Nekem te ne magyarázd el, hogy csak csalva lehet élni, mert az erkölcs puha pöcs, és bele kell dögleni.

Nekem te ne mondd meg, hogy kit szeressek holnaptól, mi az, ami normális, vagy hogy mit gondolsz az arcokról.

Nekem te ne sorold, hol lakhat az Isten, elmegyek én hozzá, ha majd maradásom nincsen.

Nekem te ne szabd meg, mit gondoljak rólad, mit mondjak, mit higgyek, mit írjak le holnap.

Nekem te ne szólj be, ha nem hívlak fel többet. Nem akarlak látni, bárki meg is ölhet.

Nekem te ne mondd azt, hogy jó vagyok és bátor,

Nekem te ne, jó, nekem te ne legyél senkim se mától. 

Nekem te ne, jó? 

Nekem te soha többet semmit.

Á, nem. Nem írok a továbbképzésről. Nem volt jó, de így a tanítás előtti utolsó reggelen jobb a lelki békesség. Tegnap volt évnyitó, de most akkor arról sem inkább. Egy tíz éves érettségi találkozóról viszont annál szívesebben. 

Lehet, hogy ezeket a találkozókat pont azért találták ki annak idején, hogy valami reményt adjanak a tanári munkának? Hogy láthassuk, a sok szenvedést, energiát, törődést nem viszi el a szél?  

Nem voltunk ugyan túl sokan, húszan sem a hamincötből (!!!! most húsz, huszonkét fősek a végzős osztályok), de mentségükre legyen mondva, sokan nem tudtak hazajönni külföldről. Ha jól számolom, nyolcan élnek-dolgoznak külföldön, főleg Angliában, de van, aki Németországban vagy Ausztriában. És persze volt, aki pici gyerek mellől nem tudott jönni. 

Ami az életpályákat illeti, azt kell mondjam, nagyon sikeresek kivétel nélkül. Igaz, nem mindenki maradt a szakmában, bár jó néhány közgazdász, könyvelő, és valamiféle gazdasági ügyekkel foglalkozó ember lett belőlük, azért lett egy orvos, lett jogász, lett szociális szférában dolgozó, de lett kamionos, lett rendőr, és lett katona is. Viszont állása mindenkinek van, ami nagyon is örvendetes. Az, hogy sokaknak külföldön, már kevésbé. (És mondanom se kell, a leglinkebb srác dolgozik az  egyik minisztériumban.) 

Hogy a boldogsámérőn ki hol áll, az már más kérdés. Míg az öt éves találkozókon még ezen a téren általában száz százalékig pozitív a mérleg, az érettség után tíz évvel már sajnos nem mindenki csupa vigyor, ha a magánélet szóba kerül. Ilyenkor már van válás, vannak megszakadt hosszú kapcsolatok, van társnélküliség, van lombikprogram, és vannak eltemetett vagy nagybeteg szülők. Ellenpontnak viszont ott a sok gyönyörű kicsi gyerek. Van, ahol négy is. 

Jó volt látni őket így együtt, és nagyon jó volt velük lenni megint, ha csak egy este idejére is. Hiányoznak, ez az igazság. Azért volt két számomra nagyon is szívfájdító pillanata az estének. Az egyik az volt, amikor az életének éppen borzalmasan kilátástalan periódusát élő, a boldogtalanságba csontsoványra fogyott kislányt  volt tanítványt búcsúzkodáskor megkérdeztem, van-e legalább barátja, barátnője, akivel megoszthatja ezeket az ő nehéz terheit, és erre azt válaszolta, nincsen őneki senkije, egyedül van a világban. Azt hiszem, ennél szomorúbbat senki sem mondott nekem már nagyon régóta. A másik az volt, amikor Kalányos Robi elmesélte, hogy mielőtt megszületett a gyereke, úgy döntöttek a testvérével (az ő felesége is gyereket várt), hogy a gyerekek érdekében nevet változtatnak. Most más a vezetéknevük. Itt élünk, ebben a közegben, ahol jobb, ha nevet változtatnak a gyerek érdekében. Ez is mellbe vágott.

Azért összességében csodaszép este volt. És most nagyon jó, hogy éppen szeptember elsején tartottuk a találkozót, mert erőt és perspektívát ad a holnap kezdődő tanévhez.

Ha most kívánnom kellene valamit öt év múlvára, azért biztos lenne mit kívánni nekik, magunknak. Van, akinek gyereket kívánnék addigra, van, akinek lehetőséget az itthoni boldogulásra is, hogy ne kelljen csak azért külföldön élnie, hogy legyen állása, vagy hogy elfogadják azt, hogy meleg. Van, akinek azt kívánnám, bárcsak ne érje hátrány a gyerekét a vezetékneve miatt, és van, akinek azt, találjon újra társra az életben. És persze egészséget is kívánnék mindannyiunknak, mert abban eddig (kopogjuk le) igen szerencsések voltak, senki életét nem keseríti betegség vagy valamikori baleset. 

Holnap van az első tanítási nap. Ma még kirúgok a szellemi hámból. 

Nekem nincsenek jó lábaim. Sosem voltak, mert van benne ez az eredeti görbület, hogy a lábszár csontjai kicsikét mintha az iksznégyzet függvény ábrázolásának irányába mentek volna el. De ha ez nem elég az ember nyomorához, akkor azért a térdnél van ez a kalács-effektus is, hogy nem csak a nevében, hanem látványra is erős rokonságba keveredtem a kelt kaláccsal. Persze töltelék nélkül, mondta apám nevetve, ami engem direkt bosszantott, hogy akkor már miért nem mákos vagy diós legalább, ha már így alakultam. A combom se volt sose rendben, aránytalan, tökéletlen, de főképp elfogadhatatlanul a bal combtő közelében egy sötétbarna anyajegyet hordoz születéstől kezdve. Meg van az én lábam jelölve. Selejt. Tessék ezt a konstrukciót újragondolni a gyártóknak.

