Nem tudom, biztos más is megfigyelte már, hogy még a kamasz szleng előtt létezik egy gyereknyelv, amiből a szülők bizony csak nagy odafigyeléssel tudják kimazsolázni a jelentést. Emlékszem, amikor a két nagyobbik gyerek még nem volt 170+, akkor gyakran hallgattam csodálkozva, mennyi érdekes, csak egymás számára érthető kifejezést használnak. Több kedvencem is volt, de talán az 'idő - vég' volt mind közül a legjobb. Ez azt jelentette, lejárt az idő. (Általában valami mozgásos játékban, és általában a védettség ideje.)

Most, hogy összecsomagoltam Esztit egy hónapra Londonba (kedd-emil, szerda-interjú, csütörtök - buszra szállás),  pillanatnyilag nem tudom eldönteni, mondjam-e, hogy idő - vég, értve ez alatt, hogy a) most akkor az elmúlt napok agybaja után végre hátra lehet dőlni, és csinálni kicsit, amit szeretnék, esetleg b) most már úgyis mindegy, el van ez cseszve, sőt, énrólam egy Verhurst nevű pali már könyvet is írt (Elcseszett napok egy elcseszett bolygón).

De nem mondom. Ugyanis a) momentán három gyerek aluszik nálunk, Borcsi barátnőjét is bevállaltam pár napra, úgyhogy az Ördögkatlan valószínűleg ugrik, illetve b) szombaton összecsomagolok, és elhúzok a teraszra, ahol pár napig megpróbálom függetleníteni magam attól a világtól, amiben egyébként mostanában elég nehezen találom a helyem. 

Nem, nincs idő - vég, még bele sem kezdtünk a védettség idejébe, és az a baj, hogy abban sem vagyok biztos, egyáltalán belekezdünk-e idén. Pedig szeretném még élvezni a lusta és túlérett augusztusi napokat, a tiszta, éles kontúrú reggeleket, amikor a világ egyszerű rendje vesz körül, és igen, szeretnék még jeges limonádéval átolvasott csendes délutánokat is ebben a hónapban. 

Legyen idő - kezdet és aztán majd legyen idő - vég, nem bánom, csak ez a parttalan vergődés, ez az erőszaktevés az időn, ez ne legyen már. 

××××

Azért, ha valaki más szerencsésebb, és időt tud szakítani rá, menjen el az Ördögkatlanba fesztiválozni (kedvcsináló a Gitten), vagy menjen, és sétáljon egyet (kedvcsináló a VilágMán). 

Megismerhető-e egy ember? Szeretnénk hinni, hogy igen. Hogy szüleinket, barátainkat, szerelmeinket, és persze legfőképpen önmagunkat teljes mértékben sikerül megismernünk. A valóság azonban ... vagy egyáltalán van ebben a dologban olyasmi, amit valóságnak hívhatunk? 

Tegnap megnéztem Clint Eastwood 2011-ben Edgar J. Hooverről rendezett életrajzi filmjét, és sokadszor gondoltam azt, hogy nincs olyan, hogy az ember ismer valakit. Most nem arról beszélek, hogy mi mindent nem tudtam az FBI első emberének, a modern, tudományos bizonyítékokra alapozó kriminalisztika megalkotójának magánéletéről, mert hát mi a fenéért is kellett volna tudnom mindent. Arról beszélek, milyen sokrétű egy ember, milyen rengetek mozgatóerő van a külvilág előtt megjelenő arc mögött. És ilyenkor tényleg mindegy, hogy a szomszéd néniről vagy egy ismert emberről beszélünk. (Persze filmet minden bizonnyal nagyobb eséllyel készítenek egy ismert ember életéről.)

Hoover rendkívüli ember volt. Elkötelezett, céljai elérésében kíméletlen, pontos, kiváló szervező, csak a teljesítményt, a rátermettséget, a kifogástalan öltözetű (!) és erkölcsileg támadhatatlan munkatársakat viselte el maga körül. Olyan valaki, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az Amerikai Egyesült Államok biztonságát szavatolja. Ő volt, aki a törvény emberéből hőst faragott az amerikai nép szemében. (Lásd még itt.) Tette ezt minden eszközzel úgy, hogy 2012-ből nézve hát enyhén szólva is nagyon messze volt attól, amit ma alapvető toleranciának gondolunk. Legalábbis ez volt a hivatalos Edgar J. Hoover.  

De az FBI első embere mellett a film időt szakít arra is, hogy megmutassa a magánembert, az anyjától nagy mértékben függő, sérülékeny, kétségektől gyötört férfit. A mindig megfelelni vágyó fiút, aki hiába szeretné megosztani anyjával lelki terhét, vagyis azt, hogy igazából nem vonzódik a nőkhöz, válaszképpen csak elutasítást kap. (Inkább egy halott fiam legyen, mint egy virágfiam.- mondja a drága mama.) A konzervatív politikai nézeteket valló embert, aki nemigen tud mit kezdeni saját, legjobb barátja iránt érzett, szerelmével. Az embert, aki már maga sem tudja, mit higgyen a világról, és leginkább önmagáról.

A film nagyon finoman rajzolja meg Hoover arcképét, Leonardo DiCaprio pedig nagyon szépen, és nagy mélységgel közvetíti ezt a képet a nézők felé. Bár meglehetősen lassú tempójú filmről van szó, kárpótol a lassúságért a Clint Eastwood filmjeitől már megszokott kiváló operatőri munka. Úgy tűnik, egy ember megismeréséhez bizony idő kell, és ebben a hosszú időben sokáig kell néznünk magát az embert. De hiába, mert még akkor is sok kérdés marad megválaszolatlan. Leginkább az, mégis ki volt ez az ember igazából?

