A világnak létezik egy hibátlan tükörképe, amiben nem laknak szavak, csak hangok. 

Ezt a tökéletességet Isten, hogy megóvja a féltékeny emberi szemtől, egy zongorába rejtette. 

Samuel Yirga tudja, hogy melyikbe.

Úgy érzem magam, mintha egymás után lefutottam volna két szupermaratont, de sajnos ez csak a fáradtság végtelenségére, és nem az izommunkára vagy a rendkívüli kitartásra vonatkozik. Az iskolában mindenki a Káoszmenedzsment és túlélési technikák szürreális körülmények között gyakorlati kurzus, illetve a Mi a rossebet keresek én itt tulajdonképpen című lételméleti kurzus foglalkozásait gyűri napi rendszerességgel. És ha ez nem lenne elég, iskolánk és otthonaink a 21.század nagy vírusai  című valóság-show forgatási helyszíneként is funkcionálnak, így hol a tanárok, hol a diákok, hol a családtagok dőlnek ki rövidebb-hosszabb időre. 

Az elmúlt másfél hétben szerintem egyszerűen nem volt olyan összefüggő 24 óra, amikor a testem tökéletesen funkcionált volna. Két hete még csak a menetrendszerű allergiás fuldoklás volt műsoron, aztán jött szédelgős vírus, 3 nappal később a heveny takonykór búrafejjel, de az a változat, amikor az emberk éjszaka is papírzsebkendővel támasztja ki a fejét, aztán a torokfájás-fejfájás, végül még egy szédelgős vírus. Ennek szabadon permutált variációit produkálta a család, és az iskolai közösség. TSB lemondóan legyintett tegnap, a világvége-látó nővére szerint nem lehet mit tenni, napkitörés lesz a hétvégén. Tejóég.

Persze mindez csak akkor kellően érdekes, ha erre az időszakra legalább 10-15 határidő esik, mert akkor az ember a napi levertsége és betegségtudata mellé odateheti azt a jótékony stresszt, amitől a szívkoszorú-erek,  engedelmesen igazodva a keresztény hagyományokhoz, rövid időn belül töviskoszorúvá tudnak mutálódni.

Nem baj, semmi se baj, itt a hétvége hétvégre, majdnem pihenni is lehet, ja nem, mert ma nyolcra egy íjászversenyre visszük a gyereket, holnap meg jön anyám, akitől múlt vasárnap még egy 15 perces TED előadást sem lehetett végighallgatni. Képtelen volt annyi ideig csendben maradni. Ki kellene takarítani, és vasalni kellene 48 órát. És ami azért fontos, mindenképpen el kell olvasni Viktor Pelevin Generation P-jét, mert ... hát mert jó. Iszonyatosan szórakoztató.

Más nincs. Hétfőn és kedden továbbképeznek Szekszárdon. Utána lehúzok ezer órát, kijavítok egymillió hülye dolgozatot, és péntek lesz. És pénteken beülünk az autóba, és elmegyünk a teraszra, és két napig alszom, eszem, piacra megyek, olvasok, és alaposan berúgok. Ja tudom, és fordítok. 

A lejátszón a Dave Brubeck Quartet. 

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Na mikor jutott eszembe nekem az az őrültség, hogy interjút készítsek egy vad és idegen emberrel? Akkor azt a pillanatot most kérem szépen vissza, jó? És kérek hozzá egy Magnumot is, vagy nem tudom mit, olyat, amilyet az Arnold tart a kezében, mert akarom mondani magamnak a tükörben,  mélyen a saját szemembe nézve, hogy Hasta la vista baby. 

Jól van, annyira nem volt rossz, mint amikor  Bridget Jones lecsúszik a tűzoltósági csövön, vagy de mégis ...

Szóval a szerző. Déli típusú, tehát nem pontos. Nem gond, bemegyek a déli típusú klubházba, visszafogottan, de megismerkedem a klubház őrzőjével, és bár kedves, őszintén örülök, hogy nem az én szememet őrzi. Barátságosan elheverek egy kanapén, és átnézem az intelligens kérdéseimet, ellenőrzöm a diktafont, és többszöri kínálás után végre elfogadok egy pohár rohadt édes szörpöt fent említett őrzőtől, ám visszautasítom a hetedszer felajánlott helyi lapot, viszont tartok egy 15 órás akkreditált továbbképzést projektorhasználatból teljesen ingyen.

Állok, ülök, jövök, megyek. Kinézek az ablakon. A háromra megbeszélt találkozó teljesen önmagától négyre tevődik át, amiben az a szórakoztató, hogy innentől kezdve a tévés pasival állok, ülök, várok. Heveny maszkulinitiszem kezd kialakulni, de visszafogom magam.Az jutott eszembe, hogy hova a francba lett a  napomból az ebéd?? Lost in space.

