbáljuk megtanulni, hogyan kell délután vállat vonni, venni a kabátot, táskát, és elfelejteni mindent, ami délelőtt történt.

Mindkét hozzáállásnak vannak előnyei, és a munkahely munkahely kétségtelenül kevesebb daganatsejtet eredményez hosszú távon, mint a küzdelmes munkahely. Értem én.

Tegnap elnéztem azt a tizenhárom embert, aki játszott. Mennyire jól megtanultuk, hogyan dolgozzunk együtt, mennyire jól működtünk és működünk csoportként még mindig, ha tudjuk, itt, ezen a körön belül megbízhatunk a másikban.

Egyszerre volt megható, és szomorú a találkozás. Megható, mert percek alatt jött elő a régi rutin, az együttműködés képessége, a jól szervezett közösség élménye, az önfeledt játék emléke, és szomorú, mert ilyenkor az ember azt is látja, mi lehetett volna még, ha másképpen alakulnak a dolgok.

Az örök kérdés: egyén vagy közösség? Az egyén boldogulása a fontos vagy a közösségé? Nem fogom ezt már megfejteni. Nekem úgy tűnik, most az egyén boldogulása kerül előtérbe. Letanít, letud, letesz, hazamegy és otthon kiteljesedik az élete. Nem rágja magát, nem idegeskedik, egészségesebb, boldogabb. A jó iskola álma meg ... maradjon éjszakára.

Az a baj, hogy én túlzottan is hozzánőttem ehhez a bennem élő eszményi iskolához, és nem hiszem, hogy valaha is egyszerű munkahelynek tudom tekinteni ezt a helyet. Nem tudom venni a kabátom, és hazamenni. Ehhez kell egy másik munkahely. 

Én azt gondoltam, ha van vigasztaló egyszerűség az életben, az a matematika, a számok világa, a kétszer kettő négy. Aztán amilyen hülye ez a világ, lépten nyomon kiderül, hogy ez sem biztos. Vagyis, hogy egyrészt ha ez négy is, ez nem mindig jó megoldás, mert az értelmezési tartományban pillanatnyilag csak mondjuk a plusz hat szerepel elemként, esetleg egy mínusz kettő. De még olyan is van, hogy áádehogynégy, öt az, csak nem látod jól, a valóság eddig kitakarta azt az egyet ott a kanyar után. 

Számolok. Napokig csak fejben számoltam, és azt hazudtam magamnak, hogy az eredmény majd jó lesz, lesz ott a végén valami művelet, szorzás esetleg másféllel, amit most még nem tudok, de lesz. Aztán tegnap vettem egy mély levegőt, és leírtam a számokat. Számokat leírni egyébként jó, megnyugtat, rendszerbe állítja a világot általában. Csak nem most.

Óraszámokat írtam különben emberek neve mellé. Aztán az óraszámok elfogytak, de az egyenlet: Tanárember = 22 óra, csak nem akart összeállni. A főnököm által preferált optimista forgatókönyv szerint ez az egyenlet nem tartható körülbelül két és fél álláshely esetében. A pesszimista, a fenntartó által majd minden bizonnyal preferált, mert reális, verzió számait még nem volt bátorságom leírni. Nem mintha ez számítana persze, kit érdekel, hogy én erről mit gondolok...

Kevesebb gyerekhez kevesebb tanár kell. Mi ebben a logikátlan? Semmi. Nem is kellene, hogy meglepjen, nem is lep meg tulajdonképpen, de akkor is, előbb vagy utóbb a számokból emberek lesznek, a matematikából meg pszichológia, szociológia, történettudomány, pszichiátria, közgazdaságtan.

Aki emberekkel dolgozik, tudja, hogy az ember olyan, hogy hárít, hogy nem akar/tud/szeretne nehéz döntéseket meghozni, mert a konfliktusok kezelésére nehéz felkészülni. Nem lehetetlen, csak nehéz. 