××××

Tegnap délután meglátogatott egy volt tanítványom. Amíg sütöttünk, az apjáról beszélgettünk, aki márciusban a karjai közt halt meg. Arra jutottunk, hogy nincs olyan ember, aki ne kérdezné meg magától, ismerte-e igazán azt az embert, akit szeretett. Tudta-e, ki volt ő valójában. Azt hiszem, nem. Az ember mindig megtart magának valamit önmagából, amit más nem ismerhet meg. Mindig van egy titokfiók, aminek a kulcsa örökre rejtve marad.

Nagyon szeretem az azonos című filmet, de most nem erről lesz szó, ez csak amolyan általános érzés, ha visszatekintek az elmúlt napokra. Az érthetetlen és béna rosszkedv továbbra sem tágít, aztán van ez az állandó és levakarhatatlan fáradtság, ami bosszankodással is párosul. (Meg írásképtelenséggel, ahogy elnéztem a mondat korábbi változatát. Bocsánat.)

Nem jutok semmire semmivel, és még a körülöttem lévő világ is marhára idegesít. Mióta elkezdődött az Olimpia, azóta például az, hogy miért rúgtak ki minden hangmérnököt a tévétől. Másra ugyanis nem tudok gondolni, amikor nézem a királyin a közvetítést, és a kommentátor valahol a háttérben motyog, viszont még azt is hallom, ha az edző megvakarja a seggét. Nem lehetne egy rohadt potmétert átállítani???? Vagy bakker, ezek ott mind süketek? (Most azt nem is említem, hogy van, hogy kicsit más neveket mondanak, mint ami a mezeken látszik. Gondolom, eltévesztették, és a sportolók másik versenyzők mezét vették fel. Agyrém!)

A meleg is idegesít, meg hogy itt tegnap 13 és fél csepp eső esett, máshol meg dőlt a víz. Olyan a föld, mintha szavannán élnénk. Már csak pár elefánt hiányzik, tényleg.

A sok hírszemét már nem is érdekel, mert vagy zsidóznak, vagy fél-ázsiaiznak ebben az országban. Még szerencse, hogy ilyen tiszta, árja, és nyugatmentes környezetben, ilyen gazdasági fellendülésben élem a napjaimat, miközben aggódó szemem a rothadó nyugaton tartom. Jézusnak ereje! 

Ha ez még nem lenne elég, azt is elolvashatom, hogy szed szét a hazai internetes közösség egy fordítót, akivel nem (csak) az a probléma, hogy magyartalanul fordít, hanem sokkalta inkább az, hogy emberileg nem ott van, ahol lennie kellene. Persze a pontatlansága is zavar, azt gondolom, ha valaki ebből él, tegye a dolgát tisztességgel és alázattal. Akkor még a hiba is belefér. De a rossz fordítás természetesen a kiadó felelőssége is. Ott meg nincs szerkesztő vagy lektor. Abból is hiány lehet, mint a hangmérnökökből, gondolom.

És akkor most elviszek két lázas gyereket az orvoshoz. Még jó, hogy nyár van. Legalább a bokámon is az izzadság csurog ebben a nagy lehűlésben. 

Kis kiegészítés: Szuper. A doktornő szerint valami orbitális bacilussal találkoztak, úgyhogy lóadagnyi antibiotikum mellett is 39 fokos lázat prognosztizál. Éjjel már hűtőfürdőztük Danit, most majd Esztike is csatlakozik. Kár, hogy két 170 centi feletti 'gyerek' már nem fér bele egy kádba. 

Az a helyzet, hogy a fürdőző bizony igen jelentősen eltér a ma olyan gyakorta előforduló aquapark látogatótól, avagy a fürdőruhát viselők egy másik jelentős csoportjától, az úgynevezett wellness-előktől. Utóbbi embertípusokra nem is igen lehet megfelelő magyar szót találni, ez is mutatja, mennyire idegen a klasszikus magyar fürdőzési hagyományoktól e két utóbbi, s gyaníthatóan meggyökerezni nem is fog e kultúra mélytalajában, hogy valami izmos kis képzavarral éljek már kora reggel.

A fürdőző classic típus ugyanis a századforduló (mármint az előző!) óta érintetlenül létezik, s egyik legfontosabb, nem is titkolt, célja a hazai fürdőkultúra megőrzése, a hagyományos értékek átmentése a következő évszázadokra. Felkent papjai és papnői ők valaminek, amit hívhatnánk akár Ungarische Badekultur -nak is, így, csupa nagybetűvel, elsajátítandó fogalomként.

A fürdőző kérem, ugyanis rögtön és nagy bizonyossággal felismerhető. Minden esetben klasszikus vonalú fürdőruhát visel, mely vonalnak nem célja a test előnytelenségeinek elrejtése, célja viszont a bőrfelület optimális területének védelme a napsugárzástól. A fürdőző testét év közben nem teheli ízületroncsoló erőgyakorlatokkal, így fürdőzés alkalmával a test előttünk önnön őszinte valójában mutatkozhat meg, nem titkolva el esetleges apró hibáit. Bizony, bizony, a fürdőző nem érzi, de logikusan végiggondolva, nem is érezheti magát rosszul, ha hasizma nem kockás, ha feneke nem feszes. Számára ismeretlen fogalom a narancsbőr, és a tyúkmell, a púpos hát és a szőrös hónalj. Számára csak az ember létezik, aki éppen úgy csodálatos, ahogy van, és értékét a fürdőző nem pusztán külsőségekben látja meghatározhatónak. De most itt félre ne értsünk valamit!  A fürdőző, kérem szépen, az nem igénytelen magával szemben. Dehogy! Sőt. Egyszerűen csak tisztában van önmagával, a kozmoszban elfoglalt helyzetével, és lehetőségeit felmérve a legjobb oldaláról mutatkozik; ápolt, törődik magával, ugyanakkor semmiképpen nem hajlandó hazugságokba keveredni önnön testét illetően.