Én nem ilyen lábat szerettem volna. Nem is ilyet kértem, ebben biztos vagyok. Szép, arányos, hibátlan bőrű lábat akartam volna, ha erről engem bárki megkérdez annak idején még a sejtosztódás előtt, nagyon hosszú combokkal, inas térddel, arányos vádlival. Olyan lábat, hogy amikor magassarkút veszek fel, a lábaim elé omoljanak a pasik vinnyogva, én meg diadalittasan vonulhassak tovább az édes bosszú mosolyával az arcomon. Kecses és vékony lábfejben végződő lábat, amire lehet cipőt kapni, mert nem túl magas a rüsztje, és ami kényelmesen elvan bármilyen cipőben, nem érzékeny a bőre, és még a kisujjon is látszik a köröm, amit így aztán érdemes szívfájdítóan vörös körömlakkal kikenni.

Nem akartam rövid lábat, mert a rövid lábú nőket sosem bámulják meg a férfiak. A rövid láb az egy stigma. És nem érdekelt, hogy a szomszéd kislányt veri az apja, ha egyszer gyönyörű lábai voltak. Én a szomszéd kislány akartam lenni.

Úgy van az, hogy az ember gyerekként csak a tökéletest tudja elfogadni. A hibátlant. Én még sírtam is a lábaim miatt. Hogy inkább ne is lenne egy se akkor, ha csak erre a rondára futotta az Úristennek a készletből. Akkor egyáltalán miért nem lettem mondjuk inkább gyík. Zavarja egy gyíkot, hogy rövidek a lábai? Nem. Na ugye. 

Ennek ellenére Ferikére, a tejtestvéremre, mégsem mertem ránézni. Pedig neki az Isten nem adott lábat, egyet sem, úgyhogy tologathatta az anyukája napestig a kis székében. Hiába mutatta anyám mindig, rá se akartam nézni, mert azt hittem, ha sokat nézem, még megfog az átok, és nekem se lesz lábam. Se rövid, se hosszú. De boldogabb azért nem lettem attól, hogy valamilyen azért mégiscsak jutott.

A kéz nélküli nőt se mertem sokáig nézni a megállóban, akinek a vállából nőtt ki a kézfeje. Pedig ott várta a buszt a Széchenyi téren majdnem minden nap, és mindig bámulatosan csinos volt. Ez meglepett, jól emlékszem, hogy hogyhogy csinos, amikor nincs is keze. 

Sokáig kell barátkozni  a tökéletlenséggel, míg valahogyan el tudja azt viselni az ember. A testével is, de a lélek tökéletlenségével még annál is tovább. A máséval is sokáig, de a sajátjával mindig még annál is sokkal tovább. Szerintem, ahogy Laci gondozta azt a férfit a tolókocsiban, az volt az első, hogy nekem valamennyire sikerült. Amikor azt láttam, hogy egy másik ember fogát mosta. Ott nem azt tanultam meg, hogy alázat kell mások gondozásához, azt addig is tudtam. Azt tanultam meg, hogy ahhoz kell a legnagyobb alázat, hogy a gondoskodást el tudja fogadni az ember. Az a lélek igazi tökéletessége.

Néztem tegnap a Paralimpiát, mert nagyon drukkoltunk Sors Tamásnak így családilag. Aztán ha már megnéztük a futamát, megnéztük az egész közvetítést. Borzalmas, tudom, de végigbőgtem. Szégyenemben sírtam. Mert sosem fogok megbarátkozni azzal, hogy nem vagyok tökéletes. Mert sosem fogok megbarátkozni azzal a szégyennel, hogy nekem a két lábam sem lesz soha elég jó már ebben az életben, amíg másnak egy kéz is boldogság. Ezért is örülök, hogy van Paralimpia. Nehogy elfelejtsem, hogy aki magának nem tud megbocsátani, sosem lesz tökéletes.

Azon gondolkodtam, porszem az ember. De csak nagyon rövid ideig gondolkodtam ezen, mert ebbe nemigen lehet belegondolni, hiszen itt vagyunk önmagunkban saját univerzumnak. És akkor az emberi kapcsolatok egyenesen, hogy univerzumok csatái. Mindjárt más a perspektíva ...

Ja igen, túléltem a tegnapi napot, reggel ültünk Joe-val a tanáriban, ő sakkozott, én meg meredtem az asztalomra, aztán jót röhögtünk azon, vajon kinek van nagyobb gyomorgörcse. Valószínűleg döntetlenre álltunk.

A megbeszélés egyébként egészen normális hangnemben zajlott, bár Bridge iszonyatosan fáradtnak tűnt, bele is zavarodott néhány polgári körmondatba. Hajjaj, elközelgett a vég. (TSB azonnal meg is sajnálta, de ő már csak ilyen, humán szakos, egyem a szívét.)

Szerencsés véletlenek folytán lett még szakmai nyelvi órából nyolc, így egy kicsit kevésbé fájt a végső óraelosztás, de természetes, hogy a kollégák elégedetlenek voltak. Nem kérdeztem meg, mire számítottak, amikor év végén megbeszéltük, hogy nincs óra, és senkit sem küldenek el, mert az iskola már egy elbocsátást sem engedhet meg magának. Ironikus. 

Semmi sem végleges egyébként, iszonyatos kavarodás van, az is lehet, hogy hiába dolgoztunk, nem lehet órarendet készíteni ilyen paraméterek alapján. Csak Isten és az órarendkészítő-program tudja. Vagy még ők sem. Arra is gondoltam, zárjuk be az iskolát, és legyen egy év rendkívüli szünet. Vagyizé távoktatás. 