Bridget nehezen dönt, akkor is leginkább a szakmai érvek figyelembe vétele nélkül, ad hoc, a legkisebb személyes konfliktus felé hajolva. Ez van, őt akartuk mint testület. Bár jogilag egyedül neki van erre felhatalmazása, nem akar személyi ügyekben döntéseket hozni; manapság ugyanis így kell hívni azt, amikor az ember kirúg valakit. Nem kárhoztatom, csak hát ezt azért lehetett tudni előre, nem kellene ennyire meglepődni, hogy az ünnepélyeken való mosolygás mellett ez is feladat. Na ez is mindegy. Ilyenkor az van, hogy megkérdezi mások véleményét, mondjuk a nyelvtanárokkal kapcsolatban az enyémet, mert nekem vannak szakmai érveim. Sajnos azonban van lelkiismeretem is. A kettő ebben a pillanatban nagyon nehezen összeegyeztethető, mert tudom, hogy ki az, aki nem dolgozik jól, de azt is tudom, akit most elbocsátanak, annak minimális esélye van, hogy ebben a városban/régióban állást találjon. Pláne nem tanári állást. 

Mi a megoldás? Ó, van erre is egy ilyen gerinctelen, szemét dolog, amit részfoglalkozásnak kell becézni. Tehát nem kirúgjuk, mert akkor az már milyen szarul fest a statisztikában, hanem adunk neki mondjuk heti 6 órát. Ez mai versenyképes tanári fizetésre lefordítva a biztos éhhalál. De nem rúgtuk ki. Világos? Szuper. Akkor persze szegény felméri a lehetőségeit, persze csak augusztus végén, mert addig tudjuk hitegetni, esetleg lesz egy nem várt hatalmas gazdasági boom, megszállnak minket az idegenek, esetleg vége lesz végre ennek a kibaszott világnak, szóval még bármi történhet, mondjuk szorzom az egész iskolát kettővel???, addig reménykedjen. Aztán ha kiderül, hogy hmmm ja mégse, bocsika, akkor persze vesz a tanár egy nagy levegőt, és felmond végkielégítés nélkül. Azért ez egy szépen ábrázolható függvény. Szigorúan monoton csökkenő. 

Azt gondoltam eddig, ismerem és szeretem a számokat. Most ismerem a számokat, de nem szeretem őket. És ez az optimista verzió. Ráadásul kellene örülnöm, hogy bár azt nem mondja, hogy jól dolgozom, azt igen, hogy magamnak osszak órát először. Hánynom kell.

Nah, blogizélés helyett ajándékzene, ne nézd a fogát. Vagy akár nézzed, drága, ha akarod. Bánom én?! A Klárinak igaza van, akár féltéglát is. Ki nem szarja le. 

Tulajdonképpen egy hosszú poszt kellene, amiben elmondom, hogy ezen a héten szerintem ki mindenkinek a kurva anyját, de a bőgés pont olyan jól használ, mint a káromkodás. Már beváltottam a dühöm. 

Voler Mouche. Most hallottam először. Anesztetizál. Köszönöm. 

Öt éve... Most hirtelen nem is tudom hova tenni az elmúlt öt évet, ami cseppet sem hasonlít azelmúúútnyócévhez, mert ez egy más kategória. Egy alaposan más kategória.

Nem vagyok biztos benne, hogy végeredményben eltelt-e vagy elrepült, esetleg csak úgy odébb vánszorgott. Mintha egyik sem.

Öt év alatt az emberi test sejtjeinek ötheted része kicserélődik.  Bennem is sok minden. Másokban is.

Öt év, Jézusom! Mennyit változtunk mindannyian ... Azért van, amiben nem, ami mondjuk kettőnket összefűz, abban nem. Csak a megfogalmazás más. Meg a hőfok. Meg a belátás. 

Holnap eljátsszuk az elmúlt öt évet... Még nem tudom, milyen lesz.

Hogy az ember születésétől fogva birtokában van-e egyfajta morális érzéknek, azt kétlem, de hogy az óvodás kor vége felé már lehet valami ilyesmije, abban szinte biztos vagyok. Ez persze nem rossz, segít beilleszkedni a gyermeki léleknek a társadalomba, és a homokozóban egymást dobáló kis szörnyekből az iskola példás polgárait neveli.  Vagy nem. 

Szeretem azt hinni, ez a világ a tisztességen és az igazmondáson alapul, illetve hogy esetleg ha a miénk nem is, akkor van olyan világ, amire ez igaz. Ez az én tisztesség mítoszom. Önbecsapok.