Na jó, távolítsuk el ezt az egész történetet a jelentől, és önmagunktól, és helyezzük át a múltba. Fél ötkor telefonáltam, így kiderült, hogy kicsikét lepihentek az interjú tárgyai és alanyai az 'ebéd' után. Korunk nagy nyelvújítójaként én is így fogom hívni a napközbeni berúgást ezentúl. Na jó, a gyereket kirakják az iskola elé, mondtam, elmegyek, elintézek, de negyed hatra visszajövök. A tévés is anyázott kicsit az ő déli nyelvén, ő meg majd csak hét után jön megint. Interszexuális egységfrontként leléptünk.

Negyed hatkor visszamentem, az őrző továbbra is őrzött. Mondtam, hej de jó, de jó, tán a szerzőt, de nem. Kiderült, hogy ott voltak, de elmentek sörözni. Nagyon intelligensen nem visítottam fejhangon, mert szórakoztatott a dolog. Nem vagyok az az oknyomozó típus, szarnám le, de egyrészt ígértem, másrészt kezdett érdekelni ez a kőhegyi stílus, úgyhogy átmentem aljasba, felhívtam a kiadót, és kértem egy telefonszámot. Az ember legyen határozott, ha szívatják. Könyörgöm, én egy középiskolában tanítok...

A fickó, nevezzük Gábornak, mert nem az, hebegett valamit a telefonba, amikor megkérdeztem, momentán hol a picsában söröznek, de nem mert ellenkezni. Gyanítom, hogy az anyjára emlékeztettem. Szeretném, ha lenne bennem olyan szépírói képesség most, hogy kellő érzékletességgel le tudjam írni azt a pillanatot, amikor megjelentem a sörözőben, és három pali mélyfilozófikus hímcsevegésének a közepébe tenyereltem. De nincs. Tényleg csak le nem hánytak, amikor megláttak, de az arcukon ott volt, hogy bazmeg egy ez nő. Érted, ez akar itt kérdezősködni. Egy NŐ. Ide vezet ez a nagy emancipáció.

Na jó, ez van, nem köll mindenkinek normálisnak lenni ezen a világon, attól még írhat jól, vagy mittudomén. Higgadtan bemutatkoztam, és csírájában elfojtottam minden gyenge próbálkozást, hogy sétáljunk vissza a klubba blablabla, mert akkor odaérnek ugye a hatkor kezdődő beszélgetésre. Mondtam, á, köszi, jó ez itt nekem, tényleg, barátságosabb is, meg szörpöt se kell innom, maradjunk. Kivártam, míg a szerző elintézte a telefont, és kissé aggodalmasan konstatáltam, hogy a három pali közül csak egy tűnik józannak, akihez igazából nincs közöm. A szerzőről igazából nem tudtam megállapítani, hogy másnapos vagy aznapos, de nem bántam volna, ha a magyar hangjától legalább egy lavór elválaszt a biztonság kedvéért, merthogy az ő állapota azért adott okot aggodalomra. 

Maga az interjú persze, hát naná, fergetegesen sikerült: az első két kérdést a magyar hang nem nagyon értette, a szerző meg nem akart válaszolni. A másodiknál a hang egyenesen, hogy azt mondta, hú micsoda kérdés. Pedig tulképpen nem kérdeztem bonyolultat, úgyhogy gyorsan mondtam neki, hogy mielőtt belemelegszik a kérdések elemzésébe, szólok, hogy kicsit értek déliül, és hogy ha ragaszkodik, meg ha azt még le tudja esetleg fordítani, megkérdezhetem az írótól a kedvenc színét vagy ilyesmi. Na. Szerettessük meg magunkat az első öt percben. Ezen a ponton azért szerencsére eggyel lejjebb csúszott a maligán  fél órára, és sikerült valami komolyságot vinni a párbeszédbe annak ellenére is, hogy a magyar hang néha felröhögött, hogy PONT ezt kérdezte valaki tegnap. Mondtam, mi másra gondoljak, mint hogy hiba került a Mátrixba, de ha akarja, megmutatom a vállamon a fehér nyulat.

Jó volt na. Fél óra a kereszten. Közben feszt intellektuál-macsó bölcsességekkel gazdagodtam, megtudtam olyan fantasztikus dolgokat, mint például, hogy fordítani nehéz ám, és húha, meg hogy ezek itt ilyen misztikus férfidolgok, meg déli dolgok, ezeket mi el se tudjuk magyarázni. És hogy mit akarsz kérdezni? Á, ezt most akkor hagyjuk. 

Szerintem egész használható kis interjú lesz egyébként, ha kihagyom belőle a söröskriglik emelgetésének a zaját, meg azt a gyengéd halálhörgést, amit a szerző hallatott az internet szó említésekor. Gyűlöli. Mondtam, hát szuper, tényleg. Úgyhogy a magyar hang végre revansot vett, és rögtön rákérdezett, kinek is lesz az interjú. Mondtam egy kulturális weboldalnak. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor be kellett volna kúszni a képbe a tűzoltósági csőnek. Udvariasan elbúcsúztam, és úgy döntöttem, az kurva élet, hogy soha többet nem csinálok interjút senkivel. Esetleg egy garantáltan leszbikus írónővel. 

