Nyilván a melegtől van, hogy van ez a gombóc a gyomromban, amiről nehéz eldönteni pillanatnyilag, hogy hányinger vagy gyomorfekély lesz-e majd belőle. Nyilván a melegtől van, hogy végül lemondtam arról, írok egy vicces posztot, mennyire nem tudnak a vizsgázóink magyarul, mennyi magyartalan, se füle, se farka mondatot barkácsolnak össze lányos/fiús zavarukban, és még ha tanultak is valamit, és nem csak buliztak (ritka) az elmúlt három hétben, akkor sem tudják, megfelelő nyelvi eszközök híján, kifejezni azt, amit végeredményben szeretnének. Nyilván a melegtől van az is, hogy két nap után már nem tartom szórakoztatónak azokat az újszerű irodalmi és történelmi 'tényeket' sem, melyeken mondjuk az első vizsganapon, kínomban ugyan, de még jót nevettem

Nyilván a melegtől van, hogy nem tudtam érdemben reagálni a vizsgaelnök furcsa felvetésére, miszerint én kávézás közben férfi helyre (sic!) ültem le, és ő, már ha ő lenne a főnököm, el is tiltana onnan. És nyilván az is a melegtől van, hogy felháborodtam, amikor egy lány cigány származásáról érdeklődött, és elégedett mosollyal dőlt hátra, mert jól tippelt, látta a szemén. (????) Nyilván a melegtől van, hogy nem tartottam szórakoztatónak, hogy a bizottság jó része tegnap délután egymásra licitálva fröcsögött azon, az utolsó vizsgázó milyen buta volt, és hogy hát igen, mindennél van lejjebb. (Félreértés ne essék, a tény az tény, nemigen tudott semmit az a gyerek, de úgy gondolom, azért majd megkapja a megfelelő érdemjegyet, ezen még egymást hergelve gúnyosan röhögni.... nos, az nem tartozik az etikus tanári magatartás körébe.)

Nyilván a melegtől van, hogy zokon vettem, amikor ez elnök feleltetés közben egy papírt dugott az orrom alá, miszerint a vizsgázót át akarom-e engedni, hiszen a pontozáshoz nincsen köze, és nem gondolom, hogy feltétlenül tisztában volna minden tantárgy követelményszintjével és értékelési koncepciójával. Nyilván az is a melegtől van, hogy legszívesebben felrúgtam volna tisztelt kollégámat, aki évekig nem tanított gyakorlatilag semmit a szaktárgyából, vizsgán azonban eljátszotta az elegáns és nagytudású kérdezőtanárt, kávézás közben meg Mikszáthos stílben beszélgetett az elnökkel nagyjából úgy, mintha ő szarta volna a világegyetemet. Meg is kérdezte az elnök, hogyhogy drága kollégám nem valami jobb kéttannyelvűben nyomja az ipart, miért ebben a szellemi mocsárban dagonyáz, a fent említett drága ember meg vonogatta a vállát, hogy nem adódott lehetőség. Az viszont nyilván nem a meleg miatt volt, hogy nem világosítottam fel a rajtam átnéző (pfff, nő!) elnököt, hogy hát bazmeg azért nem, mert tanítani a nagytudású, nagyon öltönyös, nagyon hátkérlekalássanKálmánbátyám stílusú pali sajnos nem tud, se töriből, se angolból, és mert a szar munkájának gyümölcsét egy másik kollegina takarította egy másik bizottságban három napig.

Nyilván a meleg miatt juthatott  olyan ostobaság is az eszembe, hogy valószínűleg nem volt rendszeres számonkérés magyarból és töriből, és hogy a szaktanárok nem tanították meg őket értelmes, összefüggő mondatok alkotására az anyanyelvükön. Azt is gyanítom, nem nagyon magyarázta el az osztályfőnök, hogyan illik viselkedni mondjuk vizsgahelyzetben egy diáknak, és nyilván a meleg miatt mentem ki az első kör után, hogy a második adag diáknak gyorstalpaló vizsgaetikettet nyomjak a folyosón. Nem zavar különben, bárki képes erre, csak kár, hogy ez is elmaradt itt a nevelési folyamat öt évében.

Nyilván a melegtől van, hogy mérhetetlenül idegesít, hogy nem műveltek a vizsgázók, hogy József Attiláról a felelő nem nagyon tudott semmi érdemlegeset mondani, ellenben ott helyben megjegyezte, hogy az Eszmélet harmadik (vagy mit tudom én, hányadik) versszakának ő sajnos semmi értelmét nem találta, pedig el is olvasta. Meg az is dühít, hogy van, aki komolyan hiszi, hogy a 17.-18. századi magyar paraszt latinul csevegett, és hogy a KGST tagja Mexikó, Brazília és mondjuk Bolívia volt. 

Nyilván a meleg miatt történhetett meg az is, hogy Bridget eléggé el volt keseredve látván és hallván az ő kollégái és diákjai szánalmas teljesítményét, és én meg nyilván a meleg miatt sajnáltam meg őszintén tegnap délután.

Ma állítólag szűnik a meleg, és jobb lesz minden. Épp most érkezik az első felhő. Végre. 

Túlélők címmel forgatunk új magyar minisorozatot. A film kis (értsd: mini) költségvetéssel készül, mondhatni csak az élvezet és a szenvedés által keltett bioelektromos áramlás tartja életben.

A sorozat néhány állandó szereplője, úgyis mint vizsgabizottság, kávé, légkondicionáló berendezés, tételsor ésatöbbi mellett minden epizódban mintegy 10-12 új szereplő is helyet kap, vagyis székkel, tétellel, segítő kérdéssel kínálják őket.

A sorozat végeredményben egy fiktív szituációt dolgoz fel. A játék lényege az, ki marad életben a vizsganap végére. A résztvevő vendégszereplők feladatkártyákat húznak, majd a kártyán lévő feladatot hajtják végre megadott szabályok szerint. 

A túlélő só igazi versenyzői azonban vizsgabizottsági tagjai. Feladatuk abban áll, hogy az epizód végéig ne verjék meg egyik vendégszereplőt sem, ne kezdjenek üvöltözni a forgatás helyszínén, illetve ellen tudjanak állni annak a késztetésnek, hogy bizonyos mondatok hallatán a földre vessék magukat, és ott nyerítve röhögjenek. Plusz pontot kap az a versenyző, aki délután ötig nem vágja fel saját avagy szomszédja ütőereit, ellenben rezzenetlen arccal vesz tudomásul minden forradalmian új irodalomtörténeti és történelmi tényt. 