A fürdőző a fürdőket és a feszített víztükrű medencével nem rendelkező strandokat kedveli, mert nem zavarja, ha a medence szélén a festés ici-picit pereg, és ha a nyáresti nász szenvedélyébe belepusztult rovarok teteme a medence vízén úszik tovább a boldog örökkévalóság felé. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az igazi fürdőző számára létkérdés a csend, a női napozó megléte, és a sarki büfé, ahol az eszpresszót szigorúan, és csakis vastagfalú porcelán csészéből szolgálják fel a vendégeknek.

Ha fürdőzőkkel szeretnénk találkozni, netán magunk is inspirálva érezzük magunkat, hogy fürdőzővé váljunk, kerüljük az aquaparkok és a wellness hoteleket sekélyes és hazug csillogását. Menjünk kis strandokra, és tegyünk úgy, ahogy az ottaniak. Pécsett erre kiválóan alkalmas a Hullámfürdő strandja, ahol a rajtunk kívül megjelent mintegy harminc látogatótól a fürdőzés minden titkát elleshetjük, és a Fortepan képei nélkül is a századfordulón érezhetjük magunkat.

Nem riposzt. A Gitten egy régi bejegyzés éledt újjá. Mert mosogatni még mindig jó. 

KATT.

Hogy mégse mindig az a Browning-golyó legyen az egyetlen lehetőség. 

Az ember bonyolult szerkezet. Működik, ahogy tud, kicsi meg nagy fogaskerekekkel kapcsolva a világot önmagához, de néha megáll az egész rendszer valami kicsiség miatt. Akkor meg kell keresni, mi lehet a hiba. Egy  vegyület, ami némaságra ítéli az agyat, egy kis légnyomásváltozás, ami az ember halántékán dobol egész délelőtt, vagy csak úgy egy szó, egy mondat ritmusa, ami éppen telibe találja a szívkamrát összehúzódás közben,  amitől aztán az elektromos inger végigszalad nyaktól a gerincen, le egészen a medencéig.

Engem zavar ez a nyár. Hol meleg van, hol novemberi sötét az ég, de a fáradtság nem tágít mellőlem. Elfelejtettem, milyen nem fáradtnak lenni. Sőt, úgy vagyok vele, hogy sokszor előre is elfáradok a ritmustalan napokba. 

Van mostanában az időben valami várakozásféle, valami levakarhatatlanul és zavaróan szubjektív. A történni fog valami feszültsége. A kiszámíthatatlanul táguló és szűkülő másodperceké. Nyúlós lett az idő körülöttem, túl rugalmas, amiben, mint a gumiasztalon, nem talál a láb támasztékot.

Vajon ha az emberi test arányos, a világ is arányos lesz körülötte? Mindenesetre tornászom. Hátha belülről jön a rend és a rendetlenség, nem kívülről. Talán a test fegyelmezettsége majd rendet teremt a lélekben is.

Leonardo Vitruviusa jár az eszemben. Az ember világra vetített aránya lehet a szépség maga. 

Apám 1937-ben született, néhány hónappal azután, hogy meghaltál.  Abban az évben te már beteg voltál, ő még egészséges, aztán látod, mégis csak egy halott gyerek nevét kaphatta. Az élet már csak ilyen takarékos. 

Nézem a képeken a Mamát, és a nagyanyámat látom. Akkoriban, abban a lúg szülte egyenszürkeségben, még minden nő édestestvére lehetett a másiknak.  

Nézlek téged is, nézem a két szemöldök közé mélyült ráncokat. Hasonlítunk egymásra. Addig néztük a világot mindent elhagyó, konok elszánással, míg száraz folyómederré nem vált a homlokunk.

Látod, ugye? A vérünk idegen, mégis rokonok vagyunk. 

Nem csak Nádas Péter miatt jutott eszembe, hanem amúgy is, hogy az ember milyen bizonytalan az időt tekintve. Sok-sok ezer éve van bennünk valami igény arra, hogy az időt megmérjük, mintha ettől  a számunkra rendelkezésre álló lassabban vagy gyorsabban telne. 

Az idő szubjektivitásával nem könnyű megbarátkozni. A régi korok embere, csakúgy, mint a modern ember tisztában van azzal, hogy rajta álló okok miatt ugyan, de az idő mindig másképpen telik. Mégis elveszíteni látszik a lába alól a talajt, ha az örökkévalóság rá eső picinyke szakaszát nem tudja egyenlő másodpercekkel kimérni. 

Úgy tűnik, az ember retteg attól, hogy nem tudja pontosan megmondani mennyi az idő. Érdekes. Rómában a Santa Maria degli Angeli bazilikában például XI. Kelemen pápa meridiánvonalat építtetett, mert bizonytalan volt a Gergely-naptár pontosságában. Ez a 18. században volt. Az idei év június harmincadikán viszont még az igazán pontos atomórákat is vissza kellett állítani, mert a Föld forgási sebessége folyamatosan csökken, így egy másodperccel előrébb jártak az órák, mint kellett volna. Tiszta őrület!

Nem tudom, ha már a Föld sem úgy forog, ahogyan mi azt szeretnénk, mit nevezünk ezentúl egy másodpercnek? Végtére is a leghalványabb fogalmunk sincs az idő igazi természetéről. Még az is lehetséges, hogy mindenféle világok léteznek egy időben, amiről nekünk, lévén bezárva a saját idősíkunkba, halvány fogalmunk sincsen. Még az is lehet, hogy egy ember megannyi párhuzamos életet él le anélkül, hogy az idősíkjai, az életei találkoznának egymással. 

Ennek mi köze Nádas Péter regényéhez? Még nem tudom. 

Közben a párhuzamosságok bizonyítéka: A VilágMán a Rege terasza, a Gitten pedig egy kis fordítás. 