Van abban valami igazságtalan, hogy reggel, amikor felkelek, 24 fok van a nappaliban. Nem mintha oda volnék az esős és hűvös szeptemberi reggelekért, de érzek ebben az egészben valami egyensúlyvesztést. Nem biztos, hogy ezt most jól el tudom magyarázni, de a fény beesési szöge és a hőmérséklet összefüggéséhez van köze.

Az őszben az a szép, ahogy a napsugarak szögének megváltozásával megváltoznak a fényviszonyok, és a faleveleket más szögből éri a fény; ettől a más szögtől a levelek színe is megváltozik. A halálra készülők bölcsessége játszik át a megszínezett erezeten, és fény az életet állóképbe merevíti. A hűvös levegőben pedig a kép még éppen (az utolsó utáni pillanatban ugyan, de) megtorpan a giccshatár előtt. Ennek a megtorpanásnak vagy nem megtorpanásnak az izgalma késztet ősszel fotózásra.

Azt hiszem, ezzel a giccshatárral tett valamit ez az értelmetlen meleg most, ettől múlt el az izgalom, és az ősz a nyár dögletes unalmába fordult. Ilyenkor nem fényképezek.

A szigorú férfi az olyan, hogy ritkán mosolyog, viszont azt is takarékosan, egy kis homlokráncolást is mellérak, nehogyaszidd, hogy meg van bocsátva a vihogás már, nézzél rám, te mégis mit gondolsz? Ide kell ülni, ráírtad a neved kettőször a két lapra előrehátra, hátha elhagyom. Ne vitatkozz, hol a ceruza, térképet kell, ez mi? Nem, ez sajnos nem jó, just the other way round. Mit nem ért? Wordworths és a sublime. (Rossebaza sublime?) Maga engem nem tud követni. Vagy elolvas nekem minden héten nyolcezer ötszáz oldalt, vagy én ezzel nem tudok mit kezdeni.

Ilyenek voltak az életemben a szigorú férfiak. Ilyen nem elnézőek, ilyen követelőzőek, ilyen vonaltól vonalig tartóak. Érdekes, hogy valamiért mind tiszteletnek gondolták az én csillapíthatatlan rettegésem, és ha nem féltem volna tőlük olyan nagyon, talán meg is mondtam volna nekik, milyen nagyot tévednek.

Nagy szerencse, hogy énnekem az Úristen azért mégis inkább szelíd férfiakat adott. Olyanokat, akik inkább nevetni szerettek, akiket mérhetetlen komolytalanságom soha nem sarkallt kiabálásra, legrosszabb napjaikon is csak inkább a homlokuk tenyerükbe temetésére, meg olyasmikre, hogy édes csillagom, hát hogy te mekkora szamár vagy. Így mondták, mert a szelíd férfiak sosem akarták elárulni, hogy hülye vagyok, vagy hogy egy ostoba barom, pedig a kiérdemléssel nem volt baj, de ilyenek voltak, diszkréten akarták a lebaszást. 

Azt is megfigyeltem az évek alatt, hogy a  szelíd férfiak az én tenger sok ostobaságomat, és a kitartásom mérhetetlen hiányát pofozkodás, meg ordítozás helyett inkább egy szál cigarettába fojtották, meg gyakran egy pohár borba. Nehéz téli estéken, szegények, pálinkába.

Az én szelíd férfijaim nem hajlottak a panaszkodásra soha, nem tették szóvá, hogy akkor ugye hmm... ez a kis órás késés, vagyizé, ja hogy mát beszéltünk meg, igen, tulajdonképpen, ugye csak hát ők azért szólnak, hogy akkor ez az a ma-e, vagy a holnapi ma, mert az ember sose tudhatja. És hogy ha nincs kész, nem baj, majd egyszer, ha úgy adódik, be lehetne fejezni, mert jó lesz az, menni fog, ezt biztosan tudják.

Persze az én szelíd férfijaimban azért mégis az volt a legjobb, hogy mindig volt náluk valami mese; egy kedves és elgondolkodtató kis történet, amiben a legkisebbik királylány elnyeri jutalmát, és boldog lesz, és ezt úgy lehetett elmesélni, olyan gyengédséggel, olyan ügyesen lekerekítve a történet sarkait, hogy én azt akkor is el tudtam  hinni, amikor pedig egyértelmű volt, hogy már ezt a mesebirodalmat is felégette a gonosz maga mögött egy ideje. 

A szelíd férfiaknak általában kék szemük van. Vagy barna. Sokat és szívesen bocsátanak meg, szeretik a könyveket, a csendes vasárnap délutánokat, és bár gyakran érzik kilátástalannak az életet, erről mosolyogva hallgatnak. A szelíd férfiak általában korán őszülnek, és csak ritkán élik meg a századik születésnapjukat. 

Életem első szelíd férfija ma lenne 75 éves. 