A feladat rendkívüli fizikai és lelki megterhelést jelent a résztvevők számára, melyet sok versenyző csak esti sétatéri csülökevéssel és sörözéssel tud túlélni, ám ez a verseny szabályai szerint nem minősül tiltott segédeszköz használatának.

A sorozat 3X3 epizódból áll. A nyertesek pedig 6 hét pihenést kapnak jutalmul a magyar közoktatás jóvoltából. Szeptembertől elvileg újraindul a válogatási folyamat, bár az egyelőre teljességgel bizonytalan, hogy a stúdiónak sikerül-e szponzort találnia. 

Ma kínomban kiszámoltam, hogy már kevesebb, mint négy hét, és megyünk a teraszra. Ebben az őrült hőségben ott volna jó feküdni már most a nyugágyban, hallgatni a tücsköket, olvasni Nádast, hosszú félórákra gondolni a semmire.

Helyette itt ülök, hülyeségekről vitatkozom a felettesemmel, és nem csinálok semmit. Ez olyan hely, hogy még Nádast se lehet itt olvasni tisztességgel. Nem is lehetne, szabadna ilyen hőségriadóban dolgozni. Otthon kellene maradni mindenkinek, inni a limonádét, olvasni, aludni. A fejemben is hőségriadó van.

---------

Közben hazaértem, és itt is marha meleg van. De ez még semmi, mert fél óra múlva megkezdődik a monstre izzadjuk le a gatyánkat is évzárós délután fél négytől este hétig. Csak az esti orfűi úszás ígérete vigasztal. Meg utána egy terasz, és a tó látványa a rozé mellé. Kell a balansz. Hőmérsékletileg is. 

Csak mondom, hogy itt a szezon, aki nem tudná, vizsgaszezon. Ma reggeltől jövő szerdáig minálunk legalábbis remegő térdű fiatalok óhajtják magukénak tudni a bizonyosságot, hogy innentől kezdve érettnek számítanak.

Na jó, na jó, akkor most ezzel a lendülettel felejtsük is el ezt a romantikus és nosztalgikus képet. Mert egyrészt ha remeg is a lábuk momentán, az lehet, hogy még a hétvégi buli miatt van, egyébként meg már legalább egy éve biztosan tudják magukról, hogy érettek.

Túlzok vagy mi, persze, de ez itt kérem nem egy elitgimnázium, a tanulás sokszor pusztán kötelező, nagy nehézségek árán elviselt melléktevékenység, amivel leginkább a sok állásában megfáradt, de tipikusan inkább munkanélküli szülők szemrehányásait lehetséges elkerülni. Szeretett diákjaink mondjuk (jószándékkal) nyolcvan százaléka kényszertanul, motiváció és célok nélkül persze nehéz, és még direkte örülhetünk, hogy többnyire bejár, többnyire készül, többnyire végeredményben át akar menni év végén, hiszen a haverjai/barátnői ugyanígy. Ez a húzóerő.

De egy pillanatra hagyjuk az átlagot, hagyjuk az átlag alattit (a súlyos HHHHH-sokat), és nézzük az elitet. Mondom megint, ez itt kérem nem egy gyakorlógimnázium, ez itt az élet, a nem jómódú, nem iskolázott, idegen nyelven nem beszélő szülők törekvő gyermeke. És itt most ne egy öt-tíz évvel ezelőtti sikersztorit képzeljünk el, melyben hősünk verejtékes munka árán kiemelkedik, egyetemre bejut, ösztöndíjjal külföldön tapasztalatot szerez, hazatér és boldogan él, amíg meg nem hal. Ez most egy másik történet.

Tehát elit, úgyismint jóeszű, tehetséges ésatöbbi diákunk érettségire készülve arra jut, szinte mindent tud. Akkor legyen az emelt vizsga, amire nem nagyon tanul, minek az, sármos, okos, majd lenyűgöz. Legalábbis ezt gondolja, mert ehhez szokott, vakok közt fél szemmel ő volt a király. A lekiismeret nehéz terhével megáldott  felkészítő tanára több esetben is figyelmezteti ugyan, hogy nemleszezeléggézukámhiddel, de mivel öntudatos, arca nagy és régen látott tükröt, egyszer átnézi az anyagot. Aztán a vizsgán kicsit beég, mert konkrétan nem emlékszik, mi tartozik a tételhez mondjuk matekból éppen. Pont lemarad az ötösről (szemét kurvák=független vizsgabizottság), nem is érti, de mondjuk szarik rá, egyébként tényleg, mert a mai siker végeredményben nem a továbbtanulásról szól, nem lesz ő lúzer, nem hülye. Hősünk ugyanis jövő vasárnap már megy is ki a tesójához, nagybátyjához, anyukájához Angliába, Írországba, Ausztriába, dolgozni fog, jobb is az, van belőle pénz. 

Az iskolában persze ezt mi nem tudjuk, azt gondoljuk, az eltelt vizsgatanulásra szánható egy hónapban mindenki szépen megtanulta a tételeit, átnézte angolból/németből a témákhoz tartozó szavakat, töriből az évszámokat, közgázból a piaci folyamatok lényegét, informatikából az inputot meg az outputot, és most a szóbelin majd azt látjuk, hogy beérett. Ha nem is a diák, a mi munkánk mindenképpen. Hogy még a gyengécske is felkészült, a közepeske jól megtanult, az okosok meg majd brillíroznak. 

Csakhogy ez a forgatókönyv már tavaly sem jött be. Gyengécske kínos csendben mered a papírra, közepeske szerint Köves Gyuri direkt unta már az otthonlétet, és örült is, hogy elutazhatott végre, okoska meg néha összehord hetet és havat. De a szezon elején járunk. Ne legyen igazam. 

Már ezer éve szeretnék írni erről az ügynök dologról, de aztán rájövök, hogy nem tudok eleget. Meg kell már néznem a szakirodalmat hozzá. Talán ma délelőtt végére járok az egyik királylánytól kapott filmnek, tekintettel arra, hogy térdig ér a vasalni való. Elég nagy érvágás ez a foci EB ebből a szempontból. 

