Megismerhető-e egy ember? Szeretnénk hinni, hogy igen. Hogy szüleinket, barátainkat, szerelmeinket, és persze legfőképpen önmagunkat teljes mértékben sikerül megismernünk. A valóság azonban ... vagy egyáltalán van ebben a dologban olyasmi, amit valóságnak hívhatunk? 

Tegnap megnéztem Clint Eastwood 2011-ben Edgar J. Hooverről rendezett életrajzi filmjét, és sokadszor gondoltam azt, hogy nincs olyan, hogy az ember ismer valakit. Most nem arról beszélek, hogy mi mindent nem tudtam az FBI első emberének, a modern, tudományos bizonyítékokra alapozó kriminalisztika megalkotójának magánéletéről, mert hát mi a fenéért is kellett volna tudnom mindent. Arról beszélek, milyen sokrétű egy ember, milyen rengetek mozgatóerő van a külvilág előtt megjelenő arc mögött. És ilyenkor tényleg mindegy, hogy a szomszéd néniről vagy egy ismert emberről beszélünk. (Persze filmet minden bizonnyal nagyobb eséllyel készítenek egy ismert ember életéről.)

Hoover rendkívüli ember volt. Elkötelezett, céljai elérésében kíméletlen, pontos, kiváló szervező, csak a teljesítményt, a rátermettséget, a kifogástalan öltözetű (!) és erkölcsileg támadhatatlan munkatársakat viselte el maga körül. Olyan valaki, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az Amerikai Egyesült Államok biztonságát szavatolja. Ő volt, aki a törvény emberéből hőst faragott az amerikai nép szemében. (Lásd még itt.) Tette ezt minden eszközzel úgy, hogy 2012-ből nézve hát enyhén szólva is nagyon messze volt attól, amit ma alapvető toleranciának gondolunk. Legalábbis ez volt a hivatalos Edgar J. Hoover.  

De az FBI első embere mellett a film időt szakít arra is, hogy megmutassa a magánembert, az anyjától nagy mértékben függő, sérülékeny, kétségektől gyötört férfit. A mindig megfelelni vágyó fiút, aki hiába szeretné megosztani anyjával lelki terhét, vagyis azt, hogy igazából nem vonzódik a nőkhöz, válaszképpen csak elutasítást kap. (Inkább egy halott fiam legyen, mint egy virágfiam.- mondja a drága mama.) A konzervatív politikai nézeteket valló embert, aki nemigen tud mit kezdeni saját, legjobb barátja iránt érzett, szerelmével. Az embert, aki már maga sem tudja, mit higgyen a világról, és leginkább önmagáról.

A film nagyon finoman rajzolja meg Hoover arcképét, Leonardo DiCaprio pedig nagyon szépen, és nagy mélységgel közvetíti ezt a képet a nézők felé. Bár meglehetősen lassú tempójú filmről van szó, kárpótol a lassúságért a Clint Eastwood filmjeitől már megszokott kiváló operatőri munka. Úgy tűnik, egy ember megismeréséhez bizony idő kell, és ebben a hosszú időben sokáig kell néznünk magát az embert. De hiába, mert még akkor is sok kérdés marad megválaszolatlan. Leginkább az, mégis ki volt ez az ember igazából?

××××

Tegnap délután meglátogatott egy volt tanítványom. Amíg sütöttünk, az apjáról beszélgettünk, aki márciusban a karjai közt halt meg. Arra jutottunk, hogy nincs olyan ember, aki ne kérdezné meg magától, ismerte-e igazán azt az embert, akit szeretett. Tudta-e, ki volt ő valójában. Azt hiszem, nem. Az ember mindig megtart magának valamit önmagából, amit más nem ismerhet meg. Mindig van egy titokfiók, aminek a kulcsa örökre rejtve marad.