Meglehetősen rossz időbeosztásomnak köszönhetően elég gyakran vagyok elmaradva a Tervhez képest. Most másfél könyvvel. De örüljünk a pici győzelmeknek is. Mondjuk akkor most annak, hogy nem csak elolvastam, de kulturált formára is emésztettem a véleményem Erin Morgenstein könyvéről. Itt ezt is el lehet olvasni. 

Remélem, a mai értekezleten lehet olvasni egy kis Generation P-t. 400 oldal csütörtökig. Meg tudom csinálni. 

Amint az embernek egyetlen aprócska lehetősége adódik elszakadni az anyagtól, már ugrik is, rugaszkodik el a matéria világától minél messzebbre. Genetikailag programozott transzcendencia. Bár nem tudnám megmondani, a genom melyik része a GOD. 

A fény az fény, köze nincs a fotonokhoz, se az elektronokhoz, se a nemesgázokhoz. Csak a csoda kell, csak a mítosz. Pedig elég régóta tudjuk, hogy Isten igenis természettudós, akivel legkönnyebben azért mégiscsak a matematika nyelvén lehet szót érteni.

Ez az Internet is már micsoda? A misztikumok misztikuma. A távérzékelés melegágya. Itt nyomom a billentyűt, ott megmozdul az asztal. Varázslat. Mi más volna? Az emberiséget összekapcsoló köldökzsinór. A levegőben terjed rezgések által, nem tudtad?

Na jó, persze nem. A fenét misztika, drótok kérem, üvegszál, fut a fény, most kivételesen nem Istené, hanem az emberé. Mindez a sok-sok ezernyi miegymás, bitek és programok, ez bizony mind az emberi elme szüleménye. Kőkeményen fém, üveg és műanyag. Ez a gazdatest, amiben az emberi gondolat, kilépve az agyból, az utóbbi évtizedekben szabadon garázdálkodhat.

Egy fiatal, Andrew Blum nevű fickó annak nézett utána, hol lakik az Internet. Kiderült, hogy az Internet vezetékekben lakik. Olyan vezetékekben, amelyek behálózzák a világot, és fizikailag összekötnek minket egymással. Nem misztika, mérnökség, jó sok pénzen épített kézzelfogható infrastruktúra. Nem árt, ha néha ez is eszünkbe jut, amikor elegánsan, amolyan bölcsészes öntudattal, fellövünk valamit a felhőbe. 

Arra jöttem rá, hogy két hét múlva ilyenkor már a teraszon ülünk. Bolívia közelebb van, mint gondolnád. 

Az ember túl sokat beszél, és túl nagy jelentőséget tulajdonít a szavaknak, holott nem is feltétlenül a szó (a kimondott, a leírt) a legalkalmasabb a kommunikációra. Így mondom inkább: a szó önmagában nem alkalmas az emberi érzések teljes és félreérthetetlen kifejezésére. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, minél több a szó, annál több a félreértés. A ma emberének fékezhetetlen verbalitása gát lett.

Nádas Péter valami olyasmit írt Az égi és a földi szerelemről  című kötetében, hogy a mágikus nyelv (amin például a szerelemről szólni lehet), a megszólalással elvész. Az író így azzal küzd, hogy egy nem létező nyelvet idézzen fel, a nyelv előtti időben kutasson, és valahogyan azt a mágiát idézze meg egy erre tulajdonképpen alkalmatlan eszközzel, melyet kifejezni vágyik.

Ezt az idézetet nem én találtam, de köszönöm szépen:

Proust Az eltűnt idők nyomában című regényében írja – Swann a zeneszalonban töpreng: "…vajon a Zene nem egyedülálló példája-e annak, milyen lehetett volna – az emberi nyelv megalkotása, a szavak kialakulása, a gondolat analízise nélkül – a lelkek érintkezése. A zene olyan, mint valami folytatás nélkül maradt lehetőség; az emberiség más utakra lépett, a beszélt és az írott nyelv útjára."

Visszavágyik az ember, inkább önkéntelenül, semmint tudatosan, erre a szavak nélküli, félreértésektől mentes útra. Gyermekkora néma, süteményillatú perceire, azokra a percekre, ahol a szónak nem volt szerepe semmi. Ebbéli vágyakozásában pedig zenét hallgat, múzeumok termeiben időzik, és szerelmes lesz, mert se a zenét, se a képzőművészetet, se a szerelmet félreérteni nem lehet. Igaz, csak addig, amíg az ember meg tudja állni, hogy beszéljen és írjon róla.

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek. (József Attila)

Minden nap elmegy valaki. Ma is búcsúzás van, egy nagyon régi magántanítványom és a férje költözik külföldre. Azt mondta, elviszi magával a Lénárd összest. Majd azt olvassa, ha borsólevesre vágyik a honvágya. Emigráns szívek.

Nem tudom, adnék nekik valamit szívesen, amitől se a bőrönd, se a szívük nem lesz nehezebb. De mit? Az a meglett ember, akinek a szívében nincs már senki? Lehet. 