Az viszont hihetetlen, hogy én mennyit mosok. Van ilyen szindróma? És tényleg.  Whirlpool szindróma: a beteg kényszeres késztetést érez arra, hogy naponta többször is telepakolja a mosógépet és mosson. Ez egy úgynevezett társult szindróma, mivel a pszichés beteg saját családtagjait is képes víziójába bevonni, akik ennek megfelelően hajlandóak napi 2-3 pólót/inget/pár zoknit satöbbi magukról levéve a szennyeskosárban elhelyezni. Az áramszámla láttán a betegség általában magától gyógyul. 

Egy csomó helyre el kellene jutni. Még mondja valaki, hogy a pénz felesleges. Se vonatjegyet, se benzint nem adnak ingyen. Vagy az is lehet, hogy egyszer végre el kellene menni valahová, ahonnan nem kívánkozik az ember sehova? Nem csak a repüléstől lehet félni, hanem a maradástól is.

Ez egy jó kis mém témája lehetne. Te mitől félsz?

Kicsit elloptam egy képverset a Facebookról, bocsánat. Akkor lássuk csak az első három legnagyobb félelmet, azokból, amik ezen szerepelnek. Nehéz.

A going away (elmenni) és a here to stay (maradni) is félelmetes. De leginkább mégis a 'forever yours' (örökké a tiéd). Nem tudok csomókat oldani, ezért félek megkötni őket. Van valami könyv erről, ha jól emlékszem, amit régóta szeretnék elolvasni. Egyszer biztos felfedezik, hogy csomószindrómám is van.

A poszt címét ezúton is köszönöm VM-nek, és itt is ünnepélyesen ígérem, hogy soha többé nem költözöm mássalhangzó-torlódós blogcím alá, tehát a következő blogot, ésszerű javaslatának engedve, talán drazsé57 címen lehet majd megtalálni. Vagy nem. Egyébként is, mi a picsának költözöl állandóan, kérdezte felháborodottan az előadás szünetében, és mivel másodszor sem tudtam logikus választ adni a nap folyamán erre a kérdésre, Samtelen pont ugyanezt kérdezte sörözés közben, mégiscsak mélyen magamba kellene néznem.

No mindegy, visszatérve a tegnap estére, meg kellett állapítanunk, kevés hülyébb ötlet van annál, mintsem hogy utolsó tanítási nap estéjén három agyongyötört, hullafáradt tanár beüljön egy táncegyüttes monstre jubileumi műsorára. Persze ex-tanítványok miatt mentünk, lelkiismereti okokból (tavaly nem tudtunk elmenni), de akkor is. Az élmény egyébként, ahogy VM bölcsen megállapította, egészen olyan volt, mint amikor az amerikai fiú rokonsága beugrott megismerkedni a görög lány családjához a Bazi nagy görög lagzi című filmben, csak sajnos nem volt nálunk pálinka, mert akkor legalább mondhattuk volna, hogy 'Hoppá!'. 

Persze nem a műsor színvonalával volt gondunk, hanem privát önmagunkkal. Először is, rohadt melegünk volt, a nem túl nagy terem ugyanis egyenletesen 45 fokra volt temperálva, és mivel a sor közepére szólt a jegyünk,  semmiféle menekülésre nem volt módunk. A  szék igen kényelmetlen volt, VM-et és engem pedig komoly fejfájás gyötört már az elején, amin a hangos zene és a csujjogatás csak rontani tudott. Ehhez vegyük még hozzá, hogy VM jó melegen fel is volt öltözve, mert a délutáni alvás után induláskor rázta a hideg, így azt gondolta, hűvös lett estére,  illetve hogy én délután egy botor mozdulatból adódóan eltörtem a kislábujjamat, ami a jótékony meleg és a három órás műsor hatására csinos lila hordóvá dagadt a sötétben. 

Hármunk közül még TSB bírta a megpróbáltatásokat legjobban, de az utolsó előtti műsorszámnál, amikor a botox-kezelésen átesett fiatalokból álló zenekar belekezdett valami végeérhetetlen népzenei blokkba, akkor mondjuk már az ő arcán is kiütköztek a szuicid késztetés jelei. Persze összességében jó volt a műsor, nosztalgikus is, mert táncoltak a 'majdnem öregek', meg az 'öregek' is, akikkel annak idején sok szép táncházas estét táncoltam végig én magam is.

Egy fontos megállapításunkat azonban mindenképpen meg kell osztanom a világgal, mégpedig, hogy a tánc, az olyan, mint a bor (VM) meg a szex (én). Meg kell egy kicsit öregedni hozzá. Mert szép volt a fiatalok tánca, energikus, jó volt nézni, de amikor színpadra léptek az idősebb táncosok, akkor az egy egészen más minőséget képviselt. Mint a szerelmeskedésben, itt is elég a kevesebb, de tapasztaltabb mozdulat. Amit a fiatalok kitartásban és intenzitásban tudnak, elismerésre méltó, de amit az idősebbek élettapasztalatból, életből, szenvedélyből a mozdulatok mögé tudtak tenni, az mindent elsöprő volt. És ilyenkor tényleg mindegy, ha rezeg a pocak, mindegy, hogy kevesebb a haj vagy éppen nők esetében ősz tincsek repkednek, mindegy hogy kevesebb a levegő a végére, az öröm, a tánc iránti szerelem jobban megérinti a nézőket.

Most akkor viszont hurrá, itt a nyár a diákoknak, nekünk még két hét kemény munka, érettségi, órabeosztás, nyelvi szintfelmérés, rendrakás, értekezlet, satöbbi-satöbbi, de július egytől mi is pihenhetünk. Azt ugyan nem tudom, túraszandálban leszek-e kénytelen érettségiztetni idén, meg hogy aggódjak-e amiatt a bordó-lila szín miatt, amiben játszik momentán, vagy szarjak az egészre. Csak nem tud egy lábujj leesni ?! 

(A fotó sajnos csak illusztráció, nem gondoltam, hogy lehet fényképezni előadás közben. Jó nagy hülye vagyok.)

Érdekes, milyen romantikája kerekedik mindig a nagyvárosoknak... Ez jutott eszembe tegnap a Cseh Tamás emlékesten. Persze van, kell, hogy legyen fiatalkori emlék is hozzá, ami a tavaszi körutakhoz köt, meg az éjszakai sétákhoz, a házfalra kiragasztott hirdetésekhez, vagy éppen a nőhöz (férfihoz), akivel az együtt töltött éjszaka emléke a harminc éve hiába visszanőtt köröm.