Egyelőre annyi valószínűnek látszik, hogy hiába vontunk össze két csoportot, mégsem menekülök az érettségiztetés alól idén sem (eddig még minden rohadt évben vizsgáztattam), mert átveszem Gofri végzős csoportját. (Ő kapott pár órát az egyetemen, hurrá!) Így most két emelt csoportom lesz (agyhalál), megmarad a fejlesztő/gyógypedagógiai csoportom (lássuk, ki nem lett öngyilkos nyáron), lesznek kicsikéim (vér, szenvedés és könnyek tagozat), és má'meg értek a pénzügyhöz is, enyém egy szakképzős csoport (szuper!!! van vizsgaidőszakuk, és lerághatom a körmöm, átmennek-e a ZH-n). Plusz, ami még alakul. 

Hogy a boldogság teljes legyen, pénteken és jövő héten péntek-szombaton is pedagógus-továbbképzés. Igen, ez tényleg az a szó, amitől minden jóérzésű tanár hátán feláll a szőr, és a szem körüli izmok hevesen rángatózni kezdenek. De hogy holnap is legyen miről írni, ma délután ünnepélyes évadnyitó társulati ülés. Biztos vagyok benne, hogy a főigazgató asszony készül, úgyhogy ismét lesznek örökérvényű mondatok. Majd jegyzetelek.

Addig is mindenki legyen jó. És mivel azt olvastam egy Mérő László interjúban, hogy minden függés helyettesíthető egy másikkal, hallgassunk megint zenét, hátha sikerül becserélni a mellkasi szorítást egy kis zenefüggésre.

Nem tudom, ki ez a nő, de jó nagyon.

Mivel 8 órára már van egy kedves meghívásom a főnökasszony irodájába, és ettől van egy kis kora reggeli világvége hangulatom, most inkább csak két posztot ajánlok.

A VilágMán Tatár György ÉS-ben megjelent cikke apropóján gondolkodtam el. Na nem, nem mondok semmit a Gerő-Romsics vitáról, még csak ez kellene, egyszerűen csak a gondolkodás foglalkoztatott. 

A Gittegyleten viszont életem első recenziója olvasható, de csak azoknak ajánlom, akiknek jók az idegei, és képesek első recenziók olvasására. 

Egyébként meg relaxáljunk zenével.

Mi a különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között? Talán, hogy az előbbi szeretet, az utóbbi pedig inkább gyűlölet. 

Mindegy. Ezt úgysem lehet rendesen elmagyarázni. Ahogy azt sem, mitől jobb úgy élni, hogy valaki az utolsó pillanatban hoz csak döntést, amikor a káosz már a tetőfokára hág. Vagy ez hogyan is etikus.

Eltelt két nap, és két napja nem csinálok semmi értelmeset, mert semmiféle információval nem bírok a következő, értsd hétfőn kezdődő, tanévre vonatkozóan. nem tudom, kinek oszthatok órát, hány osztály lesz, és egyáltalán. Türelmetlen vagyok? Már nem. Nem az én felelősségem. Ahogy az sem, holnap kinek mondja a főnököm, hogy nincs szükség a munkájára. Vagy inkább kinek mondja, ezentúl fél fizetésért dolgozhat, ha pedig nem tetszik neki, felmondhat, Végkielégítés és bármiféle lehetőség nélkül, hogy tanárként három munkanappal a tanítás kezdete előtt állást találjon. 

Nehéz eldönteni, hogy mitől nem kapok levegőt, de József Attilát legalább nem kell lefordítani.

Felnőttem már én is. És nem csak a fogamban szaporodik az idegen anyag.

Tegnap eszembe jutott Gil Scott Heron. Egyrészt már több, mint egy éve meghalt, másrészt meg nagyon kedvelem ezt a felvételt, ami élete vége felé készült róla. Olyan emberi, olyan elpusztíthatatlan, olyan visszafogottan szép ez a vers.

Jó ideje már, hogy az óra elütötte az éjfélt

És magával hozta a hajnalt

Istenem, biztos álmodom

Ideje megint felkelni

Ideje megint elindulni

Ideje megint zoknit húzni

Hova lett az éjszaka?

Aludnom kellett volna

Ahelyett, hogy ott ülök és iszom a sört

És megint levelet próbálok írni neked

Nem is tudom, hányszor álmodtam múlt éjjel, hogy írok neked

Aludnom kellett volna ahelyett, hogy a lemezeim közt kutatok újra meg újra

És akkor nem virrasztottam volna egyedül

Hova lett az éjszaka?

Le kellene feküdnöm most

És hagyni a picsába az állást meg a pénzt

Mert levélpapírra költöm az összeset

De annál hogy 'Kedves szívem, hogy vagy?'

Sosem jutok tovább

Fogat mosok, megborotválkozom

Kinézek az ablakon

Az ég sötét

Lehet, hogy esni fog

Hova lett

Hova lett

Hova lett

Meddig még? Az jutott ma eszembe egy komment írásakor, hogy ez az a kérdés, amit a leggyakrabban felteszünk magunknak, de amire igazából mégsem szeretnénk választ kapni soha. 

Az ember viszonya az időhöz nagyon is ambivalens. Egyrészt szeretnénk tudni, objektíven kimérni a pillanatokat, hinni a dolgok biztonságos egymásutánjában. Másrészt soha nem tudjuk megbocsátani, hogy ebben a felfogásban a mi időnk is végesnek látszik, így magunkat is összezavarva, egy idő után elkezdünk hinni a végtelen, szubjektív időben.

Szegény idő, akárhogy igyekszik, nekünk sehogy sem jó. 