Hogy létezett-e valaha olyan emberi társadalom, amit kizárólag a tisztesség vezérelt, nem tudom, és most nem cinikus vagyok, hanem gondolkodom. Nem nagyon jut eszembe olyan példa, amelyben valamilyen mértékben ne kapott volna szerepet a megtévesztés.

Nézem Pamela Meyer előadását a TED-en, és nem túl kellemes, amit mond. Szerettem volna hinni, hogy a világ annál jobb, igazabb, mint amit mutat. Én erre a tisztességmítoszra éhezem, és szomorúan veszem tudomásul, hogy hát igen, engem itt, ezen a pontos lehet majd becsapni. Mert Henry Oberlandernek igaza van: 'Mindenki hajlandó adni valamit cserébe azért, amire éhezik.' Ő már csak tudta. 

Persze Oberlander gondolatából valóban következik az, amit Meyer mond, mégpedig az,  hogy ha nem akarjuk, hogy becsapjanak minket, tisztában kell lennünk a vágyainkkal. Mert bizony a hazugság együttműködésen alapszik, és mindig van a becsapott fél részéről egyfajta beleegyezés. Ezt tényleg nem jó hallani, mert én például jobban szeretném az ilyesmiben vétlen áldozatként látni magam. (Egy pszichológus azért most tudna örülni ennek a mondatnak.)

Milyen az igazsághoz való viszonyunk?? Meyer szerint ambivalens. Elhangzik egy ilyen kifejezés: 'Post truth society' Az igazságon túli társadalom. Azt hiszem, ez rémületes. Vagy talán mégsem. Mindenki hazudik, mondja korunk tragikus hőse, az őszinte, a megmondóember, a társadalom peremén evickélő, drogfüggő orvosdoktor, és ezzel valahogy ma mindenki szívesen ért egyet.  

Meyernek van egy érdekes gondolata. Azt mondja, ma keveset vagyunk sötétben, túlzottan meg vagyunk világítva. Átvitt és konkrét értelemben is. Egyrészt mutogatjuk magunkat a közösségi oldalakon, blogokban, a twitteren, ami, mint persze tudjuk MÁSOKRÓL, kedvez az igazság, a lényeg elfedésének. Másrészt konkrétan is keveset vagyunk sötétben, pedig kellő számú sötétben eltöltött óra elengedhetetlen bizonyos hormonok termeléséhez.  A szerotonint boldogsághormonnak becézik. Akkor a melotonin az igazsághormon? 

Ez tényleg az igazságon túli társadalom? Furcsa. Mert miközben valóban gyakran esünk abba a hibába, hogy hagyjuk magunkat becsapni, valahol a lelkünk mélyén mindig pontosan tudjuk, mikor hazudnak nekünk. Nem olyan nagy dolog, az ösztön talán az egyetlen dolog, ami nem csal meg.

Ebből a kényelmetlen helyzetből pedig mi más kiút marad a ma emberének, mint isteníteni a kor tragikus hősét, a tisztességes embert, aki mellé ez az eszét és morális érzékét veszített kor még a lúzer jelzőt is odabiggyeszti. Vagy reménykedni, hogy a tisztesség nem mítosz, hogy mégis az ember jelleme a fontos, és végül majd győzedelmeskedik a jó a rossz fölött. Na most ki kit csap be? 

Ezt Bori mondta tegnap nagyot sóhajtva, hogy akkor most egy éjszaka, és túl lesz az első ikszen. Erre nem gondoltam, hogy a tíz év is egy X. Az ember a negyediken túl már nemigen gondol az első tíz évére küzdelemként, illetve én sosem gondoltam így, hogy az is egy iksz. Hogy azért is megdolgozik az ember, pont úgy mint a negyedik, ötödik vagy hatodik ikszért. Hogy az sem feltétlenül könnyebb.

Amikor arról a másik gyerekről kérdez, aki sosem született meg, illetve megszületett, de ettől nem lett születésnapja, akkor, azt hiszem, azt kérdezi, ő másvalaki helyett született-e. Hogy ő ő-e vagy valaki másnak a pótléka.

Nem pótlék, nem helyettes. Önmagáért született. Mégis Isten, nehéz helyzetéért cserébe, két gyerek életkedvével jutalmazta. Ügyes.  