Sokszor láttam Cseh Tamást énekelni élőben, de sosem jutott eszembe, hogy meg is halhat. Nem tűnt lehetségesnek. Ahogy az sem tűnik annak, hogy az ember fiatalsága valamiféle váratlan természetességgel képes elmúlni. Persze jó, tudom, tudtam, értem, hogy beteg volt, meg meg is őszült, akkor is. 

Szerettem különben hallgatni, igaz, nem mindig, még az is előfordult, hogy idegesített a szaggatott, beszélve éneklése, mégis, mégis belém ivódott, hozzáöltődött az egyetemi éveimhez, a fiatalságomhoz (jaj, hogy ezt már le lehet írni) jó erős cérnával, elszakíthatatlanul.

Most, évek múlva jövök rá, hogy az akkori daloknak nem csak azok az éjszakai budai séták adtak értelmet. Jók ezek a dalok most is, így is, áthangszerelve, más szájából hallgatva. A nagyváros, a bestiális Budapest romantikája, ha már nem is az egy szál gitáron, hanem a szavakban, de megmaradt. Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, neve is van: Budapest. Ezt még az is énekli, aki sosem maradt ott...

Cseh Tamás a nagyvárosi romantika ikonikus alakja lett az elmúlt években, de ez nemhogy ártott volna, inkább használt a zenéjének, amit a halála óta eltelt közel három évben sok-sok zenész, és színész igyekszik értelmezni és újraértelmezni. Tegnap este a pécsi Kodály Központban a POSzT OFF eseményeinek keretében most éppen  Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Für Anikó, Kálloy Molnár Péter és még három, számomra ismeretlen színész, Holecskó Orsolya, Nagy Péter és Szegezdi Róbert. Tették mindezt élvezetes módon, saját személyiségüket a dalok mellé ajándékozva a népes, őszülő halántékú közönség nagy örömére. 

Azt hiszem, minden adott volt ahhoz, hogy a közönség jól szórakozzon, csak egy dolog hiányzott egy icipicit. Az, hogy Cseh Tamás nem tudott eljönni. 

Aki a nagyvárosi romantika helyett inkább a bukolikára vevő, az ma levendulás képeket nézhet a VilágMa oldalon. 

Embert barátjáról, neurológust kortexéről... Na jó, nem hülyéskedem el a kérdést, ahhoz túl érdekes dologról van szó, egészen pontosan arról, mennyiben biológiailag meghatározott a tudat, és hogy ebben a dologban tulajdonképpen hol is kap helyet maga az Én. 

Nem, dehogy, hagyjuk most Freudot, meg Jungot (bár ez utóbbit azért ne felejtsük el, majd emlegetjük később), nem bölcsészek vasárnap délutáni piknikjén járunk - jó, tudom, hogy orvosok ám, csak a mentalitás miatt mondom -, hanem itt most neurológusokkal cimborálunk. Egészen pontosan egy neurológussal egyelőre, Antonio Damasioval, akit elég sok dolog érdekel neurológusként, leginkább persze, nem meglepő módon az agy, és annak varázslatos működése. 

Az mindig marha érdekes, meg nehéz is, hogyan lehet leválasztani egy sejtekből, szövetekből összeálló szervről a működésének az eredményét. Vagy hogy is mondjam. Még szerencse, hogy nem nekem kell ezt az egész bonyolultságot kibogozni, és tényleg nagyra becsülöm azokat a neurológusokat, akik a tudják, hogy van élet a szinapszisokon túl.

Antonio Damasio elég sok dolgot kutat, mostanában azt is, miből áll az emberi tudat. Azt mondja, a tudatunk két részből épül fel, az egyik az elme (melyet mentális képek összességeként határoz meg), a másik pedig, aminek egy tudatos elmében helyet kell kapnia, az az Én. 

A tudatos elme és az Én viszonyát persze lehetne hetekig bonyolítani, de ne felejtsük, itt a kortex az úr (jaj, dehogy is, egy szavamat sem kell elhinni! ) , és kanyarodjunk vissza az agyműködéshez. Az elme sima ügy, az Én már nehezebb falat, de nem reménytelen. Demasio referencia-rendszerben gondolkodik, és roppant egyszerű ötlettel, jó nem ötlet, elképzelés akkor, oda lyukad ki, hogy tekintsük a testet referenciapontként. Engem lenyűgöz ennek az elképzelésnek az egyszerűsége és magától értetődősége. Nem is értem, hogy nem jutott ez nekem eszembe. (Nyilván nem vagyok ilyen okos, azért.)

Vegyük észre, hogy Damasio fizikusként lát, és a biológiai testet az Én inerciarendszerének tekinti. Ha jól értem, ennek az inerciarendszernek a kivetülése az agyban nem más, mint az agytörzs, illetve annak egy része. És ahogy az egyszeri Én csak az egyszeri test vonatkoztatási rendszerében létezhet, a tudattal sincsen ez másképp.

Ha most egy pillanatra visszagondolunk Martin Rees ábrájára, akkor nézhetjük ezt úgy is, hogy az egyszeri biológiai testben lakó egyszeri Én áll az univerzum és a kvantumvilág határán, oly módon, hogy az agy legősibb, legeredetibb részében, az agytörzsben lakó egyszeri Én tulajdonképpen társbérletben él az emberi univerzalitással. (Jung kollektív tudattalanjára is gondolok most.) 

Azt hiszem, sok dolgot lehet Damasiotól tanulni, többek közt az a test és a tudat egységét, és összetartozását. Meglepő vagy sem, még akkor is kénytelenek vagyunk az embert holisztikusan szemlélni, ha csak az idegvégződéseit tanulmányozzuk.

Aztán a végén még tényleg kiderül, hogy agy neuronjai által generált energiakisülések és a Tejútrendszer között alig-alig van különbség, esetleg csak annyiban, amennyiben az általunk a világmindenségből kiszakított tér helyét  meghatározni vagyunk kénytelenek.

Antonio Damasio előadását nem csak neurológusoknak érdemes megnézni. Sőt.

Micsoda össze-vissza napok vannak! A tanév vége sosem volt a kiegyensúlyozott időszakok egyike, de ez a mostani néhány nap kifejezetten kaotikusnak tűnik, és mi sem példázza ezt jobban, mint, hogy az ukránok megverték a svédeket...