Erre kivételesen tényleg jól emlékszem. Hogy megfogadtuk a húgommal, hogy na ropit, azt nem. De úgy fogadtuk meg, hogy meg kellett esküdni, hogy soha, ha nem lesz pénzünk másra, akkor se, érted? A ropit azt ne. Tedd a kezed a szívedre és esküdj meg! Inkább ne adj semmit, vagy adj egy szelet kenyeret, de ezt ne.

Ropiellenességünk alfája és ómegája nyilván gyermekkorunk vendégségeiben lakozik, pontosabban is, amikor anyánk testvérei jöttek köszönteni névnapot és születésnapot. Anyámét persze, néha apámét is, a gyerekekkel nem foglalkozott senki, sokan voltunk, a rosseb emlékszik. 

Szóval jöttek anyám testvérei, és akkor előkerült az Éva vermut a széles poharakban, meg a kávé, az üdítő, és a ropi, a szent ropi a vizespohárban. A vendégek persze hangosak voltak, sosem látott rokonokról beszéltek, hogy tudod, a Bözskét elhagyta a Pista azzal a ribanccal, a Petit meg lecsukták, mert nem dolgozott megint fél éve. Mire a vermut elfogyott, kicsit össze is vesztek a férfiak valami hülyeségen, hogy mittudomén a Törőcsik az akkor egy hülye vagy nem, és akkor a Nyilasi Tibi meg a király vagy mégsem. 

Mi, gyerekek, ültünk, és tűrtük, hogy csipkedik az arcunkat, meg poénkodnak azon hogy nahát a lányok is hogy megnőttek. Értve ez alatt serdülésünk kínos, takargatott jeleit, a túlrövid szoknyából elővillanó combokat, és a nagynénik férjeinek gusztustalan, gerjedt tekintetét.

Sokára lett csak bátorságunk nem odaülni a dohányzóasztalhoz, sokára lett csak engedélyezve, hogy a kellemetlen üdvözlési ceremónia után végre visszavonulhassunk a szobánkba, és a panel vékony falain keresztül hallgathassuk a vermutgőzös hangoskodást.

Amikor a vendégségnek vége szakadt, persze segítettünk elpakolni, és amikor anyánk elfordult, rutinos mozdulattal kiittuk a maradék egy-egy kortyot a poharakból. De a ropihoz, ahhoz egyikünk sem nyúlt volna a világért sem. A ropi örök, testvéri szövetségünk meg nem szeghető záloga lett. 

Munkanapot pótoltam tegnap. Az utolsó napi villányi borozásról ugyanis el kellett kéretőznöm Róma miatt, de régen is volt, édes Istenem! Szóval én pótoltam, aki még bent volt, azoknak volt valami dolga a javítóvizsgákkal, és különben is, őket szeretem. Meleg volt, fárasztó, de tevékeny.

Az van, hogy szeretek tanítani, és minden szarság ellenére is erőt vesz rajtam az izgalom így augusztus vége felé. Megcsap a frissen hegyezett ceruza meg az indigókék csomagolópapír illatának az emléke, és igen, az új könyveké is, mert azt szerettem az iskolában a legeslegjobban, a még használatlan, szűz oldalakat magamhoz ölelni. 

Egyelőre hihetetlennek találom, hogy vége a nyárnak, még csak most álltam a Forum Romanumon, még csak most ittam a jéghideg vízből a Santa Maria Maggiore mellett.  Azért is szomorú különben, mert elégedetlen vagyok magammal; a rengeteg olvasni szándékozott könyvből és a tervezett fordításokból alig lett valami. Na jó, ez nem teljesen igaz, de többet kellett volna, jobb időbeosztással, nem feküdni hason belebóbiskolva Nádas mondataiba, nem ülni a teraszon és nézni az időtlen jelent a múlt és a jövő szűrőjén át. Akkor egyszerre van jelen minden. Nem pocsékolni kellett volna az időt, igaz, de akkor mire jó az élet?

Persze vannak tervek. Olvasni sokat, ez egyre vonzóbb. Ki mibe menekül a valóság elől. Ki miben talál vigasztalást. Ha nem a baráti beszélgetésekben, akkor én a könyvekben. Napilapot már soha, hetilapot is alig olvasok. Bosszant az okoskodás, meg a nyavalygás, meg az öntömjénezés. Azért ezen a héten biztosan elolvasom az ÉS-t, ha már a kedves Tatár György ajánlotta. Szeretem, ahogy ír, mert nyugodtak maradnak a  mondatai, még akkor is, amikor nem nyugodt.

Elhatároztam, hogy ha befejezem Nádas Párhuzamos történeteit (most már csak nyammogok rajta, mint annyi jó regényen, húzom-halasztom, ne legyen vége, hadd maradjanak még a szavai), megint Esterházy Pétert fogok olvasni. Újra kíváncsi lettem rá. (Hol nagyon szeretem a könyveit, hol az agyamra mennek. Így maradunk mi már meg egymásnak.)

A héten találkoztam Lacival, aki azon elmélkedett Umberto Eco nyomán, hogy blogolvasó is kétféle van: az empirikus, aki mindenből önmagát olvassa ki, meg a mintaolvasó, aki azt olvassa, amit az író akar. Lehet, hogy én irodalmat is empirikusan olvasok? Te jó ég! Azt se tudtam, hogy lehet másképpen is. Mondjuk szakirodalmat lehet, de szépírást??? Mit ér a szöveg, ha csak objektíven szabad közelíteni hozzá? Én ezt nem is értem, de azt hiszem, Eco lehetne egy kicsit megbocsátóbb. 

Galeano jutott eszembe. Ezt írta egy helyen: 

Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem tegnap szép nemzeti összefogásnak lehettünk tanúi a strandokon, mert az Összefogás a Hőguta Ellen Társaság szervezésében magyarok ezrei, politikai és világnézeti hovatartozásuktól függetlenül, a hűsítő víz- és medencepartokat választották. Választási bizottságok ugyan nem voltak, de szabálytalanságról nem érkeztek jelentések.