A művészet célja nem az, hogy az ember nyomot hagyjon a világban, ne is higgyük el az efféle meggyőző szamárságokat, hanem hogy emlékeztessen arra, amit viszonylag gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagyis hogy az élet arra való, hogy éljük. Nem a műélvezet miatt kell múzeumba és koncertre járni, és nem a műélvezet miatt kell megnézni egy filmet vagy egy operát. A művészet élni tanít. A művész a halál ellen játszik, a játék pedig maga az élet.

Kivételesen élvezetes sakkjátszma az Életrevalók. A francia rendezőpáros olyasmit tett, amit nem lehet nem szeretni, csapatsporttá fejlesztette a sakkot. Eric Toledano és Olivier Nakache olyan élettel teli történetet vitt filmvászonra, amit kötelezővé kellene tenni ma mindenkinek Magyarországon. Mert az élet mindenkinek szívás, nem csak itt, ott is, és bár a béna a gazdag, a szegény meg legalább egészséges, hát kérem szépen, attól még nem lesz ám minden happy. Hacsak nem akarjuk.

Nem akarok sok dolgot elmesélni a filmről, inkább azt szeretném, mindenki nézze meg. Mert az ember szarul érezheti magát minden nap, felvásárolhat 365 csomag zsilettet is, hogy az év minden napján legyen mivel felvágni az ereit, meg ríhatna reggeltől estig. De ki akar ilyen életet? Én nem.

Most lehetne az, hogy azon eszem magam, miért az van az életemben, ami. De egy dolgot nem érdemes, szánni saját magunkat. Mert az élet ott kezdődik, ahol a szánalom véget ér. Az enyém is. Mert leszarom, hogy a főnököm arra kéri a munkatársunkat, munkaidő után figyelje a Facebook posztokat, meg leszarom, hogy nem ildomos megmondani a véleményem olyanok előtt, akiktől a főnök kap egy telefont tíz perc múlva. Nem érdekel, hogy ki vág át, és ki csal meg, hogy kinek a hangján hallom már a telefonban is, hogy hazudik. Ez az ő bajuk. Nem az én életem.

Én inkább ezzel a két filmbeli pasival szeretnék egy csapatban játszani. Életrevaló akarok lenni.

 Én a bulvárban lakom. Egyelőre. De titokban abban bízom, hogy elköltözöm. 

A VilágMa szép, kedves és egyáltalán nem flancos, hanem inkább nagyon is igényes oldalán lehet ezt most elolvasni.

 Akinek nincs célja az életben, az is eljut valahová. Azon gondolkodtam, hogy kell-e cél, mert végeredményben nemigen fog az kiderülni sehonnan, hogy jó helyre jutott-e el az ember vagy tévedett. Honnan tudná? Majd mondják neki a végén, hogy hát hello, ez hallod, de szar?Vagy így az utolsó pillanatban magába néz, és gratulál önmagának? Ez se fog kiderülni. Mire meg kiderül, mindegy lesz.

Azt olvastam a Bookline e-mailjében, hogy most a legjobb gyereknek lenni, mert le van értékelve egy csomó gyerekkönyv. Ezt is hogy lehet leírni... A nagy szart most a legjobb gyereknek lenni, amikor azon kell vitatkozni, hogy ki milyen kötelezőt olvasson. Jézusom, tényleg, és erről egy alapjában véve okos ember kinyilatkoztat, hogy akkor erre tizenkettő, arra meg húsz, és megmondja az egyedül üdvözítőt, de ahhoz már sajnos nem elég okos, hogy gondolkodjon is, ne csak írjon. Ezt mondjuk csak a reakciókból szűröm, a múlt heti ÉS nincs meg, és most kicsit dühít, hogy nem lehet ehhez a cikkhez hozzáférni a neten.

Aztán olvasom az eredeti Tamás Gáspár Miklós cikkre a reakciókat, mert beruháztam pénzt ebbe a kötelező-olvasós vitába, és sok dologban igazat kell adjak Cseresnyési Lászlónak, de még Kukorellynek is, aki viszont konkrétan meg van sértődve, ez pedig árt kicsit a válaszának, de legalább van benne indulat, ami író embernél néha még használ is. 

Én emlékszem Cseresnyési László órájára első éves egyetemistaként, és már akkor bölcs embernek tartottam, mert a szemináriumi dolgozatokat a diák személyére szabta, és nem sajnálta az időt arra, hogy kiderítse, mi is érdekelhetné a delikvenst úgy igazából.