Ma reggel komolyan el kellett gondolkodnom azon, van-e baj a májammal. Lefordítom. Rosszindulatú vagyok én genetikusan? A kákán is csomót keresek?

Az van ugyanis, hogy idén végre, három év kitartó küzdelem után, sikerült bejutnunk a szárszói József Attila Emlékházba. Előző években hol zárva volt, hol éppen felújították, de most végre, igen, csak sikerült. De minek??? Akarnám írni, mert egy rosszindulatú, örökké elégedetlen némber vagyok, nyilván. Nem is lehet ez kérdés.

Bejutottunk, ez a lényeg, ebbe a csodás, csillogó-villogó interaktív múzeumba, amire kicsivel több, mint negyvennyolcmillió forintot sikerült elkölteni Európai Uniós támogatással. Örültem. Jó, ha múzeumok felújítására költünk pénzt. Bent az fogadott, ami ilyen mennyiségű pénzből elvárható, hatalmas, jól megvilágított tablókon a költő gyermek, ifjú és felnőtt korában. Az eredeti ház kivert falai helyén megmaradt oszlopokon beépített CD-lejátszókon verseket, megzenésített verseket és József Attila parafrázisokat lehet meghallgatni. Minden nagyon szép, minden nagyon világos, a vécé EU-konform...

Tulajdonképpen minden rendben is van, csak ... Csak úgy éreztem, semmi újat nem tudott nekem mondani a kiállítás. Nem szólított meg. Már ez is baj? Azt hiszem, kicsit baj. Próbáltuk kitalálni, miért nem. Talán nem mi vagyunk a célközönség. Lehet. De akkor mégis ki? Az ifjúság, próbálkozott VM. Azt is elképzeltem, mit csinál ebben a kicsinyke múzeumban egy harminc fős osztály, amint éppen osztálykirándul. Mondjuk hatan verseket hallgatnak, ők az emelt magyarosok. Nyolcan olvasgatják a tablókat, mert ugye József Attila érettségi tétel és/vagy az osztályfőnök súlyosan megfenyegette őket. További hat diák a számítógépeknél lapozgatja a köteteteket szigorúan virtuálisan, mert a papír alap, az csak üvegfedél alatt látható. A további nyolc diák felesben sorban áll a vécé előtt, illetve József Attila ingjét és írógépét nézi üvegfal mögött. Egy pszichológia szakra készülő riadt lány pedig a végtelenített Bagdy Emőkét nézi és hallgatja a kis heverő mellé beépített televízión.

Ha kicsinyekkel érkezünk, ők is foglalkoztatva lehetnek. Egy számítógépen a kiállítás képeit rakosgathatják ki húzogatós kirakóval, illetve nézegethetik/olvasgathatják a gyerekasztalra kirakott egyetlen 'hús-vér' könyvet, amiben benne van az Altató. Bocsánat. A kicsik rajzolgathatnak is, míg anya és apa körülnéz.

Jó, világos, értem, a múzeumok szerepe megváltozott, közelebb szeretnénk hozni azokat a fiatalokhoz. Nem is vagyok ellenére az interaktivitásnak, sőt, láttam nagyon kiváló interaktív kiállításokat éppen a Petőfi Irodalmi múzeumban. Ezt a kiállítást mégsem értem, mert mintha semmit nem mondott volna József Attiláról, és itt most nem az újdonságról beszélek, hanem az emberről. Úgy éreztem, 3D-s wikipédia oldalakon sétálgatok, és semmi olyat nem találok a házban, amit (néhány fénykép kivételével) esetleg ne tudtam volna megnézni a neten. Lehet, hogy öregszem. Nem. Biztos, hogy öregszem. Nekem semmi sem jó.

Az a nagy helyzet, hogy csalódtam egy kicsit. Nem tudom, az előző kiállítás milyen volt, úgyhogy nem hasonlítgatom a kettőt. Arról beszélgettünk kifelé jövet, vajon biztosan ez az út vezet-e József Attilától a fiatal olvasókig. Mi hárman kételkedtünk. Lehet, hogy jobb lett volna néhány nagy olvasófotel, ami mellé igazi köteteket tesznek, a fiatalok pedig megtapasztalják, milyen csak úgy leülni és verseket olvasgatni. Régimódiak vagyunk? Valószínűleg. Nem is kell nekünk hinni.

Kifelé jövet a múzeum előtt álló hatalmas útbaigazító táblák gyatra nyelvezetét viszont már nem tudtam ilyen elnézően kezelni. Biztos vagyok benne, hogy ingyen is lett volna ember, aki tisztességesen lefordítja angolra, németre vagy franciára a feliratokat. Kicsinyes vagyok? Nem a lényegre figyelek megint? Lehet ezt gondolni, de engem nagyon bosszantott. Akkor most talán abban kellene bíznunk, hogy külföldi még véletlenül sem kíváncsi erre a kiállításra? Nem tudom. De akkor meg minek a négynyelvű tábla???

Úgy jöttem meg, mintha el sem mentem volna. Mármint olyan gyorsan eltűnt ez a nem is egészen egy hét. Az idő természete már csak ilyen. Szomorú. 

(Sokkot kaptam ma reggel, amikor rájöttem, a szabadságom fele már el is telt... De ez most hagyjuk, másnak ennyi sincs.)

Túl sokat nem tudok (vagy nem akarok?) írni most, annál is inkább mert, ha jól emlékszem, az első két napot végigaludtam valami fáradt eszméletlenségben. Amikor az ember nagyon hosszú gyaloglás után biztonságos helyre ér, a szemét is alig tudja nyitva tartani. Mint anyám méhe, olyan az a terasz.

A hét elejéből alig emlékszem valamire. Lénárd Római konyhájából a nagy omentumra persze, meg hogy az a cseplesz. Arra is, hogy megutáltam a híreket is, meg a facebook gyalázkodását is, és hogy nem hiányzott az internet nagyon, mert lehetett nézni helyette délután azt, hogy játszik fénypókert a teraszon a nap. All in volt. Bedobtunk mindent, most nem kellett nyerni.