Bizony-bizony, mi magunk is családi strandba öltük az ünnepnapot, és nem csalódtunk : Sikondán isteni hideg víz, és gyér látogatóközönség fogadott minket. Ez itt a reklám helye, mert meglepően minden rendben volt, és egyáltalán nem volt semmiféle lehúzás. 

Na jó, nem tudom, mennyi sok ezren mentek inkább valami központi ünnepségre megtekinteni a nemzet kenyerét strandolás helyett. Biztos az is jó volt, lelkük rajta, mindenkinek legyen öröme abban, amiben szeretné. Nem is olvastam semmi okosságot se újságban, se neten, tévét meg ugyebár nem nézek ezer éve, így tényleg nyugodt csendességben ünnepeltük, hogy végre még a hipermarketek is bezártak egy napra. 

(Mondjuk az egyik szupermarketben az volt kiírva vasárnap, hogy a tisztelt vásárlók MEGÉRTÉSÉT kérik, mert augusztus 20.-án nem nyitnak ki. Ezen hülyére röhögtük magunkat a pénztárossal, aki azt is elmesélte, egyszer az egyik vásárló azon háborgott, hogy Karácsonykor nincs nyitva az üzlet, mert akkor ő most mit csináljon otthon???? Na így.)

Persze minden nap nem lehet ünnep, az augusztus iránt érzett gyengéd szerelmembe is belejátszik már a csúf kétség, hogy át lettem én verve, kérem, de hagyjuk, még néhány napig színleljük a boldog szeretőt. Aztán hétfőtől  ismét teljes állásban a hazai közoktatás frontján... Lassan benéznek a rémálmok is.

Az allergiám szépen alakul, az Allergol orrkenőcs hiánycikk, a patikus szerint menjek valami eldugott gyógyszertárba, hátha ott van, mert náluk nem is lesz. Esetleg egy eldugott Kelet-Pakisztáni gyógyszertárba, mert ott nincs most allergiaszezon? Nagyszerű.

Más nincs, Oscart fordítom, Nádast olvasom, és tegnap este megnéztem a Bang Bang Club című filmet. Ez utóbbiról vagy írok egy anyázós posztot, vagy megkérdezem Zaphodot, mi a jó fene tetszett neki ebben a szerencsétlen filmben. Már azon kívül persze, hogy zakkant fotósokról szólt.

Ja, és ebben a pár napban elvégeztem egy pénztárosképzőt. A VilágMán írtam is róla. 

Ezt most a húgomnak kell köszönni, mert nekem sehogy sem jutott eszembe, hogy hívták őket. Micsoda szégyen! Pedig aztán annak idején rongyosra hallgattam az ezüstös borítójú lemezt. Csak ez az első, az 1983-as lemezük volt meg, ha jól emlékszem. Hogy középiskolásként hogy került hozzám közel a minimálzene, meg nem fejtem, de az biztos, hogy az összes számot imádtam a lemezről ...

A 180-as csoport kiváló tolmácsolója volt Steve Reich és Philip Glass szerzeményeinek, de Szemző Tibor és Márta István darabjait is játszották. Oda voltam értük, pedig nem az a tipikus tinizenekar, és a mai napig sajnálom, hogy élőben nem volt hozzájuk szerencsém. 

Nosztalgiának egy rövidke riportfilm az együttesről. Hátha belefér a nagy nemzeti alapítás boldogságába egy kis minimál. 

Tényleg olyan ez az augusztus, mint valami betévedt ünnep. Nem szoktam szeretni, most mégis belé szerettem. Az övé vagyok, meghódított. Akaratlan, óvatos szépségével, bölcsességével, kitartásával, megértő csendjével, viszonzást nem váró melegségével. (Baricco jutott eszembe megint. Ahogy a kép egyik reggel leesik a falról, úgy lehet hirtelen beleszeretni valakibe.)

Furcsa, milyen könnyen elszokik az ember attól, hogyan kell csendesen örömét lelni a másikban. Hogyan kell egy megbocsájtó mosolyban szerelmet vallani, és hogyan kell lusta macskanyújtózkodással viszonozni ezt a vallomást. Egy érintéssel inkább lehet örök hűséget fogadni, mint szavakkal.

Így, hason fekve, a nagy vizet bámulva, Nádassal a kezemben, így szerettem bele idén az augusztusba. A szerelmet nem érti az ember. A szerelmesét sem. De így van ez  örök idők óta, az ember a semmiből teremti a legszebb valamit. A nemértésből a csodát.

Jó, hogy nem bánt, és jó, hogy nem bántom. Jó a még reménykedő, édes, öreg napfény a bőrömön. Jó az időtlen, kötelességek nélküli délután. Jó szeretni, és jó nem gondolni arra, hogy egyszer majd gyűlölni fogom megint.

Ezt az Erdős Virág verset ma reggel hallottam először a Kistehéntől a Petőfi Rádióban. Megszerettem. Lehet, hogy megint hallgatható lesz az MR2??? Bárcsak!

Jó, tudom, én tehetek róla. Ezt már megmondta a homeopata orvos is. Nem vádlón, hanem ilyen megnyugtató mély hangon, nagyon is megértőn a szemembe nézve, hogy azt mondja, hümm, hümm, kedves Izabella, nem gondolkodott még el azon, miért ilyenkor jelentkezik az allergiája? Mint a Némóban Szenilla a másik arcába, hogy He? He? He?. 

Hát ja, de, bocs, tényleg. ilyenkor kezdődik az iskola. Akkor most mondjak fel, hátha elmúlik az allergiám??? Mondjuk nem hülyeség. Na de ez egy vicc. Akkor meg kifizetetlen sárgacsekk-allergiám lenne, nem? Vagy másik munkahely-allergiám? Vagy unom-magam-itthon-allergiám?