Ősz lett közben, hideg, világvége felhőkkel. Vitéz Mihály azt hallotta, ha pont a metróalagútban lennénk egy évnyi élelmiszer és víztartalékkal, akkor esetleg túlélhetnénk. Akkor ezt most nem. De nem lehet panasz, eddig életünk összes napját túléltük. Hülye vagyok, néha órán is eszembe jut, hogy nem kell annyira keménynek lenni, előbb-utóbb úgyis mindenki a múlté lesz. (Melyik az a film, amiben a nőt diliházba csukják? A Terminátor 2, azt hiszem. Bár nem vagyok olyan izmos.)

Az iskola 100 éves. Centenárium. Ettől végképp meg van borulva mindenki. Tegnap láttam a boldogtalanságot, barna volt, sovány és Bridgetnek hívták. Azt hiszem, vagy idegösszeroppanást kap egy-két napon belül, vagy kinyír valakit.

Van egyfajta szokásos lelki menetrendje a szeptembernek. Színusz. Szívszínusz. Még mondja valaki, hogy az ember nem biológiailag meghatározottan bipoláris.

Szóval van ez a hegymenet szeptember elején, hogy jó lesz ez, figyelj, ezt szeretjük, hát ez a szakmánk, érted, megcsináljuk, újkönyvillat, faragott ceruzák (hogy a Zsigmond is örüljön valaminek), céllebegés-érzékelők beállítva a horizonton, gyerekek, idén jó lesz, nem csak a keresztre feszülés, a megváltás is. Bizonyíték lesz ez, nem ígéret, érzem. A remény Old Spice-a. Na. Halleluja.

Aztán elkészül az órarend, a munkaterv, az otthoni naptár is telik, és a színuszunk a világ örök körforgásának természetességével indul lefelé. A nullánál egy pillanatra elidőzik, megáll, homokos síkra ért, fel tudunk nézni, nem riadtan, nem, inkább meglepetten. Az ember alapvetően tényleg ilyen ostoba. 

Indulunk lefelé, we are going down, ez a Laurie Anderson tudott valamit. A gödör alja kellemesen puha, tehetetlenség béleli, a nem lesz soha jobb már, de nem baj, ismerős ez is, a melankóliának ez a vattabugyra. Ez itt drágám, egy hétköznapi, barátságos pokol. Se üst, se forró vas, csak a végtagokat bénító kedvetlenség. Lelki Paralimpia. Mindennapi szenvedésünk, Uram. Csak szólok.

Itt vagyunk lent, ez a mi hazánk, hegyvölgyét nem látjuk, de lesz jobb, ebben az előre tudásban rutinunk van. Színusz-szakértők, érted? Minket ez itt nem érdekel, kibírjuk, mi már felfelé nézünk innen, és tudjuk, hogy a következő platón ott a terasz. A mi kis bolíviai fennsíkunk. 

Sűrű, sötét erdő az internet, mondja homlokát ráncolva a jó Bridget. Olyannyira ráncol, hogy én már látom is Bárczy Benő holttestét lelki szemeim előtt. Meg a másnapi szalagcímeket: Megint embert ölt a Youtube. Mikor lesz már ennek vége? A rendőrség tehetetlen.

Hiába kérte több munkaközösség vezetője is, tolmácsolva a szaktanárok ez irányú igényét, hogy ne tiltsák le az iskolában nap közben a hozzáférést ehhez az oldalhoz, bizony süket fülekre találtak. Hohó, veszélyes az, mondja a minden titkok tudója, még képesek a diákok azt nézni. Töltsétek le, aztán mutassátok be az órán. (Aztahétszázát! Cenzúra nincs??)

Most erre mit mondjak? Hogy a gyerekek már régen tudják, hogy kell hozzáférni másképpen? Én ugyan fel nem nyomom őket. Vagy mondjam azt, hogy ám ennek az interaktivitás lenne a lényege, nem az, hogy frontálisan lenyomok a torkukon valamit, amiről ÉN, a TUDÓS, az ISTEN, azt gondolom, hogy fontos.

Na mindegy. Ez itt nem a webkettes, hanem a webnullás oktatás. Így aztán kénytelen vagyok otthon felrakni a dolgokat a facebook csoportba. Itt unottan izzadunk, otthon meg kényelmesen tanulunk. Megvalósítom az egész napos oktatást.

Azt hiszem, jó sok dolgot kezdek el, és nagyon kevés dolgot fejezek be. Az enyém egy kontúr nélküli élet. Ritka, hogy nem azt érzem, én vagyok a Schrödinger macskája. Reggel még nem lehet eldönteni, élek vagy halok. Megjegyzem, később sem.

Gondolom, személyiségfüggő lehet, ki mennyire ragaszkodik az élet jól megtervezett dobozkáihoz; eleje, közepe, vége, és ki mennyire néz mindenre úgy, mint ami éppen egyszerre mindez.  Nekem ilyen jutott, élet határok nélkül...