Vendéges volt a hét. Alig voltunk magunk, ami nem volt nagy baj, de azért egy kicsit baj volt. Nem a vendégek, hanem a másra koncentrálás ideje miatt. Ahogy öregszem, egyre önzőbb vagyok, kell nekem az idő, amit csak hármasban töltünk. Nem biztos, hogy ezt el tudom magyarázni... Nem zavar más, sőt minden vendégnek szívből örülünk, tényleg, csak a vendégség ezen az időn felül kellene legyen. 

De nem panaszkodom, az idő mégis csak tágul, most visszanézve nagy zsák lett belőle, amiből hónapokon keresztül lesz előszedhető pillanat. Be kell osztani őket.

Kettőt is kirándultunk, majd az interaktív József Attiláról egyszer külön megemlékezem valahol, kép viszont alig lett most használható, már ami ide tehető, mert a barátokról azért lett. De így van ez, fotózni sem lehet mindig, húzza az ember kezét a fáradtság, szemét meg az magának akarás. Van, hogy az ember nem akar fényképezni, csak élni. Tényleg van. 

Ettünk, ittunk, pihentünk, élveztük, hogy nyár van. Gyönyörű nyár. Más nem volt. Legfeljebb, hogy találtunk egy multifunkciós kertészt.

Na jó, nem magamtól, de mindegy. Tessék ennek a fiúnak örülni. 

Mi a fénykép? Utánzás, a valóság leképezése vagy önálló tárgyként a valóság egyenjogú része? Megvethetjük-e a képeket Platónt követve? Előrébb valónak gondolhatjuk-e a valóságot magát, mint egy objektíven keresztül kiragadott szeletének képét? Művészet-e a fotográfia vagy sem? Mi tekinthető értékesebbnek, a festmény vagy a fénykép?

A fényképezésről és a fényképek értelméről lehet továbbgondolkodni a VilágMa oldalon.

Mivel konkrétan csak egyet kell aludni, és elutazom egy egész hétre ide:

ahol nem nagyon lesz internet, ám lesz végeérhetetlen idő, és a semmi tevése, hát ne maradjon olvasnivaló nélkül a nyájas, jobbra a VilágMa mellé beraktam a Gittegyletet is. Mindkét oldal nagy pozitívuma, hogy én csak közreműködöm, s mellettem nálamnál kiválóbb és szellemesebb emberek írnak még az oldalakra.

A héten a Gittnek a zselé veszélyeiről írtam, aki szeretné, itt elolvashatja. 

Egyébként pedig mindenkinek nagyon boldog nyarat kívánok. Egy hét múlva visszajövök, hozok képeket a teraszról, és ki leszek pihenve. 

Mi az, ami azzá tesz, aki vagyok? Nyilván nem a ruhám, nem a mobiltelefonom, még csak nem is a könyveim... Talán a gondolataim vagy az emberi kapcsolataim.

A szociális ellátó rendszer, a hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek régóta tudják (Emma ezt meg is erősítette tegnap este), nem a cipő, az étel, a fedél hiánya a legkínzóbb az utcán élők számára, hanem az emberi kapcsolatrendszer lenullázódása. 

Tegnap vásárolni voltam, és a boltból jövet összetalálkoztam a környék két hajléktalanjával. Jó mérges is voltam magamra, mert vehettem volna nekik egy kis kaját, de befelé menet nem tűnt fel, hogy ott ülnek a padon. Az egyikük meredten bámult, zavarba is jöttem, azt hittem, csalódott, hogy nem kap semmit. Erre a másik barátságosan hátba verte a bámuló férfit, és valami olyasmit mondott neki, hogy nehogy már azt higgye, majd egy ilyen nő érdeklődik utána. (Az ilyen nő alatt persze egy egyszerű, reggelinyúzott középkorú családanyára kell gondolni, nem egy bevásárló szexistennőre.)

Amikor beültem a kocsiba, akkor esett le, hogy nem mint lehetséges adományforrás, hanem mint nő lettem megbámulva. Akkor viszont tényleg zavarba jöttem. Ez nekem még soha életemben nem jutott eszembe. Hogy ezek az emberek nem csak hajléktalanok, nem csak ápolatlan, beteg vagy éhes emberek, hanem férfiak és nők. 

Emma, aki évek óta dolgozik a szociális ellátó rendszerben, azt mondta, a kapcsolatrendszer (a barátok, a család) elvesztése mellet a szociális ellátásra szorulók körében állandó probléma a szexuális szerep elveszítése. Akár hajléktalanokról van szó, akár a családok átmeneti otthonába beköltöző nőkről. 

Pedig az ember vagy nő, vagy férfi. Az ehhez tartozó összes szexuális igényével egyetemben. 

Erre is ki kellene valami okosat találni, mert én maximum a zsemlét és a szalámit tudom adományozni, esetleg egy kis pénzt.  A férfi/női lét problémájának megoldását nem tudom felvállalni.

Nagyon is érdekes, sokszor követendő, még többször elgondolkodtató. amit Grecsó Krisztián mond a magyar irodalomról, az irodalomról úgy általában, vagy éppen amit 'csak úgy' mond. A helyzetről. 

Hogy Magyarországon mi a helyzet, arról persze lehet másképpen is, mást is, más szempontból, többet, kevesebbet. Az Irodalmi Jelen oldalán két videointerjú is megjelent a szerzővel, aki a Körös Körül Ifjúsági Fesztiválon vett részt, de engem ez alkalommal inkább Grecsó Boldog Zoltánnal való négyszemközti (+kamera, tudom) beszélgetése érdekelt. 

