Nekem nincsenek jó lábaim. Sosem voltak, mert van benne ez az eredeti görbület, hogy a lábszár csontjai kicsikét mintha az iksznégyzet függvény ábrázolásának irányába mentek volna el. De ha ez nem elég az ember nyomorához, akkor azért a térdnél van ez a kalács-effektus is, hogy nem csak a nevében, hanem látványra is erős rokonságba keveredtem a kelt kaláccsal. Persze töltelék nélkül, mondta apám nevetve, ami engem direkt bosszantott, hogy akkor már miért nem mákos vagy diós legalább, ha már így alakultam. A combom se volt sose rendben, aránytalan, tökéletlen, de főképp elfogadhatatlanul a bal combtő közelében egy sötétbarna anyajegyet hordoz születéstől kezdve. Meg van az én lábam jelölve. Selejt. Tessék ezt a konstrukciót újragondolni a gyártóknak.

Én nem ilyen lábat szerettem volna. Nem is ilyet kértem, ebben biztos vagyok. Szép, arányos, hibátlan bőrű lábat akartam volna, ha erről engem bárki megkérdez annak idején még a sejtosztódás előtt, nagyon hosszú combokkal, inas térddel, arányos vádlival. Olyan lábat, hogy amikor magassarkút veszek fel, a lábaim elé omoljanak a pasik vinnyogva, én meg diadalittasan vonulhassak tovább az édes bosszú mosolyával az arcomon. Kecses és vékony lábfejben végződő lábat, amire lehet cipőt kapni, mert nem túl magas a rüsztje, és ami kényelmesen elvan bármilyen cipőben, nem érzékeny a bőre, és még a kisujjon is látszik a köröm, amit így aztán érdemes szívfájdítóan vörös körömlakkal kikenni.

Nem akartam rövid lábat, mert a rövid lábú nőket sosem bámulják meg a férfiak. A rövid láb az egy stigma. És nem érdekelt, hogy a szomszéd kislányt veri az apja, ha egyszer gyönyörű lábai voltak. Én a szomszéd kislány akartam lenni.

Úgy van az, hogy az ember gyerekként csak a tökéletest tudja elfogadni. A hibátlant. Én még sírtam is a lábaim miatt. Hogy inkább ne is lenne egy se akkor, ha csak erre a rondára futotta az Úristennek a készletből. Akkor egyáltalán miért nem lettem mondjuk inkább gyík. Zavarja egy gyíkot, hogy rövidek a lábai? Nem. Na ugye. 

Ennek ellenére Ferikére, a tejtestvéremre, mégsem mertem ránézni. Pedig neki az Isten nem adott lábat, egyet sem, úgyhogy tologathatta az anyukája napestig a kis székében. Hiába mutatta anyám mindig, rá se akartam nézni, mert azt hittem, ha sokat nézem, még megfog az átok, és nekem se lesz lábam. Se rövid, se hosszú. De boldogabb azért nem lettem attól, hogy valamilyen azért mégiscsak jutott.

A kéz nélküli nőt se mertem sokáig nézni a megállóban, akinek a vállából nőtt ki a kézfeje. Pedig ott várta a buszt a Széchenyi téren majdnem minden nap, és mindig bámulatosan csinos volt. Ez meglepett, jól emlékszem, hogy hogyhogy csinos, amikor nincs is keze. 

Sokáig kell barátkozni  a tökéletlenséggel, míg valahogyan el tudja azt viselni az ember. A testével is, de a lélek tökéletlenségével még annál is tovább. A máséval is sokáig, de a sajátjával mindig még annál is sokkal tovább. Szerintem, ahogy Laci gondozta azt a férfit a tolókocsiban, az volt az első, hogy nekem valamennyire sikerült. Amikor azt láttam, hogy egy másik ember fogát mosta. Ott nem azt tanultam meg, hogy alázat kell mások gondozásához, azt addig is tudtam. Azt tanultam meg, hogy ahhoz kell a legnagyobb alázat, hogy a gondoskodást el tudja fogadni az ember. Az a lélek igazi tökéletessége.

Néztem tegnap a Paralimpiát, mert nagyon drukkoltunk Sors Tamásnak így családilag. Aztán ha már megnéztük a futamát, megnéztük az egész közvetítést. Borzalmas, tudom, de végigbőgtem. Szégyenemben sírtam. Mert sosem fogok megbarátkozni azzal, hogy nem vagyok tökéletes. Mert sosem fogok megbarátkozni azzal a szégyennel, hogy nekem a két lábam sem lesz soha elég jó már ebben az életben, amíg másnak egy kéz is boldogság. Ezért is örülök, hogy van Paralimpia. Nehogy elfelejtsem, hogy aki magának nem tud megbocsátani, sosem lesz tökéletes.