Azt hiszem, igaza van ebben a nyugodt hozzáállásban. Ki is írtam tőle egy mondatot a cikkből, de most nem találom. Az volt a lényege, hogy szomorú, mennyire nem gondolkodik egy gondolkodó ember. Hogy mennyire beáll a siratóasszonyok kórusába. Ez utóbbit én írom így. Ezt én is egyfajta szellemi igénytelenségnek gondolom, ami épp ma megengedhetetlenül nagy luxus.  

Különben meg olvasson mindenki, amit akar. Nem lehet, és talán nem is szabad ezt központilag megmondani. A magyartanárok meg legyenek észnél, ők tudják, milyen a csoport, mit lehet olvastatni és mit nem. Remélem, tudják. Senki abba még bele nem halt, hogy elolvasta a Kőszívű ember fiait, de abba sem, ha nem. Az olvasás mellé tegyük oda a gondolkodást. Nem haszontalan.

Nem vagyok magyartanár, de azért angol órán is szóba kerül ez-az. Én azt hiszem, az emberek, és a diákok is emberek ám!, rengeteget olvasnak, csak nem pont olyasmit, amit a magyartanár gondol vagy szeretne. Jegyzem meg, vica versa, adott esetben a magyartanár sem azt olvassa, amit a diák jónak gondolna neki. Már ha olvas valamit egyáltalán a kötelezőkön és a jegyzetein kívül. Szemét vagyok, tudom, és az én magyar szakos barátaim nem ilyenek, csak hát nehogy már azt higgyük, hogy a tanár bezzeg az itten posztmodern kísérleti prózát olvas. 

Nem kell mindig megmondani, ki mit csináljon. Ezt gondolom. Több belátással egy kicsit jobb lehetne a világ. Végtére is nem Istennek születtünk. Esetleg, ha valamit, hát a gondolkodást kellene kötelezővé tenni, de nem csak az iskolásoknak. Persze ez itt most egy ellentmondás.

Ha van valami, amit nem szeretek, az a magyarázkodás, szavak barikádja mögül önvédeni magam. Mert szavakból úgysem érdemes mást, mint verset építeni. Esetleg szerelmi vallomást.

Úgy kell érteni a szót, ahogy mondják. Ahogy mondom neked. Magamnak is mondom, hogy szót kell érteni. A SZÓT kell érteni, nem mást. Sajnálom, de ehhez most neked sem jár grammatikai szívvédelem. 

"Nem jók a szavak." mondja Ottlik, de én nem hiszek Ottliknak. A szavak jók, csak nem mindig kellenek.

Az a helyzet, hogy írtam egy tök jó posztot a tegnapi konferenciáról, és a rendkívül szórakoztatóra sikerült estémről, de megette a világháló, vagy az államtitkár netfigyelői. Ha lesz kedvem, újraírom a vonaton, de a lényegét összefoglalom, hátha mégsem lesz.

1. Mindig vigyünk magunkkal pótcipőt, mert a 12 órásra hírdetett konferencia 12 órás.

1.2 Ne hagyjuk otthon a normális méretű fekete táskánkat, mert a tesónké esetleg csak egy papírzsebkendő és egy minitampon raktározására alkalmas.

2. Konferenciára mindig vigyünk tollat, kivéve ha ismerkedni óbocsánat networkingelni akarunk, mert akkor nem gáz, ha hatodszor is elkérjük az ismeretlen fickó kósertollát. Sőt akkor még ÉS-t is olvashatunk (mi az örögöt írt Tamás Gáspár Miklós a múlt hetiben????), és lesz e-mail címünk estére. (Nem tudom hirtelen, mit kezdek egy történész e-mail címével, de majd jó lesz valamire.)

3. Elalvás ellen jó technika elképzelni, a hallgatóságból hányan szexeltek egy egészségeset előző este. Szomorú 'statisztika'. Garantált mosoly.

4. Államtitkáron nem húzzuk fel magunkat. Államtitkáron nem húzzuk fel magunkat. Államtitkáron nem húzzuk fel magunkat.