Nem tudom eldönteni, hogy a légköri elektromosság vagy a vizsgastressz miatt, de a családtagok is zizik, meg én is. Dani ma érettségizik angolból, előrehozott, így hívják, mintha a tudás megszerzésének lenne elfogadott és megtűrt ideje. Na mindegy, azt hiszem, én jobban izgulok, mint ő. Az elmúlt napok vizsgatapasztalatai alapján azt kell mondjam, nem hogy nem objektív a mérés, hanem egyenesen arra jutottam, hogy a szóbeli vizsgarész egyetlen szerepe, hogy kiderüljön, Isten mennyire kegyes az adott vizsgázóhoz. Mert egyrészt vagy normális bizottságot kap, vagy valami agresszív, önigazolást kereső ostoba némbereket, másrészt vagy beszélhet a szabadidejéről, a számítógép fontosságáról és a nyaralásról, vagy az öregedésről, a harmadik világ problémáiról és a globalizációról. Ilyen mértékben különböző szintet megcélzó tételsorokkal az eddigi évek során még nem is találkoztam. De a gyerek nem pánikol, nagyon helyes, nem az anyjára ütött.

Esztike is vizsgázik, ő a másik véglet. Tegnap történelemből ment, kisérettséginek kell becézni ezt a stresszkurzust az iskolában, és például a magyar őstörténetről kellett beszélnie spanyolul. A sámánt csak magyarul tudta mondani. Talán nem baj, nem tudom, az ibéreknél volt-e ilyen intézmény. Ma a magyar következik, tegnap délutánra mérgében már a lábára írogatott minden marhaságot. Nem stressztűrő gyerek, na. Pedig még hol az érettségi... jövőre talán B vitamint kell szedetnem vele. 

A mi kis iskolánk is a tanév végét járja, ma kell lezárnom az év végi jegyeket. Nagy csalódottsággal kellett tudomásul vennem, hogy két diáknak sem tudok egyesnél jobb érdemjegyet beírni a rendszerbe. Mindketten súlyos mentális zavarokkal küzdenek, és az együttműködés alapfokára sem tudtunk eljutni. Nagyon szomorú. Ilyenkor az ember mindig önvizsgál, mit lehetett volna jobban, másképpen. De nem vagyok pszichiáter, sem fejlesztő pedagógus, pedig annak is kellene itt lenni. Azért annak örülök, ami van, hogy a többi általam tanított diákból legalább egy elégségesnyi teljesítményt sikerült kicsiholni. Hogyan aránylik a mondjuk  nyolcvanakárhány siker és a két sikertelen egymáshoz? Nem lehet pontosan kimérni. Egy kicsi keserűség is rossz ízt ad az egésznek.

Tudom, van, hogy nem lehet mit tenni, a segítség lehetőségét kell mindenkinek megadni blablabla, de a kimenetnél nem szabad meginogni. Ezzel egyet is értek, meg kell ugrani a szintet, mégis jobban szeretném, ha olyan ügyes lennék, hogy sosem kellene egyest beírni senkinek. Ez egy örök tanári dilemma. A francba az osztályzással. Persze ahhoz, hogy ezt meg lehessen csinálni, mindent fel kellene forgatni. Az emberek fejét is. 

Mióta elektronikus napló van, nincs Tutajos-féle bizonyítványguberálás, minden diák tudja a zárás után, milyen jegyeket kapott. Van, hogy a bizonyítványért már el sem jönnek. Szóval ma este már mindenki tudja majd, merre a hány, nem lepődik meg kellemesen mondjuk, hogy átment, igaz, az sem sokkolja évzárón, ha nem.

És akkor holnaptól fogva még három nap pankráció, már azokkal, akik még hajlandóak belátogatni az iskolába. Értékeljük az évet, meg hmmmm tanítok. Meg vagyok bolondulva.

(Ezt most így zárások után dúdolom még hozzá a napomhoz a Lovasi Andrással, hogy azt mondja: 

Menj haza szépen, látszik, hogy tudod, hogy meg vagy bolondulva, s holnap ne gyere újra, ne gyere újra ...)

Fekszem, járok, lélegzem. Papírforma szerint élőként is kategorizálhatnám magam, de ezt nem látom indokoltnak.  Hulla vagyok, hiszen a halál beálltát a szív és az agyműködés teljes leállásához is lehet kötni.

Nem szándékosan vagyok hulla persze, hanem kényszerből. Önvédelmi mechanizmusként a hiábavalóság, a semmi kompenzálása végett. Nem gondolkodom, és nem érzek, így a halálomon keresztül meg tudok őrizni magamból valamit fontosat későbbre.

Ez itt a szokásos júniusi önvédelmi sport. Vagy nem is, inkább harcművészet; a semmi harcművészete. 

Ha az ember nem mozdul, nem lélegzik és nem érez, kevésbé sérülékeny. Technikai megvalósítására a mély kilégzés utáni ájult, álom nélküli alvás a legalkalmasabb. Ha ébredés után sem tudunk levegőt venni, mesterszintre léptünk. 

Van egy új szokásom, és még nem döntöttem el, hogy szégyellnivaló vagy elnézhető. Mostanában olvasás közben szamárfüleket hajtok az oldalakra ott, ahol valami fontosat, valami érdemlegeset olvastam. Régebben ezt sosem tettem, a könyv és a szerzője iránti tiszteletből, hogy megmaradjanak érintetlennek, most meg tessék, néha ceruzával még kis jelet is teszek a mondatok mellé. Mégis legtöbbször elég a hajtás, ha visszalapozok arra az oldalra, mindjárt tudom, melyik mondatot tartottam fontosnak. Kár, hogy ez nem működik az oldalakkal is. Csak ránéznék egy könyvre, és tudnám, melyik mondatára gondoltam...  

Tegnap a vizsganap mellett viharnap is volt. Majdnemtornádó. Nagyon látványos búgócsiga alakult ki Pécstől nyugatra, aztán amikor ideért, a vihar szélén elég sok  jég jött szárazon, némelyik cseresznye nagyságú. Még nem mertem megnézni a kis levendulabokrokat. 

A vizsgáztatás egyébként rendben ment, egy nénivel, meg egy kicsit szétszórt nővel voltam egy bizottságban, és nagy szerencsénk volt, mert igen felkészült, jórészt értelmes diákokat vizsgáztattunk a negyven fokban. (Mondjuk aki nem, az meg fájdalmas volt.) A néni eléggé idegesített különben, mindenbe beleszakértett, a végére el is fáradtam az állandó szakmai vitában. Mondjuk becsületére legyen mondva, egészen barátságosan vizsgáztatott, egyszer el is mosolyodott. Vicces, hogy minden vizsgáztató más típusú vizsgázóra bukik. Eddig is tudtam, csak ilyenkor jobban meg lehet figyelni. Én a nyelvtudás+tájékozottság+nyelvi kreativitás kombinációra bukom. Jobb, mintha mondjuk a magas, szőke fiúkra ...