Egyrészt nagyon örülök mindannak, amit az író a polgár, de mondhatom úgy is, bár ő nem erre gondolt, az állampolgár, felelősségéről és feladatairól mondott. Mert igen, az ember elvár, joggal vár el emberként, értelmiségiként, polgárként (már amennyiben ez a réteg még létezik egyáltalán) dolgokat, ezzel egy időben viszont feladatai, ha úgy tetszik kötelezettségei is vannak. És felelőssége igen, mert lehet ugyan ezt a felelősséget aktuálisan tologatni jobbra-balra, ha valaki majd 100 év múlva visszanéz, már nem fog tologatni semmit. Ez a helyzet.

Amit az interjú elején Grecsó az irodalomról mond, az viszont zavarba hozott. Meglepett, hogy azt mondja, a kultúrát a sznobizmus viszi előre, meg hogy a felolvasásnak vége... Én, és nyilván az irodalmi életen kívülről beszélek, ezt nem így látom. Én éppen a szöveg reneszánszát látom. A sok multiinger (bocsánat) mellé éppen a felolvasás, a magányos befogadás igényének újonnani megszületését tapasztalom magam körül. A képektől  menekülő embert, a saját képzelő- és teremtőerejét használni akaró új olvasót. Persze-persze az ellenpontot is, a három sornál többet befogadni türelmetlen impulzusembert.

Nem értékítéletet mondok, távol álljon tőlem. Nem jobb ember aki olvas, aki csendes elmélyülésre vágyik, de nem is rosszabb annál, mint aki nem. Hogy végtére is mi lehet az irodalom célja? Hogy olvassák, és élvezzék. Én csak erre gondolok. 

Valahol, nem is olyan régen, azt olvastam, valaki oda volt Erik Satie zenéjéért. Tegnap megint rátaláltam a névre véletlenül, persze véletlenek nincsenek... És tényleg. Kiderült, hogy én is oda vagyok. 

Egy kis időre hagyjuk Rómát ülepedni, és nézzünk filmet. Gofri polcáról ránézésre kölcsönöztem a Christopher Hampton rendezte Álmaimban Argentína című filmet, és nem csalódtam benne. 

A film a hetvenes években játszódik, abban az időben, amikor Argentínában ezrével tűntek el azok az emberek, akiket a katonai vezetés valamilyen szempontból nemkívánatos társadalmi elemnek ítélt. A terror természetrajzát látjuk ebben a szívszorító filmben.

Emlékszem, Galeano könyvében olvastam egy ellenzéki férfiről, akin a diktatúra olyan módszerrel állt bosszút, amit nem volt lehetséges megbocsátani és elfelejteni; a férfi fiát rabolták el,és ölték meg. Azt hiszem, ez a világ legtisztességtelenebb bosszúja, mert örök szenvedésre ítéli az apát. Ehhez képest a kivégzés humánus megoldás lett volna.

A filmben a főhős (Antonio Banderas), egy író és színházvezető feleségét rabolják el, mivel a nő (Emma Thompson) felforgató cikket írt az eltűnésekről. A rengeteg szörnyűség és kínzás ellenére sem törik meg a házaspár, ami egy csoda, mert emberi tartásuk bosszújaként elrabolják, megerőszakolják és megölik a tizenéves lányukat is.

A megfélemlítés, a terror ellen egyetlen fegyver van, mondják a filmben. Egyetlen olyan fegyver, amit soha nem vehet el senki, az pedig a képzelet. Ha a világ élhetetlenné lesz, az embernek élhető világot kell képzelnie a helyébe, mert gy talán túléli a megpróbáltatásokat. Ezért zavarja hát a diktatúrákat a szabad művészet.

A film másik tanulsága az, hogy van, amit nem lehet megbocsátani, van, amit nem szabad elfelejteni. Az eltűntek, a megkínzottak, a lélekben és testben megnyomorítottak tömegei ilyenek. Őket nem csak a család nem felejtheti. 

A hetvenes évek Argentínájában több, mint 30 000 nőt, férfit és gyermeket (!) tüntetett el a katonai diktatúra titkos gépezete. Sajnos ma is tűnnek el emberek. Csak a helyszín változik, a módszer nem.

Hiába vártam, hogy majd ha meghűl az idő, valami logikus rendbe tudom szedni a gondolataimat, csak nem akaródzik ideérni az enyhülésnek. Maradnak hát a csapongó gondolatok, ami éppen eszembe jut stílusban, és mivel majdnem kész a bejegyzés a VilágMára is, megpróbálom nem sokat ismételni önmagam. 

Rómának egészen jellegzetes illata van. Édes, de nem virágillat, hanem a bomló fehérje túlédes illata. Ez többnyire az utcán eldobált vagy oda kirakott szemétből árad, de keveredik hozzá valami a frissen sült kenyér illatából, az utcán árult gyümölcséből, és gyakorta és markánsan az utcai forróságban felpárolgó vizelet ammóniájából. Hogy Rómában még sincs büdös, az talán a sok friss víznek köszönhető, vagy a dombok közt gyakran meginduló légáramlatoknak. Nem tudnám pontosan megmondani.

Lénárd píneáinak nyomát sem láttam egy darabig, aztán egyszer csak ott voltak, méltóságteljesen, öregen, megértően. El lehetne tölteni egy életet azzal, hogy az ember píneákat rajzolgat a Palatinuson. 

Rengeteg a turista, ömlenek mindenhonnan. Buszról le, metrókocsiból ki, jönnek, zsibonganak, kattintgatják a fényképezőgépeiket ... Egy kicsit egyetértettem Susan Sontag utálkozásával a fogyasztásra éhes turistákról. Mintha én magam nem turista lennék, micsoda marhaság. Azt néztem, sokszor meg sem nézik szabad szemmel a dolgokat, csak a keresőn keresztül. Utolsó napra el is ment a kedvem a fényképezéstől. Nem akartam képzabáló lenni. (Persze ezek a modern digitális gépek! Annyi képet lehet csinálni, amennyit akar az ember. Nem kell meggondolni semmit, nem úgy, mint amikor a drága filmet fűztük a  gépbe. Nem visszasírom, csak akkor jobban átgondolta az ember. És volt, hogy ki kellett dobni az egész tekercset. Az fájdalmas volt.)