5. Ha jó helyről akarja nézni az ember a tűzijátékot, dolgozzon a Külügyminisztériumban.

6. Ismeretlen, de érdekes társaságban sokkal több új dolgot lehet tanulni az életről meg a világról, mint egy egész napos konferencián. Pédául Roland Kirk nevét is, de ez csak egy.

7. A jazz zenészek civilben is szimpatikus emberek, Wahorn András pedig kertészkedik, és  igen szórakoztatóan tud mesélni a láncfűrészről, meg a kistraktorról a barátainak, meg valakinek, aki nem a barátja, de ott ül. (=én)

8. Két sör után ne vitatkozzunk egy matematika professzorral. Sőt, adott esetben két sör előtt sem. Nem lesz igazunk.

9. Az öltöny és a sok titulus elég nagy mértékben el tudja takarni az emberek személyiségét, a zene ezzel szemben pont fordítva működik. Több zenész kellene a kormányokba és a minisztériumokba.

Ne általánosítsunk. Nem tudom, milyenek a dán filmek, eddig kettőt láttam, az egyik nagyon nem, a másik nagyon igen. Tegnap a Cirko Gejzír nevű moziban (ezer éve szerettem volna oda elmenni, vidékinek a művészmozi olyan, mint fővárosinak a hirtelen talált parkolóhely) megnéztük a tesómmal a Superclásico című dán filmet (magyarul Bor, tangó, kapufa a címe, de nem akarom tudni, miért így kellet ezt magyarítani...). Hát nem mostanában röhögtem ennyit, és ilyen felhőtlenül.

Nem is akarok sokat írni a filmről, vendégségben amúgy sem túl ildomos hosszasan blogolni, tessék inkább elmenni a moziba, és megnézni. (Tehát ez a bejegyzés inkább csak azt hivatott bizonyítani, van olyanom, hogy munkamorál.)

A Superclásico egyébként egy vígjáték, egy kiváló karaktereket felvonultató könnyesre röhögős mozi. Nem is tudom, mit is írjak róla, nagyszerű színészek, jól érthető, de finom humor.

Különben meg két tanulsággal is szolgált a mozi, és mindkettő a férfiakkal kapcsolatos. Az egyik, hogy a férfit szeretni kell, mert minden erényével és hibájával együtt mérhetetlenül szeretetre méltó. Az egészet túlbonyolítani, megideologizálni nem nagyon érdemes, sőt. Persze erről egész délután ezt gondoltam, ezt az egyszerű szeretést, csak úgy, csak a férfiért, nem túlbonyolítva, nem értelmezve, nem magyarázatot keresve. 

De a szerelem már csak ilyen. Mert a másik tanulság, amit a film végén mond a házvezetőnő utolsó mondatként: a férfi azt hiszi, mindig van miértje a dolgoknak. De nem. A nő csak szeretni akarja, miértek nélkül. Ezt már csak én mondom hozzá persze.

Amíg lehet, meg kell nézni. Szuper zene, isteni képek, imádnivaló karakterek, és mérhetetlenül gazdag nyelvi humor. Nekem nem is kell több.

"Kanyarodik velem a valóság." Ezt olvastam egy ajándékba kapott Grecso szövegben, és ez most tényleg nagyon rám talált, ez a néhány szó, mert éppen tegnap gondoltam valami hasonlót a világgal kapcsolatban. Igaz, én itt most nem holmi elbeszélői füllentésre gondolok, mint ez a szimpatikus fiatalember, inkább a tér, az idő és az események egyfajta egy irányba mutatására, egy, a valóság szövetéből hirtelen kiváló privát féregjáratra.

Bár maga a jelenség nem ritka, ezeket a kis féregjáratokat mégis viszonylag nehéz felismerni. Rövid életűek, és inkább a gondolatokat, semmint a testet viszik egy dimenzióval odébb. 

Tegnap kanyarodott velem egy kicsit a valóság. Véletlenül a kezembe került egy szóróanyag egy könyvbemutatóról, illetve beszélgetésről, és mivel két számomra kedves ember neve is ott szerepelt a beszélgetőpartnerek között, majdnem kísértésbe estem, hogy beüljek erre az egyébként nem túl érdekfeszítő programra. Aztán győzött a józanság, úgyhogy nem mentem.