Mivel még tartanak a vizsgák, egyelőre nem írok a tételek furcsaságairól. Majd egyszer később.

Ma reggel olvastam, hogy Herbert Nitsch rosszul lett. Ez a fickó tényleg hihetetlen. Miből van a teste vajon, acélból? Állítólag 244 méterre merült. Az mekkora nyomás is? 24 atmoszféra? Vagy a tengervíz miatt jóval több? Myrtille biztos tudja. És vajon miért Szantorini szigeténél merülnek ezek a szabadtüdős merülők??? Kultikusmisztikus okból vagy ott meleg a víz? Vagy hideg? Nem tudom. Remélem, felépül a srác. (Bár gyanítom, hogy a merülésbe fog belehalni előbb-utóbb.)

Még az van, hogy Tigriskén néha a kedvesség nyomait véljük felfedezni. Valami átverés, de az okosodást kizárnám. Esetleg öregszik

Ja, igen, és van egy csillámtetkóm. Tök jól néz ki, és toleranciakurzus. Ha lekopik, csináltatok egy halálfejet. Áááá, dehogy. Viszont a Biedermann szemén gondolkodom. Vajon milyen lenne, ha lenne igazi tetoválásom? Még sosem akartam, csak az elmúlt hét megbotránkozásai miatt estem gondolkodóba. Kár, hogy már nem feszes a bőröm, nem tudom, hova lehetne praktikus, biztos valami csont fölé, a csontjaimat viszont hónapok óta nem látom. Ez bosszantó.   

Már megint vizsganap van. Szegény én. Szegény vizsgázók. 

Tegnap az jutott eszembe, micsoda posztokat lehetne írni arról, hogy látják a bizottság tagjai, Gofri terminológiájával élve a "nénik", a vizsgázót, és hogy látják a vizsgázók a néniket. Szörnyen szarkasztikusra lehetne venni a stílust.

Ma megyek másodszorra, már voltam egy napot csütörtökön, de eléggé szenvedtem. Mind a vizsgázóktól, mind a bizottság elnökétől. A vizsgázókat okosnak, de felületesnek éreztem. Főleg, ami a világ dolgait illeti. Pesze tudom, ez még istenes, legalább tárgyi tudása van, leteszi a fenekét, akaraterő, mittudomén, csak a gondolkodás hova vész el, azt nem tudom ...

A vizsgáztatók meg, na az a börleszk kategória. A "nénik" amint szakértenek. Édes Istenem! Meg a tételeket összeállító nénik és bácsik!

Csak egy példát mondok, utazás témakör. A vizsgáztatónak ugyebár fejében az élettapasztalat, a hatvanas években volt boldog fiatal, papíron meg a sztenderdizált vizsgakérdések, nagyon helyesen egyébként, ne kérdezzenek marhaságokat csak úgy. Szóval néni kérdez: miért olyan népszerű a hátizsákos utazgatás a fiatalok körében? A vizsgázó csodálkozik. Népszerű??? Hát szerinte nem. (A gyerek a város egyik elitgimijének végzőse, talán életében nem nyaralt máshol csak csillagos hotelekben, erről az egész autóstoppos, csővázas hátizsákos dologról életében nem hallott, esetleg valahol egyszer olvasott futólag, de arra nem emlékszik.) Itt elakad a vizsga, ez nem a vita téma, a fiatalember udvarias, készséggel elhiszi, hogy ma rengeteg fiatal stoppol hatalmas hátizsákokkal az út mentén, ő ugyan ilyet nem látott, a Kresz szerint ez még tilos is esetleg, meg józan ésszel felmérve roppant veszélyes is. A kérdésre, hogy ez az utazási forma miért jó, nem tud válaszolni. A néni szerint ebben a témában a jártassága nem volt megfelelő. Én vitatkoztam. Szerintem a kérdés nem volt megfelelő. Végül a pontozásnál természetesen kompromisszumra jutottunk. Mégis.

Na mindegy, így lesz ma, egy nap az unalomban, miközben álló nap arra fogok gondolni, hogy a Nádas regényt szeretném olvasni. Függő lettem. Nádas addikt.

Minden reggelbe belefoglaltatik az élet addigi összes reggele, az estébe az élet addigi összes estéje, a szeretkezésbe az élet addigi összes szeretkezése, a levélírásba, a fáradtságba, az álom nélküli éjszakába az élet addigi összes levélírása, fáradtsága, álom nélküli éjszakája. Minden ismerős, mindent láttam már, mindent éreztem már, mindent gyűlöltem és szerettem is már.  

Aztán lépek egyet, és minden más. Reggelre a halál a vendég, vacsorára az élet, a nevetéshez szegődik egy sírás, a síráshoz meg a véletlenül nyakba csókolt vallomás. Akit ismerek, idegen, aki idegen, barát. Visszafelé vetül az árnyék a földön. 

Hát ezért nem lehet megmaradni egy helyen. Ezért kell mindig menni. Egyik bölcsességtől a másikig, egyik ostobaságtól a másikig, egyik reggeltől a másikig, egyik örömtől, szomorúságtól, semmitmondástól a másikig. Ezért a köpeny, amit a vállamra terítek, egyik élettől, egyik haláltól a másikig. 

A tegnapi dobszerda és a holnapi szita-szita péntek között kapott helyet a mai szerelemcsütörtök. Van, aki tudja a megfejtést a gyerekdalhoz? Mármint a pénteken kívül, mert azt én is értem.

Visszatérve a szerelemhez... nehéz erről beszélni, de ha elolvassuk Nádas Péter könyvét, legalább kiderül, miért. Illetve ezen lehet vitatkozni, hogy kiderül-e. Vagy hogy kell-e, hogy tényleg kiderüljön bármi a szerelemmel kapcsolatban.

Nádas egyébként azt hiszem, kvantumfizikus. Ma a VilágMa oldalon ajánlok olvasnivalót. 