Nem tudom, az ember maga alakítja-e az életét ebből a szempontból úgy, ahogy, vagy csak adatik, ami. Kontúrtalanságomban hiányoznak a körvonalak, mert bizony szeretném azt érezni, be tudok fejezni ezt-azt. De szeptembertől májusig alig akad ilyesmi. Persze az is igaz, fekete öves halogató vagyok. Az én kezem között elnyúlik az idő, amit aztán groteszk módon negyvenöt percenként szétszaggat a csengő. Darabjaira szabdalt határ nélküli élet; na erre találjon már valaki ki valami vigasztaló kvantumelméletet. 

Naptárt vezetek. Időpontokkal és helyszínekkel igyekszem elejét venni az idő burjánzásának, aztán elfelejtem megnézni a bejegyzéseket. Nem tudom. Lehet, hogy kellene egy egész év, amit hagyok elsodródni, és aztán megint menne a dobozolás, az elkezdés, a befejezés.

Az utóbbi időben azt a taktikát választottam, hogy nem törekszem beosztani a hétvégét, talán akkor a hétköznapok jobban mennek. Bőr alá ültetett metronóm kellene nekem hétfőtől péntekig, akkor talán  hasznosabban telne az idő. 

Hétvégén múzeumoztunk. A fenti két kép lett a kedvencem: a valóság és a vágy titokzatos tárgya. Na jó, a két ablak nem ugyanaz. Az is lehet, hogy ha kontúr lenne, én nem lennék. Vagy nem én lennék. Vagy nem itt. Esetleg nem most. Ezek a fizikusok megőrjítenek, komolyan mondom.

Ja igen. A VilágMán nosztalgikus bejegyzést lehet olvasni az undergroundról. Ha valakinek van ilyesmire ideje.

1. Árnyjáték. 

2. Cukorkabolt.

3. Máz

Azért vannak az idős kornak előnyei. Ha az ember ügyes, maga választhatja meg a koporsója színét, kellemetlen emlékeit egy könnyed mozdulattal kitépheti a füzetéből, és össze is költözhet a barátaival. Stéphane Robelin filmjében legalábbis.

Az elöregedő európai társadalmaknak nem kis fejtörést okoz, mit csináljanak azokkal az idős emberekkel, akikre a családnak sajnos a legjobb szándék ellenére sincs már se ideje, se türelme. A jó ideje az elvárható maximális  teljesítmény alatt produkáló idősek terhet jelentenek a fiataloknak. Lelki, érzelmi és ne hazudjunk, bizony anyagi terhet is. A sokat dolgozó, önálló életet élő családtagok esetében ma nagyon ritkán merül fel az összeköltözés, ami bizony mindkét félnek megkönnyebbülés, viszont egyre gyakrabban valamiféle biztonságos intézmény. Na de ki a fene akar öregek otthonába költözni, hogy ott csupa magához hasonló zombival vegetáljon? Senki.

Az Együtt élhetnénk más utat kínál fel a nézőknek megfontolásra. Ebben a kedves és szívszorongató történetben öt idős francia ember, három férfi és két nő, költözik össze egy házba. A motiváció persze más és más mindenki esetében, de az eredmény elgondolkodtató, mert - na jó, nem zökkenőmentese, de - működik. Elég jól működik. 

Műfaját tekintve a film komoly vígjáték. Számtalan emlékezetes epizódja mellett ugyanis komolyan elgondolkodtatja a még hetvenen innen lévőket. Mit akarhat a nagyi? Meleg kakaót, kényelmes fotelt... na de kinek jutna eszébe, hogy a nagyi esetleg inkább szexelne egy jót délután?

Ez a kedves francia film nem szépít sokat a valóságon. Rendkívül emberien mutatja meg, mennyire nehéz az önmaga világába reménytelenül bezáruló Alzheimeres emberrel kapcsolatban maradni, mennyire nehéz elfogadni egy idős ember határozott elképzelését a világról, és milyen furcsa szembesülni azzal, hogy a lázadás nem korfüggő.

Van egy szólás. A gyerek nem hülye, csak kicsi. Ezt az idős emberekkel kapcsolatban is érdemes észben tartani. Az idős ember nem hülye, csak öreg. Ami nehézség akad, az a test és az agy öregedéséből fakad, nem a lélek öregedéséből. És ha úgy adódik, egy hetvenöt éves is lázad. 

Stéphane Robelin filmjét mindenkinek ajánlom, mert kiváló színészek alakításában nézhetjük meg azt, körülbelül milyenek is leszünk néhány évtized múlva, és bizony nem csak rossz hírei vannak. Bár úgy fest a szex kevesebb lesz, elég jókat lehet enni és inni, viszont már most kezdjünk el pénzt félretenni festésre, mert az tuti, hogy valaki majd nyitva felejti a csapot. Ja igen, még valami. Sürgősen vegyünk egy olyan füzetet, aminek perforáltak a lapjai,  mert előfordulhat, hogy néha ki kell majd tépni egy-két oldalt.  