Ennek ellenére, míg Borit vártam a tér sarkán gitáróra után, mégis összetalálkoztam egyikükkel, azzal a fiúval vagyis dehogyis már barátommal, akit bár évek óta nem láttam, akire nem gondoltam évek óta, de aki mégis fontos tudott maradni valahogyan.  Elém toppant, mosolygósan, ahogy szokott, és a futó hogyvatok-jólvagyunk-gyerekek-persze körök helyett most hirtelen mindkettőnknek volt tíz perce túllépni ezeken a sietős paneleken. 

Még mindig jó vele beszélgetni... A nagy lelki közelségnek annak idején (már húsz éve, ki hinné,) hirtelen szakadt vége. Nekem nem volt jogom reklamálni, nem is lett volna semmi értelme, beletörődtünk, hogy így alakult az életünk. de ahogy Magris mondta az Esterházyval való beszélgetés során: Minden ember, akit valaha szerettünk, jelen van.

Alkalom adódott tegnap megélni ezt a jelenvalóságot, az emberi szeretetnek ezt az időtlenségét. Mert nem szerelem, mondom gyorsan, annál több (és kevesebb), ami minket összekötött akkoriban, és aminek a szálai, ezek szerint, húsz év után sem tudtak elszakadni. 

Pedig nem beszélgettünk semmi különösről, sem Isten nem került szóba, se az élet nagy kérdései. Csak a kinek milyen volt Amerika, meg a gyerekek mikor is érettségiznek, és hogy Bori milyen gitáron is játszik és mit. 

De tegnap lett valami a tér sarkán az idővel, lett ott egy kanyar a minket egymáshoz fűző szeretet nem múló idejéből kiragadva. És hogy ez a realitásból, az idő linearitásából kiszakított pillanat volt, onnan is lehetett tudni, hogy ekkor mint valami szürreális festményen, a háttérben elsuhant egy régi szerelmem, a bicikli csomagtartóján a kisfiával és vidáman integetett nekünk.

Érdekes visszatalálni valami régihez az időben; mint egy patakmederben hirtelen megtalált gyerekkori kedvenc kő, olyan... 

Mivel most nagyon közel lakunk egymáshoz, megbeszéltük, hogy nyáron, amikor végre lesz időnk, kiülünk a teraszukra egy üveg borral, és beszélgetünk. Mert nekünk, amíg élünk, mindig lesz miről beszélni és lesz miről hallgatni is. 

A VilágMa magazinban (hú, milyen flancosan hangzik, de ez az ám, ami volt)  indiai utazást ajánlok. Vagy mozizást. KATT

A bodza az a hárs és az olajfűz előtt és után is virágzik, és azt kell mondjam, ezért én kifejezetten optimistának, már-már naivnak tartom. Természeténél fogva a hárs hirtelen szerelmes rohamainál, és az olaj nyílt csábításánál szolidabb, de kitartóbb szerelmet ígér, és nem reklamál akkor sem, ha csak kevés figyelmet kap.  

A bodzában érdekes még, hogy csak akkor csábít, ha egészen közel kerül hozzá az ember, mert egyébként illatával nem zaklat, nem kényszerít arra senkit, hogy éjszakánként álmatlanul, szerelmi kívánásból kifolyólag sétákra induljon az átmelegedett lakásból.

A bodza kinézetre is szolid bakfis. Ellenállhatatlan vágyat iránta leginkább a racionalitása ébreszt az emberben. No meg az a csendes és elgondolkodtató tűnődés a világ dolgain, amit a virágernyő bólintásaival nyugtáz.

A bodza kedves és szép. Ennek ellenére nem vázában, hanem cirtromsavban végzi. De az ember már csak ilyen. Az ártatlanságot üvegbe zárva gondolja legkönnyebben megőrizhetőnek. 

Néha undorodom a felnőttektől. A kíméletnek álcázott hazugságaiktól, az egészséges önérzetnek álcázott önzésüktől, meg attól, hogy már nem akarnak a földre ülni. Tudják, hogy Istennek tehetetlen szégyenében első dolga volna megnyitni azt alattuk.

Néha csak hallgatom, amit mondanak. Csak számolom magamban, kis szerencsével tíz hazugságra ha jut egy őszinte mondat. A felnőtt fogságban van. Hazugságaival kötözi magát a pusztuló pillanathoz.