Hogy az Utódokat némi dilemmázás után miért nem válogattam be a minőségi filmek vasaláshoz kategóriába, az a motyogás és a tötyörgés  miatt van. Egyrészt George Clooney sajnos kicsit motyog Alexander Payne Utódok című filmjében, másrészt majdnem az egész film egy helyben toporog. Kár érte, nagy kár, mert kis ügyességgel  lehetett ez volna másképp is. Lehetett volna egy cseppet kevésbé önreflexív a főszereplő, és lehetett volna több lendületet is belevinni a sztoriba, mert azért itt-ott (líra ide, lant oda) adódott volna erre alkalom . 

Először is van a történet: egy fickó egyedül marad két gyerekkel, mert az asszony oly ügyesen vízisízik, hogy kómába esik, apa meg ráébred, hogy lószart se tud a lányairól. Ez elég hihető felállás, apa ugyan Hawaii-mintás ingben bonyolít, de mégiscsak elfoglalt amcsi üzletember, aki sokat van távol, a munkát helyezi előtérbe, ésatöbbi ésatöbbi. Van itt klisé elég, kicsit viselkedészavaros tízéves kiskamasz, drogról bentlakásos suliban piára átszokó tizenhat-hét éves nagykamasz, önmagát sportban megvalósító anyuka, hja igen, és ha még nem említettem, apa ám milliomos, mert tököm tudja mikor, de örökölt több hektárnyi földi paradicsomot, amit majd most jól pénzzé tesz vagy nem, mert munkál benne Hawaii vagyizé az ősei szelleme... Csak én érzem ebben az eredetiség hiányát meg az erőltetettséget?

Aztán van a megvalósítás. Na, az operatőr súlyosan a képeslapok giccshatárán mozog, ráadásul Clooney-rajongó, így perceket időz Clooney kifejezéstelen arcán, amint a főszereplő Hawaii-mintásban áll és néz. Nagyon veszélyes kombináció. 

Hogy még sem kell kukába dobni a filmet, az egy olyan gondolat, motívum, téma, nem is tudom, minek hívjam, ami megér egy filmet. Egy ennél jobbat is megérne, de mit csináljunk, ez adatott tegnap estére. A forgatókönyv írói ugyanis mégsem tehetségtelen emberek, és beleírtak valamit ebbe a filmbe, amit rendkívül meghatónak és elgondolkodtatónak tartok. Miután a feleség kómába esik, a nagylány elmondja az apjának, hogy az anyja megcsalta valakivel. Innentől az apa nyomoz, gyűlöl, dühöng, tutyi-mutyiskodik, ordít, társadalmilag megfelel, berúg, és mindenféle teljesen hihető dolgot tesz szerintem, amit ilyen helyzetben, (amikor megcsalják, becsapják, visszaélnek a bizalmával) egy ember tenni szokott. 

Mert mit lehet tenni, valóban? Lehet kiabálni, őrjöngeni, vádaskodni, lehet felelősségre vonni, botrányt csinálni, felpofozni, meggyűlölni, beadni a válópert ... De mit lehet csinálni akkor, ha a másik fél nincs olyan állapotban, hogy akár egy szót is szóljon, hiszen éppen haldoklik? Nehéz ügy. És itt, a történetnek ebben a szeletében Clooney minden motyogása ellenére is hiteles lesz. Olyannyira, hogy olyat tesz, ami férfiban egyrészt ritka, másrészt egyszerűen ellenállhatatlan: megbocsát. 

A személyiség alakulásának ez az íve hibátlanul ábrázolódik a filmben, ezért érdemes egyszer végignézni, és utána sokat gondolkodni magán a problémán. A gondolatokat aztán érdemes hosszú távra is megtartani, a filmet viszont a pálmafák ellenére sem.

A szép Franci, már elnézést, de ezt most muszáj így, a Bundestagban játszik. Nem emlékszem, de persze ettől még lehet, hogy a Parlamentben is játszott már.

Végeredményben nem tudom, meddig lehet elmenni. Hogy mikor mondja azt az ember, hogy elég már, felfordul a gyomra. Az iskola első emeleti folyosóján kényszerkiplakátolt Nagymagyarország/ Nagy Magyarország/ nagy Magyarország????? le se tudom írni ezt, térképet szétcincáló ördögi kezek revizionista látomása vág arcba már reggel. Mellette ártatlan gyermeki rajzokon a nemzeti lélek spontán meghasonulásai basszameg, hát ki rajzoltat tizenévesekkel ma Magyarországon, az Európai Unió tagállamában, egy jogállamban (nem röhög, sír!) ilyesmiket??

(A tíz éves gyerekem azzal állt elő a vacsoraasztalnál, hogy akkor ma gyásznap van. A nagyok kezéből kiesett a villa, én meg nem kaptam levegőt. Jó, mit várok, minden reggel nagymagyarpországtérképes (leszarom, hogy kell írni) autók mellett parkolok le az iskola előtt. Jézus az szerintem már emigrált. Ezek a divatkeresztények ott ájtatoskodnak az iskolai misén, de megfojtanák a másikat. Hú, de elegem van.)

A kollégáim egy része is undorodva fordul el a plakát láttán, de bezzeg a pártvezérünk ott feszít mellette. Ha lerúgom a plakátfallal együtt, vajon azonnal kirúgnak? Nagy a kísértés.

Nem, nem illusztrálom. 

Tisztelt Igazgató Asszony/ Úr!

Még véget sem ért a Nemzeti Összetartozás Napja (a.k.a. Revízió Emléknap), máris e-mailek és köszönő levelek ezrei árasztották el főosztályunkat. A nagyszerű és szívszorító iskolai rendezvények tapasztalatai arra sarkalltak minket, hogy máris gondolkodjunk előre, és javasoljunk, hiszen ezt az óvodák külön is kérték, jövő évi ünnepelhető emléknapokat.

Egyelőre a teljesség igénye nélkül, de elküldjük Önöknek a jövő tanévben kötelezően megtartandó emléknapok listáját, de a nyári szünetben az állástalan pedagógusok részvételével Nemzeti Konzultációt tartunk a témában, így a lista, reményeink szerint, még sok nagyszerű ötlettel bővül majd.

Javasolt Emléknapok 2012/2013-as tanév:

Nemzeti Homofób Nap - szeptember 17.

Horthy Miklós Lovának Emléknapja - december 6.

Az Igazgatónő/ Igazgató úr születésnapja  - aktuálisan változó nap (évszám nélkül).