Fejben dől el. Ezt már többen is mondták, és ja hát igazuk van, csak nem tudom, mi az alternatíva. Hogy ha a gégefedő magasságában mondjuk ejtek egy öt centi mély vízszintes vágást, és elválasztom a fejem a nyakamtól, akkor egy csapásra megoldódik minden? Hogyne. Ez teljesen logikus.

Na most, lehet ezt tudni ésszel, meg higgadtan belátni, hogy ha reggelente jógáznék tizennégy órát, így egyesülve az univerzum titkaival, hát akkor minden oké lenne. Csak az a baj, hogy az allergiaszezon csúcsán ez  már azért is reménytelen, mert vízszintes pozícióban egy perc alatt fulladok bele a saját taknyomba.

Elmondjam milyen? Az ember arra ébred, hogy cserepesre van száradva az ajkától a légcsőig minden sejtje, ahol levegőt szokott venni, az orra ugyanis légvétel szempontjából két hete átjárhatatlan. Ahol egy hónapja még az orrnyálkahártyája volt, ott most valami kisebesedett, fájdalmas duzzanat van. Ébredni borzalmas garat és belsőfül viszketésre ébred, így kellő alázattal köszöntheti az új napot 36 egymást követő tüsszentéssel. Nem meglepő, gondolom, hogy az allergiás ember már kora reggel kissé ingerült. Enyhet csak a zuhanyzás ad, mintegy 10 percre, de aztán jöhet a száraz szemviszketés, amit dörzsölni kell, nincs más lehetőség, viszont egy hét után a szemhéj belső fele olyan vörös, hogy nyugodtan mondhatjuk az érdeklődő kollégáknak, egy hete nem alszunk, annyit készülünk az órákra. Aztán a bőrön megjelennek az apró hólyagocskák, nem feltűnően, amolyan állandó libabőrt imitálva. A szezonális allergia csúcsán (augusztusi szélvihar) aztán megérkezik az első fulladásroham, amikor az ember gyorsan átértékeli a kemikáliákhoz való viszonyát, és ismét boldog szexuális kapcsolatba lép a Ventolin spray-vel. Nagyjából képbe kerültünk, ugye? Akkor ezt most szorozzuk meg mondjuk negyvennel. Ha szerencsénk van, negyven nap után végre esik egy kis eső, és elmossa a virágport. Akkor már csak a krónikus bronhitiszes köhögés marad, de októberre, ha sikerül valami ütős kis köptetőt kisajtolni az orr-fül-gégészből,  annak is vége. 

Nem, ilyenkor nem vagyok jó fej, nem vagyok megértő a cuki kis parlagfűvel, aminek már a Facebookon is kint van a  bájos képe, hogy milyen édi, hasznos gyógynövény ám, nem kell utálni, úgy hívják ambrózia, lájkoljam már én is, mert még a levágott kisujj is kinő tőle. Hát én meg szarok rá, hogy milyen hasznos, vagy hogy az istenek is ezt zabálták, mert én, ha csak hozzáérek egyhez, estére nem kapok levegőt. Szóval nem. Nem vagyok aranyos, és igen, nyűgös vagyok, és utálom az allergia gyógyszereket, mert ha beveszek egyet, félkómában bolyongok nap közben, és akkora étvágyam lesz, mint egy súlylökőnek. És harminc év alatt már abba is eléggé belefáradtam, hogy újabb és újabb csodaszereket próbáljanak ki rajtam, amikről két év múlva kiderül, hogy hoppá, kicsit odavágta a trombocitákat, vagy mit tudom én.

Tudom. Van megoldás. Mondjak fel, és költözzek az óceán mellé. 

A hiányban az a különös, hogy végeredményben a nincsről kell beszélni. Az összesűrűsödött semmiről.

Ennek a semminek a sűrűség bizonyos napokon (mindegy, hogy éppen felhős-e vagy napsütéses) elviselhetetlen súlyt tud kölcsönözni. Ez a súly aztán a mellkasra nehezedve összepréseli a bordákat, és tehetetlen, menekülő görcsbe rántja a bordaközi izmokat.

A hiány anyaga a másik emlékének - hangjának, szemrehányásának és örömének - fullerén rácsa. Elpusztíthatatlan. 

Jó, tényleg, lehangoló, ami van, úgyhogy nincs mit tenni, hangolódjunk fel. Hagyjuk a lírát a büdös francba, hallgassunk Che Sudakát, úgyis lemaradtunk a koncertről, már megint, és tornázzunk 90 percet Rubint Rékával.

Őt azonban tanácsos lehalkítani, mert a hangja nem, de a hasizma szép. A kilencven perc után aztán majd vágyjuk a halált, és szarunk minden aktuális helyzetre, viszont boldogan ordítjuk a kádban, hogy Mentira politika. 

Na elég a búval béleltségből, hogy ilyen korrektül fejezzem magam ki. 

Vigyázat!  A bejegyzés csúnya szavakat is tartalmaz!

Nem szabad Nádast abbahagyni. És semmiképpen nem szabad Nádas helyett újságot olvasni. Ha pihenésre vágyunk, olvassunk másik könyvet inkább.  - Ezt majd most felírom valami jól látható helyre, mondjuk a netbook képernyőjére alkoholos filccel.

Már az olimpia alatt is megállapítottam párszor, hogy az én kis hazám ideg-és elmegyógyászati gyakorlatában minden bizonnyal ismét szerepet kaphatott a lobotómia, de nem a classic, hanem a nacionale verzió. De kit érdekel, ha közben meg sportolókat nézhet az ember?? Lenyeltem a dühömet, sőt, még nevetni is volt kedvem. 

