A hiányban az a különös, hogy végeredményben a nincsről kell beszélni. Az összesűrűsödött semmiről.

Ennek a semminek a sűrűség bizonyos napokon (mindegy, hogy éppen felhős-e vagy napsütéses) elviselhetetlen súlyt tud kölcsönözni. Ez a súly aztán a mellkasra nehezedve összepréseli a bordákat, és tehetetlen, menekülő görcsbe rántja a bordaközi izmokat.

A hiány anyaga a másik emlékének - hangjának, szemrehányásának és örömének - fullerén rácsa. Elpusztíthatatlan.