Aki nem ér rá hétvégén moziba menni, az élvezze az őszi időt, sétáljon és olvasson nagyokat.

A Gitten  Kriszta a túlsúlyos garázdaságról írt, én meg a homokról. 

Megöregedett az idő.

Nézem a kertben az élettelen füvet,

meg a melegtől csontjaira aszott földet.

Hát ilyen a vége, ilyen kilátástalan, száraz rettegés. 

Reménytelen ráncba gyűrődnek a felhők.

Azt hittem, az öregség majd szebb lesz, hajlékonyabb,

azt hittem, az aszfalt réseiből előtekeredő indákkal

bomlik szét ez világ, de nem így lett.

Ebben a forróságban egyszer csak

megöregedett az idő.

Lehet-e fényképek köré szerveződő regényt írni? Szerintem lehet. Miért korlátozná az írót a kép? Mármint a jó írót? Mármint egy jó kép? Ez egy kicsit marhaság. Olyan ez, mintha azt mondanám, a környezete korlátozza az írót. Megszabja, mit tud gondolni a világról. Azt korlátozzák a fényképek, akit egyébként is sok dolog korlátoz. Aki egyébként sem ...

Más. Van pár író, aki kiváló fotós is. Szerintem ez csupán érdeklődés kérdése. Vagy kifejezőeszköz kérdése. Hogyan szeretné elmondani, amit akar. Jó példa erre Nádas Péter, akinek Svájcban nyílt kiállítása. Hogy a kifejezni szánt tartalom hogyan jut felszínre valakiből, az sok mindenen múlik. Pixel vagy szó. Pixel és szó. Édesmindegy. 

A fényképeken, még ha fekete-fehérek is, nincs csak fekete és csak fehér. A fény mindent más értékkel ruház fel. A lényeg a megvilágítás, és az anyag fénnyel szembeni tehetetlensége. A regényben meg az anyag gondolattal szembeni tehetetlensége. A visszaverődő tapasztalat és érzés.

Ha valahol van korlát, az mindig az emberben van, és nem máshol. 

Natália kérésére kis angol nyelvkurzus indult a Gitten. Nem tanulunk, csak ismétlünk, mert angolul mindenki tud. A heti téma a szerelem. Szórakozz velünk.

Az a helyzet, hogy von Haus aus én csak a magyar nyelvet hoztam. Ezt kaptam anya és apanyelvként egyaránt. Ezt kaptam élni, játszani, olvasni, kiabálni, szeretni és hallgatni is. Az újságban a bekarikázott betűket is a magyarral kaptam: piros-kék postairónnal a kezemben, a nagyszoba szőnyegén hason fekve, fehér térdzoknis lábamat energikusan lóbálva bogarásztam a sok ismeretlenség között, hogy akkor melyik az a, és nem ám az a kis vonásos, mert az az á.

Olvasni, beszélni és írni magyarul tanultam. Hogy a szüleim beszéltek volna valami idegen nyelvet, arról nem volt tudomásom, igaz, arról sem, vannak idegenek, és nekik nyelvet is adott az Úristen. Később is csak anyámról sejtettem, hogy valami konyhasvábot azért mégiscsak, ha írni-olvasni nem is, de érteni tudott.  Épp annyit, amennyi ahhoz kellett, a szülők beszédjének legalább a témáját értse, mert ennél nagyobb törekvés sosem fogalmazódott meg benne. A nagyanyám, ő tudott igen, nem németül ám, hanem svábul. Svábul főzött, mosott és takarított. És persze svábul is káromkodott, mert az Istent magyarul hiába a szájára nem vette. Igaz, arra, hogy a sváb és a magyar az két különböző nyelv lenne, nem is gyanakodtam sokáig, tekintettel arra, hogy a herrgottkrucifixet azt apám is viszonylag gyakran emlegette.

Hogy apám beszélt-e más nyelvet a magyaron kívül, abban nem vagyok biztos. Mondjuk a vérbe a szlávság szívódott, szerbül, horvátul  értett, de hogy szlovákul valaha mondott volna egy árva szót is, azt nem hiszem. Amúgy sem szívesen beszélt, arra a kicsire meg elég volt neki a magyar. Az apai nagyszüleim közül nagyanyám gyaníthatóan tótul társalgott az ő rokonságával, nagyapám meg sehogy. Ami kevés rokona volt még, azok  nevük ellenére mindig oda illeszkedtek, ahol őnekik azt a kis helyet kiszorította az élet. Ha ez Magyarország volt, magyarul, ha Amerika, angolul. Csak egy-egy nyomot látni, hogy az eredeti, talán ruszin származás itt-ott felszínre tört. Érdekes család volt az övék, mert senki soha nem emlékezett arra, honnan jöttek. Mindig csak azt nézték, aznap hol kell a kenyérért megdolgozni. 