A Nemzet Védállatának Emléknapja (a.k.a. Turul Nap) - január 2.

Székely Himnusz Nap - március 15.

A Nemzeti Konzultáció Emléknapja - április 1.

Nemzeti Kisebbségek Elnyomásának Napja - május 5.

Üdvözlettel:

A Nemzeti Emléknapok Kitalálásáért Felelős Tárca Nélküli Minisztérium

Gondolatrendészeti Főosztálya

Szégyelljem, hogy megszülettem, hogy nő vagyok, nem férfi, hogy felnőttem, és hogy élek, pedig nem kért erre senki.

Szégyelljem, hogy nem máshol élek, hanem itt, de hogy tudnék, az szégyen. Hogy szeretek, hogy nem szeretek, hogy dolgozom, de minek. Hogy van tető a fejem felett, hogy magyarul beszélek, hogy olvasok és írok, szégyelljem már magam, hogy más nyelven beszélek.

Szégyelljem, hogy sírok, hogy nevetek a szemedbe, meg hogy más is nevet velem, azért én szégyelljek helyette. Szégyelljem az istenemet, szégyelljem a tiédet, ha nincs, azt minden vasárnap szégyelljem el helyetted. Szégyelljem, hogy jobbos vagyok, hogy balos, meg hogy apolitikus, sőt ezt szégyelljem leginkább, mert akkor hogy mondod, hogy kuss.

Szégyelljem a gyerekeim, túl sokan is vannak, ha taníttatom őket, még itt maradnak bajnak. Ha meg elmennek, akkor szégyelljem előre a bruttó nemzeti hiányt.

Szégyelljem az idealizmusom, a realizmusom, az optimizmusom, a pesszimizmusom, meg a kannibalizmusom, mert én tebelőled élek.

Szégyelljem a gyengeségem, az erőm, meg hogy vagyok, de hogy meghalok szégyelljem azt is, mert akkor szégyenben maradok.

Szégyelljelek hazám, ha te is szégyellsz engem? Csak azt értsd meg már végre, hogy nekem van hova mennem.

Ezt így még év végén, hétvégén is szívesen. Külön-külön és együtt is. "Mert csak én vagyok és te. Lendülünk a semmibe."

Ez most egy dinamikus formakísérlet. 

Vetkőztetem. Vetkőztet.

A meleg bőr alól áttetszik a lélek ezernyi színtelen kapillárisa.  

De ez még nem a cél, még le kell hántani a testet a lélekről, még beljebb kell kerülni, az atom héján belülre, még el kell veszíteni a létezés bizonyosságát. Nem lehet megfigyelni, nem lehet azt mondani, itt vagyok, és nem lehet azt mondani itt vagy. Már nem lehet kijelölni az én és a te határait többé semmilyen koordináta-rendszerben. Már nem vagyok én, és te nem vagy. Ez most a szubatomi részecskék összes létező dimenzióban való egyidejű és közös jelenlétének a pillanata. 

Ez a helyzet. A szerelem kvantumfizika. 

(Vétlennek érzem magam. Az egész vetkőztetést Nádas Péter kezdte.)

Na jó, azt nem mondom, hogy kiváló formában vagyok mentálisan. Sőt. Tegnap elmentem gyógytornára egy nappal a megbeszélt időpont előtt, az iskolában viszont kiderült, hogy szerdán nem mentem be az egyik órámra. Összezagyváltam a csoportokat, és azt hittem, kompetenciamérésen vannak. Persze nem jöttek le szólni, hogy hülye vagyok.. Most már nagyon év vége van.

Viszont pozitívumként említem, hogy leadtam az összes kijavított érettségi dolgozatot, és, nagy küzdelem és káromkodások árán, de ki vannak nyomtatva a szóbeli tételek. Ma levizsgáznak a tizenegyedikesek, és hurrá, innentől kezdve van még egy csoportnyi témazáró, a szóbeli feleletek a tizedikeseknél, éééééééééééés jegyet lezár, szóbeli érettségit túlél, aztán itt a szabadság. Reggel a reggelre kelek, nem az órára, nem leszek kedvetlen, és édesen iszom a kávém. Jó, nem ilyen egyszerű, de most ezt képzelem, mert így tudom túlélni ezeket a terhelt napokat.

Más. Tegnap volt könyvklub/olvasóklub (vagy minek hívjam). Összesen négyen merészkedtünk el, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig Spiró könyvét. Végül úgy lett, ahogy gondoltam, addig-addig beszélgettünk, amíg rájöttem, miért nem vagyok kompatibilis a regénnyel. Egyrészt a mindent átszövő, a hitet zárójelbe tevő cinizmus, másrészt az író attitűdje. Az, amennyire nem kedveli, szinte bántalmazza az olvasót. Na jó, a bántalmazza elég rossz szó. De tényleg egyfajta erőszakot tesz rajta. Azt is mondtam, én úgy éreztem, mintha kinyújtott kézzel eltartana engem mint olvasót magától, hogy véletlenül se kerüljek hozzá közel. De lehet, hogy ez nem igaz, hanem, ahogy egy kedves pszichológus mondta tegnap, én magam vagyok, aki eltartom Spirót magamtól. Inkább erről lehet szó. A magyarázat mindig saját magunkban keresendő.

Holnap még egy zsúr, aztán nyugalom. Szombat.

Én: Szia, akkor most elmondhatom, mire van szükségünk?

Operátor: Persze, mondjad csak.

Én: Az összes dokumentumot ki kell nyomtatni két példányban, az utolsó oldalakat színesben. Aztán kell még minden dokumentum első három oldala fekete-fehérben, három példányban. Érted?

Operátor: ööööö.... nem. El tudod mondani még egyszer?

Én: háááát. jó. Az összes dokumentumot ki kell nyomtatni két példányban, az utolsó oldalakat színesben. Aztán kell még minden dokumentum első három oldala fekete-fehérben, három példányban. Érted? Mondjam másképp??

Operátor: ööööö.... nem. El tudod mondani még egyszer ugyanígy?

Én: háááát. jó. Az összes dokumentumot ki kell nyomtatni két példányban, az utolsó oldalakat színesben. Aztán kell még minden dokumentum első három oldala fekete-fehérben, három példányban. Érted?

Operátor: ööööö.... nem. 

Én: Most elmegyek.

Nem tudom. Vajon el kell végezni nyolc általánost ahhoz, hogy az ember operátori állást kapjon???