Elneveztem ezeket a lényeket 'homo fotograficusnak'.  A karjuk végén kamera nőtt, a szemük hiperfényérzékeny, csak a keresőn át képes az agyuk feldolgozni a látványt. Tényleg védekezésképpen tartja az ember a fényképezőgépet önmaga és az élmény közé? Nem akarok Sontagnak hinni feltétlenül. 

Volt persze, aki iPad-del fotózott. Azt valahogy végképp szörnyen szánalmasnak éreztem, bocsánat az Apple rajongóktól. Úgy néztek ki, mint akik leltároznak egy raktárban. 

Az étel jó. Azt hiszem, szénhidrátsokkot kaptam. Igyekeztünk minden este más étterembe menni. Kétszer fogtunk mellé. Első este egy szörnyen sznob helyre estünk be, a koszt meg ... saltimboccát ettem, sosem csináltam, de lehet, hogy még nekem is jobban menne. Persze aranyból volt. 

Kipróbáltuk a szardíniai kosztot, a klasszikus olaszt, a nápolyit, a szicíliait. Csak egy helyre mentünk vissza másodszorra, ahol az EB döntőt néztük a helyiekkel. Kiváló és egyszerű ételeik voltak, étlap csak olaszul, a szakács pedig még azt is megbocsátotta, hogy egy pizza negyedére nem kértünk sajtot, csak ruccolát.  Az ételhez a folyó bort ittuk, istenien hideg vörös lambruscot. Mindent jól csináltak, a pincérek kedvesek voltak, az egyikről kiderült, hogy albán, jól meg is beszéltük, hogy érzi magát Rómában. Mondta, hogy szerinte a rómaiak előítéletesek. Mondtam neki, hogy jól választott, amikor nem Budapestre ment tanulni.

Aztán voltunk egy étteremben, ahol nem is beszélt gyakorlatilag a pincért angolul, és hevenyészett olasztudásomra megbátorodva hozzám kizárólag olaszul beszélt. Mit tesz egy gyakorlott nyelvtanár? Mosolyog. Mikor nem tudtam megenni az összes pastát, meg is szidott, hiába mutogattam a terheseket is meghazudtoló hasam, válaszul csak hátba vágott, és mondta, hogy 'Gastronomía!' . 

Három napig volt RomaPass-unk. Két múzeum ingyenes, plusz korlátlanul lehet tömegközlekedni. Ennek a negyven fokban azért örültünk. Ez azért is marha jó volt, mert gyakorta szálltunk rossz buszra, illetve onnan rossz megállóban le, vagyis ismerkedhettünk. A római emberek mind nagyon kedvesek és türelmesek. A buszmegállókban ülők legalábbis.

A Vatikán... nem akarok hosszasan erről írni. Majd ha megemésztettem, akkor talán. Pénzgyár, na. Szomorú. Közben minden templomot úgy őriznek, mint a fene. Majdnem mindegyiket bocsánat, ez alól kivétel a Santa Maria del Poppolo. Két Caravaggio kép is van benne, gyönyörűek, a templom (bazilika???) pedig meghitt, imádkozásra alkalmas, nem csak turistalátványosság. Azon nevettem a Vatikánban az a lényeg, hogy legyél felöltözve, vállon kendő, térdig ruha. Mintha nem a hit tenné szentté a helyet, jaj, inkább abbahagyom.

Mint minden nagyvárosban, vagy sokban, a zsidó negyedben és a környékén vannak a legjobb szórakozóhelyek és éttermek. Nagyon hangulatos utcácskák voltak. 

Róma türelmes város. Türelmes a terhes zsebtolvajokkal, az orosz kurvákkal, a templom mellett élő (alvó, ivó, evő, ürítő) szent bolondjaival, a fogyasztani éhes turistákkal, az amerikaiakkal, a japánokkal, a gyalogosokkal, az afrikai árusokkal, a pakisztániakkal, mindenkivel. Róma semmin nem izgatja magát. Igaz, itt mindenkire vigyáznak. Minden sarkon rendőr, carabinieri, Provincia Police, meg amit akartok. Persze már első nap majdnem kizsebelték Zé urat, engem meg egy tömött buszon a hozzám lapuló dél-amerikai fiatalember kívánt meg magának. Rossz lehetett a látása. 

Ilyen is Róma. Persze mindenkinek más, tudom. Más volt Keatsnek, Lénárnak, Szerb Antalnak vagy éppen Rosselininek. De az biztos, hogy aki egyszer itt jár, egy kicsit muszáj belé szeretnie.

Közben kint van a poszt a VilágMán. 

Ma hajnalban megjöttem, és meg kell mondanom őszintén, kicsit felháborít az itthoni hőség... Rómában valahogy jobban bírtam, pedig ott aztán kint aszalódtunk a napon a kőrengetegben. 

Persze lesz beszámoló, elmélkedés a homo fotograficusról, a fontani di Roma világtörténelmi jelentőségéről, Lénárd píneáiról, no meg Caravaggióról, és Róma édeskés, bomlófehérje illatáról. A Vatikánról is, még ha ezzel kapcsolatban nem is tudok majd feltétlenül ortodox nézeteket felvonultatni. 

Addig is itt egy fekete-fehér album. Csak annak, aki még nem unja. 

Van ez a  vicces kép a Facebookon, hogy a tanár üzen a diáknak. Azt üzeni, nehogy azt higgye, nem tudja, mikor sms-ezik a pad alatt, mert olyan nincs, hogy valaki őszintén az ölére mosolyogna óra közben.