Csak sajna az olimpiának vége, én meg a hülye fejemmel kicsit olvasgattam itt-ott, és mit láttam, bizony azt, hogy még annál is nagyobb a baj, mint gondoltam. Mármint a fejekben. Úgy nemzetileg. Mert azzal alapvetően nem lehet mit kezdeni, hogy súlyosan személyiségzavaros emberek írnak le ostoba mondatokat, írjanak, demokrácia van (volt???), de hogy ezt, ilyet, lehoz egy újság, és azt mondják rá, hogy ez egy cikk... Ez nagyon nagy baj. 

Aztán van az, hogy az idegsebészeti vándorgyűlésre készülő cikkekhez anyagot gyűjteni elég, ha egy-egy ártatlan, házasságról szóló cikk kommentjeit valaki elolvassa. Aranybánya. Csak azért, mert a vőlegény 82, a menyasszony meg 40. Vagy olvassuk helyette a regisztrációhoz kötött szavazás kommentjeit? Az is jó lesz.

De ez még nem elég. Még akkor van az is, hogy ezek a sznob úrifiúk, hagyj most az oldalakkal, mert hányok már, szóval ők meg itt azt játsszák, hogy kinek nagyobb a farka. Így nemzetileg. Hát komolyan, menjenek már le kicsit a térre, aztán játsszák ki gombfociban vagy szkanderban, ki a nagyobb vezér, nem kell ehhez egy egész országot elbaszni. Nem tudom, mi a bajuk. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha tíz évesen jól pofán csapják egymást, aztán nincs ez az ostoba nyakkendős szemétkedés. gyerekszoba meg különóra helyett kérem szépen, kellett volna egy kicsit birkózni a porban nyolc-kilenc évesen. Abban az életkorban ez ugyebár rendben is van. Harminc-negyven évesen nekem ne iszapbirkózzanak a pasik öltönyben, mert az bizony nevetséges. (Pláne, hogy mindeközben elegánsan eltartják a kisujjukat.)

Néztem a záróünnepséget. Azt mondta a riporter, nahát ez az Anglia! Hogy itten milyen toleránsak mindenkivel. Még a fogyatékosokkal is (sic! nem mondták neki az OKJ-s riporterképzőben, hogy a pc megnevezés a fogyatékkal élők???). Hogy hű, meg ha, ki látott már ilyet! És hogy micsoda jó fejek voltak az önkéntesek, és minden milyen tök jó volt, és az angolok ám támogatták az olimpiát akkor is, amikor már világos volt, hogy sok pénzükbe kerül, meg hogy ez volt a mottójuk is, hogy példamutatás az új generációnak. Hűha! És nahát! El volt ámulva a kedves riporter.

Szeretném megkérdezni, hogy ma mi itthon milyen példát mutatunk a gyerekeinknek és az unokáinknak? Persze mindegy. Miről beszélek?? Milyen gyerekeinknek? Milyen unokáinknak? Akik már most külföldön dolgoznak és tanulnak, vagy azoknak, akik még csak most csomagolnak? Mert ezt a példát mutatjuk. A nyugodt, csendes, bölcs életre alkalmatlan ország példáját. A lázongást, az ordítozást, a hőbörgést mutatjuk, az intoleranciát, a beszólást, a felelőtlenséget, az önösséget, a mások gyűlöletét. Ez a példa. És ez kinek kell? Nekik ugyan nem.

Igazuk van. Az a helyzet, hogy nekem sincs kedvemre úgy élni, hogy ha mondjuk beleszeretek egy 85 éves fickóba, akkor csak egy ocsmány ribanc lehetek. Nem tetszik, hogy azt ordítják az arcomba, csak az a normális ember, aki heteroszexuális, hisz Istenben, és boldog házasságban él négy gyerekkel. Nem tetszik, ha az a normális, ha kussol az ember, ha szolgaként nyalja a felettese seggét, ha nincsenek új  ötletei, és ha regisztráció nélkül nem szavazhat.

Baj van velem, értem én. De akkor sem szeretném, ha átvágnák az agyam  toleranciaközpontját. Gondolom, legjobb, ha csomagolok. Ebben a nagy nemzeti lobotómiában nincs helyem.

(Ennél azért optimistább bejegyzést olvashatunk ma a VilágMán Vera tollából. Carranza meg reposztolt a Gitten egyet a fügéről.)

Sosem gondoltam volna, hogy autós posztot írok. Nem is vagyok oda különösebben az autókért, menjen, aztán jól van. De tegnap vezettem egy új BMW 525XD-t (azt hiszem), és be kell vallanom, egy kicsit értem a pasik vonzódását. Persze, tudom, a BMW valahogy predesztinálja a sofőrt a parasztságra, az agresszív stílusra ... nem folytatom, aki pofátlanul előz, nem fér a bőrébe a záróvonalnál, megy, mint a bolond, azok nagy százalékban BMW-t vezetnek. Nem mind, tudom, nem akarok túláltalánosítani.

Én egyébként, bár nem vezetek rosszul, kifejezetten békés sofőr vagyok. Nem előzgetek, nem türelmetlenkedem, nem vagyok agresszív. TSB szerint ugyan a vezetésemmel semmi baja, csak rohadtul nem érünk oda sehova időben, ha én vezetek. (Ő egyébként valóban kiválóan vezet, de még a régi kicsi, piros Renault-t is úgy hajtotta, hogy az Audik is igyekeztek inkább lehúzódni.) A lényeg, hogy nem lelek örömet a padógázban, se mások előzgetésében úgy általában. Tegyük hozzá, nem is gyakran volt a fenekem alatt olyan autó, amivel ilyen mutatványokat lehetett volna végrehajtani.

