Nagyon is érdekes, sokszor követendő, még többször elgondolkodtató. amit Grecsó Krisztián mond a magyar irodalomról, az irodalomról úgy általában, vagy éppen amit 'csak úgy' mond. A helyzetről. 

Hogy Magyarországon mi a helyzet, arról persze lehet másképpen is, mást is, más szempontból, többet, kevesebbet. Az Irodalmi Jelen oldalán két videointerjú is megjelent a szerzővel, aki a Körös Körül Ifjúsági Fesztiválon vett részt, de engem ez alkalommal inkább Grecsó Boldog Zoltánnal való négyszemközti (+kamera, tudom) beszélgetése érdekelt. 

Egyrészt nagyon örülök mindannak, amit az író a polgár, de mondhatom úgy is, bár ő nem erre gondolt, az állampolgár, felelősségéről és feladatairól mondott. Mert igen, az ember elvár, joggal vár el emberként, értelmiségiként, polgárként (már amennyiben ez a réteg még létezik egyáltalán) dolgokat, ezzel egy időben viszont feladatai, ha úgy tetszik kötelezettségei is vannak. És felelőssége igen, mert lehet ugyan ezt a felelősséget aktuálisan tologatni jobbra-balra, ha valaki majd 100 év múlva visszanéz, már nem fog tologatni semmit. Ez a helyzet.

Amit az interjú elején Grecsó az irodalomról mond, az viszont zavarba hozott. Meglepett, hogy azt mondja, a kultúrát a sznobizmus viszi előre, meg hogy a felolvasásnak vége... Én, és nyilván az irodalmi életen kívülről beszélek, ezt nem így látom. Én éppen a szöveg reneszánszát látom. A sok multiinger (bocsánat) mellé éppen a felolvasás, a magányos befogadás igényének újonnani megszületését tapasztalom magam körül. A képektől  menekülő embert, a saját képzelő- és teremtőerejét használni akaró új olvasót. Persze-persze az ellenpontot is, a három sornál többet befogadni türelmetlen impulzusembert.

Nem értékítéletet mondok, távol álljon tőlem. Nem jobb ember aki olvas, aki csendes elmélyülésre vágyik, de nem is rosszabb annál, mint aki nem. Hogy végtére is mi lehet az irodalom célja? Hogy olvassák, és élvezzék. Én csak erre gondolok.