Így van ez különben, tényleg, és az jutott róla eszembe, hogy tegnap az értekezlet közben vajon hányan mosolyogtak az ölükbe önkéntelenül. Én biztos, ugyan nem a telefonommal szórakoztattam magam, hanem Nádas Péter könyvével, azon belül is egy meglehetősen vérbő szeretkezés leírásával éppen. El tudom képzelni, milyen arcot vágtam, miközben a különböző felelős emberek, különböző lebilincselő táblázatokat mutogattak a kivetítőn.

Nem szép dolog, persze, tudom, de amikor negyedik órája ül az ember egy levegőtlen teremben, és egy olyan ember beszél, aki maga is unja, amit mond, hát nem sok esély és eszköz marad a túlélésre.

Ámulatba ejt egyébiránt, mennyire elfogadott dolog ma ebben az országban, hogy értekezleteken a semmit ragozzák, pocsékolják egymás idejét az emberek, ami viszont igen nagy tiszteletlenség. Mind az idővel, mind másokkal szemben.

Nagyon vártam különben, hogy Bridget milyen konkrétumokkal áll elő így utolsó percben, éééééés semmilyenekkel. Érti ezt valaki? Azt mondta, majd mindenkivel elbeszélget. Mikor???? Ma majd egy pohár bor mellett a kiránduláson? Agyrém. Vagy majd szeptemberben mondja, hogy hoppá, nem maradt óra neked, bocsika??? Még azt sem árulta el, lesz-e átépítés a tanáriban. Idézem a konkrét párbeszédet: - Össze kell pakolnunk a tanáriban? - Hááát... Na nem mintha nem tudnánk, lesz-e átépítés... Most én vagyok csak hülye vagy más sem tud ezzel mit kezdeni?

Mindig azt gondolom, a diák nem fog változni, itt kérem, a tanár módszertanán kell állítani. Elnézve az értekezletet, erre alig látok esélyt. Marad a csibészség. Meg a pad alatt olvasgatás. 

Nem akarok tanulságokon gondolkodni, elfáradtam. Van-e értelme annak, amit csinálok? Nem tudom. A diákokon kívül soha senki nem mondja, hogy jól végzem a munkám. Nem hiúságból mondom, vagy nem csak abból, de hiányzik. Persze honnan is tudhatnák ezt a feletteseim, ha soha életükben nem jártak az órámon... 

Akkor most utazzunk el, és nézzük meg a világot egy kicsit nagyobb perspektívából. Tegyünk egy kis életet az életbe. 

Egy hét múlva jövök. 

Nem mentem ám még el, nem kell aggódni, csak ki van ez mérve rendesen, hogy akkor ha egy hét nyaralás, akkor előtte még két hét munkát tessék legyen szíves csinálni az ember három nap alatt, hogy meglegyen a szívás-jókedv balansz is. Igazságos, persze, szavam sincs, mert tudom, hogy holnap éjjel már a Colosseumtól tíz percre alszom..

Az a helyzet, hogy a meglepetésvakáció miatt el kellett kéretőznöm a főnökömtől a pénteki villányi kirándulásról, úgyhogy azt kellett volna látni, majd lenyelt keresztben, pedig ez egy pincelátogatás, nem az év végi értekezlet, na mindegy, de jó érzékkel mondta rögtön, hogy akkor írjam fel a naptárába, pontosan mikor érek rá nyáron, mikor számíthat a munkámra. Hát majd felírom, hogy augusztus 22. Nagyon remélem, hogy nem kell máskor bejönnöm pályázatot írni, bár tegnap ezzel a barátságos ötlettel is meglepett. Tényleg lassan visszakerül a rabszolga státusz is a törvénykönyvekbe.

Tegnap egész este tervezgettem, mi mindent lenne jó megnézni, mindent persze, csak hogy mennyit bír majd a lábunk, meg a türelmünk a melegben úgy, hogy Róma annak maradjon, ami, kedves szerelmesnek... Nagyon hosszú a lista, de nyilván az ember pénze is véges, meg nem is akarja, hogy elkapja a turistaőrület. A sétában bízom. Hogy az majd egyensúlyt teremt. (És ne felejtsük a nő örök fegyverét, a hirtelen támadt fejfájást sem, ha végképp agylobbot kapok a hosszú kultúrsoroktól, kénytelen leszek beülni egy bárba, és rendelni egy limoncellót.)

Azért bevallom, az emberekre vagyok kíváncsi leginkább, meg a fényekre, a reggelig utcán felejtett székekre, a teraszokra, a mosolyokra. Valamiért azt gondolom, Rómában sokat mosolyognak az emberek. 

Majd mindjárt kiderül talán. 

Öööööö... hát ezt nem hiszem el. Négyet kell aludnom, és elutazom. Nem térek magamhoz.   

Voltam moziban. Láttam a Prometheust. Egyszerűen el vagyok varázsolva.

Írtam róla kicsit a VilágMa oldalra, de ez nem helyettesíti a moziélményt. Szerintem nagyon érdemes megnézni, már ha bírjuk az agyloccsanós körítést.

Ja és igen, abból a posztból kimaradt egy gondolat. Arra is választ keresnek a filmben, miért akarják a Teremtők elpusztítani az Embert. Ha jól értem, a válasz az, hogy azért, mert nem tudják önmagukat feláldozni az újjászületés érdekében. Mert nem olyanok, mint az istenek, nem olyanok, mint Ozirisz, mint Jézus vagy éppen mint Prométheusz. Persze nem biztos, hogy jól értem.

Most lehet nyújtózni egyet

Festeni eget és vizet kékkel

Hagyni az időt szaladni széjjel

Most lehet fogni a kezed

Melléd képzelni a végtelent

Enni, aludni, keresni a perctelent

Most lehet szeretni 

Ha hagyod

Most lehet szeretni végre