Nem hiszem, hogy normális vagyok. Jó, most ezen az első mondaton lépjünk is túl, nem meglepő, ezzel kezdhetem és végezhetem minden áldott napom, attól függ, éppen mit miért, és hogyan sikerül elszúrni, magamnak mármint, és akkor még mondhatjuk, hogy a világ szerencsével járt, ahhoz nem volt közöm, még jó, hogy szabi van.

A szabi különben az tényleg erre a legjobb, hogy az ember ne a másik napját csessze el, hanem akkor a szabin az biztosítva van, hogy a sajátját. Tulajdonképpen az sem kizárt, hogy direkte erre lett kitalálva a szabadság intézménye.

Mert ugye az világos mindenkinek, hogy a szabadságnak semmi, de semmi köze a szabadsághoz. Illetve férfiak, és szerencsés alkatú nők esetében persze ideig-óráig mégiscsak, de egy tisztességes családanya számára aligha. Nem is helyes ugye egyformán hangsúlyozni a két azonos alakú szót. Szabadság (értsd teheted, amit szeretnél, egyenlően, testvéreddel, miközben párás tekinteted a horizonton felbukkanó delfinen nyugtatod ) teli tüdővel, nagyra nyílt ával ejtendő. Szabadság (értsd a gyerek nem megy oviba, iskolába, álló nap pakolsz, főzöl, mosol, könyvespolcot rendezgetsz, sarokból pókhálót kitúrsz) röviden, a vége ába belefásult sóhajjal ejted, sőt, a szabadság vége felé gyengéden várakozó gével.

Túlzok. Tudom. Van, hogy pihenés van, szabadság nyílt ával, teraszon üldögélés, csendes könyves délutánok (éljen a filmipar), hason fekve bámulás. Nem baj. Másnak se jár több, osszuk be.

Nem erre mondom, hanem arra, hogy ha van egy jópofa hűvös szombat, akkor meg lekvárt főzök. Önként. Ugye. Mondtam én.

(Ja, kép majd lesz, ha nem fájnak annyira a szétégetett ujjaim.)