Emlékeimben azonban őrzök két vezetésélményt. Egy alkalommal (szerintem már tíz éve is lehet) egy Audi TT-t hoztam haza az Alföldről egy esküvő után, és az igen, az ment, mint az állat a szép egyenes úton, de annyira, hogy indexelni se kellett, húzódtak előlem félre a gyenge idegzetű autósok. Abból az élményből mondjuk a másnapos utasok vettek le alaposan, mert elég gyakran meg kellett állni 'pihenni'. A második meg ez a BMW. Komolyan mondom, ahhoz képest, hogy automata (jó, van rajta sportfokozat) úgy megy, mint a szél.  Az ember odalép, és úgy gyorsul, mint egy repülő. Hmmmm.... Vezetni jó.

De ne vegyünk BMW-t, kihozza az emberből az állatot.

Még Nádast olvasok, és van, hogy elakadok pár napra.

Most azon gondolkodom, tényleg a felkar belső oldalán volt-e a szám... Nincs okom kételkedni, de felháborít, hogy a saját emlékezetem csal meg, hogy egy ilyen fontos dologra nem emlékszem. Pedig megmutatta nekem. Akkor miért nem emlékszem? 

Azt kérdezte, láttál már ilyet? Nem láttam még. Dehogy láttam. Könyvben levágott hajat, összehordott csonthegyet, tar gyerekfejet, azt igen. Az élő húsban a kék tintát, azt nem. Kéket, sötét tengerkéket.  

Azon is gondolkodom, ennyi év után, amikor a  gyűlölet óhatatlanul már régen a ködbe veszett, milyen bölcsességet, milyen tanulmányt tudhat magáénak az ember természetét illetően akár Alexander, akár a felesége. Hogy a mélyreható pillantás vagy a mosoly mögött van-e értékelés. Vagy arról az ember nyolcvan fölött már amúgy is leszokik. Esetleg mindenképpen rászokott volna?

Vannak szavak, amiktől fizikai rosszullét környékez. Ilyen a fajbiológia, meg az árja.

Szőke vagyok, kék szemű. Tengerkék...még ha világos is. 

A film mint olyan, bizony nagyon sokszínű műfaj. Adottságai lehetővé teszik a számítógépes grafika felhasználásával készülő nagyköltségvetésű szuperprodukciók elkészítését éppúgy, mint a kisköltségvetésű kamaradarabok színpadra állítását filmszalagra vételét. Kétségtelen, hogy ez az utóbbi ritkább, mozifilmnek megtérülés szempontjából kockázatosabb, így aztán általában inkább jellemezi a televíziós filmkészítést. 

Azt hiszem, ha az ember olyan filmet készít, amiben színművet adaptál vászonra, nagyon óvatosnak kell lennie, és persze nagyon profinak is. Roman Polanskiról, bármilyen vitatott legyen is a személyisége, azt biztosan állíthatjuk, hogy kiváló rendező. Amikor úgy döntött, Carnage (Az öldöklés istene) címen megfilmesíti Yasmina Reza iráni-magyar származású szerző színdarabját, volt annyira profi, hogy tisztában legyen a filmvászon és a színpad hatása közötti különbséggel. Lehet, hogy nincs igazam, de azt gondolom, ha egy rendező ilyesmire adja a fejét, csak abban bízhat, színészei felnőnek a feladathoz, hiszen a filmművészet eszközeit nélkülöző filmet csak a színészek vihetik el a vállukon. Ezért aztán a gyakorlatilag egy szobában játszódó négyszereplős kamaradarabra Polanski olyan tehetséges színészeket talált meg, mint Jodie Foster, Kate Winslet, Christoph Waltz és John C. Reilly. (Négyük közül egyébként egyedül Foster nem dolgozott színházi színészként, de tehetsége garantálta, hogy nem lesz gondja az általa alakított karakter megformálásával.)

A történet egyébként nem bonyolult, két tizenegy éves kissrác összekülönbözik a parkban, egyikük (Zachary) dühében egy bottal szájon vágja a másikat (Ethan).  Zachary szülei meglátogatják hát Ethan szüleit, hogy tisztázzák, mi is történt valójában, illetve hogy megbeszéljék, mi a teendő ilyenkor. Innen indul ez a rendkívül fanyar, groteszkbe hajló vígjáték. Mert az még hagyján, hogy a két gyerek eszetlen kiskamasz, az igazi nagy baj (mint mindig) a társadalmi, családi szerepekbe belemerevedett, kényszeres szüleikkel van. Elég hamar kiderül ugyanis, hogy négyük közül sajnos egyik sem normális. 

A vígjátékban a nevetség tárgya persze mi magunk vagyunk, meg az ismerőseink, a barátaink, a családtagjaink, mert  a végletekig elrajzolt sztereotípiákban mindig ráismerünk valamire/valakire valakire, amivel/akivel nap, mint nap találkozunk saját környezetünkben is. Jó, persze, mi vendégségben nem hányjuk tele a vendéglátó féltve őrzött művészeti albumait, nem dobjuk házastársunk mobilját a virágvázába, nem omlunk össze, nem isszuk magunkat pocsolyarészegre, de azért nagyon el tudjuk képzelni, hogy másokkal (hmm...) ez is megtörténhet.

A film/darab zseniálisan felépített érzelmi csúcspontján aztán az udvariasság álarca végleg lehullik, a szülők pedig kénytelenek szembesülni saját életük minden megalkuvásával, minden bánatával, minden sikertelenségével. És ahogy az a való életben is gyakorta megtörténik, a film végére, amikor a szülők már mindannyian kiordítozták, kikáromkodták magukat, beolvastak házastársuknak, és  az idegesítő másik szülőpárosnak, a gyerekek rég kibékültek a parkban.

Polanski zseniális, rendkívül szórakoztató darabot rendezett filmre, amit érdemes otthon, egy jó pohár borral megnézni. A szórakozás és a nevetés, még ha keserű is, garantált. Mert ilyenek vagyunk mi is, dehogy istenek, csak emberek. Bolond emberek.