A szüleimnek gyerekkorunkban nem tűnt fontosnak ez az egész nyelvtanulás-biznisz. Az orosz adott volt, és amikor új nyelvet kellett választani a gyerekeknek, apám unott vállvonással anyám hatáskörébe utalta a döntést. Így született meg az a gondolat, tanuljunk mi németül. A tántik miatt. Talán hogy értsem, mikor hova kell bökni a ziherájsz tűt? Vagy hogy a sparhertre hogyan tegyem a lábast? Ki tudja, mi volt anyám gondolatainak vezérlő csillaga. Hogy nem így lett, hogy az iskolában aztán az idegennél is idegenebb angol nyelvet tanultam, az puszta véletlen volt. Harmadik osztályos koromban, amikor elköltöztünk, anyám elvitt beíratni az új iskolába, és bizony csak ott a helyszínen szembesült a ténnyel, hogy németül ebben az iskolában egyáltalán nem lehetett tanulni. Gyakorló iskola volt, valahol csak kellett az angol szakos kistanároknak is gyakorolni.

Így tanultam én meg angolul. Kényszernyelven. Hogy miért lett éppen az angol fogadott anyanyelvemmé, vagy második nyelvemmé, vagy nem is tudom, hogy mondjam ezt, az rejtély. Talán azért, mert az első angoltanárom kedves volt, az orosz meg nem. Kicsi dolgokon fordul meg a világ. Aztán alakulhatott volna másképpen is, de kicsit véletlenül megint, úgy lett, hogy angol szakra jelentkeztem. (Az egészről egyébként Heisenberg tehet, aki akkori szilárdan materialista van-nincs világomba éket vert, én pedig bosszúból nem jelentkeztem orvosira.)

A szabad(os) egyetemi éveim alatt aztán rácsodálkoztam arra, hogy rengeteg más nyelv létezik még a világon. Nagy lelkesedésemben nekiálltam latinul tanulni, ha meg már ott voltunk, ógörögül is, meg héberül is a klasszika filológiai érdeklődés miatt. Aztán persze előkerült a német, Germán Nyelvek United. A siker változó volt. Latinul kicsit jobban sikerült a lecke, németül legalább olvasni tudok, ha ismert a terep, de az ógörög és a héber tudásomat, azt a kicsit, ami volt, elfújta a mindennapok pragmatikus szele.

Bizarr nyelvi kirándulásaimhoz vagyok kénytelen sorolni még a finn (kötelező) és a japán (választott) kurzusaimat, melyekkel kapcsolatban ködös rémképek ugranak csak be. Finnből, kérem szépen, vizsgáztam is: Mine olen unkarilainen tüttö, de hasznát már akkor sem láttam az indexbe beírt jelesen kívül. Nem az, értem én a nyelvtörténészeket, hogy ez rohadt romantikus, csak hát nem volt ember a csoportban, aki élő finnt látott volna valaha, nemhogy odautazni gyakorlás céljából. A finn nyelv él, formalinba ágyazott változatára maximum a nyelvpatológusok gerjedtek volna. A trehányságot évekkel később egy Helsinki-i (ezt hogy kell írni??) szupermarketben persze csúnyán megbántam. A bosszú angyala nem felejt.

Tanultam pár éve horvátul is, az nagyon jó volt, kár, hogy a profesorica Connecticutba emigrált a Steve-hez, úgyhogy most hiába írogat nekem skype-on a régi makedón románcom, nemigen tudunk érdemben elbeszélgetni.  Hála istennek, teszem hozzá. Spanyolul kicsit tudok. Azt nem igazán tanultam, az csak így van, hogy egyszer tanított minket a María két hónapot, én meg megvettem a Száz év magányt, amikor beestünk egy papírboltba Tenerifén. Még nem olvastam el.

Nem tudom, hogy van ez, hogy fogadja az embert örökbe egy nyelv, hogyan lehet az embernek két nyelve, ha a szüleinek csak egy volt. És mi különbözteti meg a kettőt?  Mindkettőn olvasok, és mindkettőn álmodom. Sírtam, nevettem, kiabáltam, szerettem és gyűlöltem már mindkettőn. Verset egyiken sem tudok írni, prózát, bár nem jót, mindkettőn. Ha nem találom a szavakat, mindegy, melyiken nem találom. Ha nem értik, amit mondok, mindegy melyiken nem értik. Gondolkodni mindkettőn tudok.

Talán egy dolog azért mégis van, a matematika. Meglehet, hogy az én anyanyelvem a matematikai logikában lakik. De akkor hol lakik a másik?

Túl vagyunk az első tanítási héten, és mit ne mondjak, belefáradtam, csak azt nem tudom pontosan, tulajdonképpen mibe is, mert órát azt nemigen tartottam. A heti 21 órámból hatot sikerült beosztaniuk az ideiglenes órarendbe, úgyhogy olyan százalékos hiányokat produkáltam már első héten, hogy ember legyek a talpamon, ha ezt júniusig sikerül majd kiegyengetnem 90%-ra, Nem tudom, mi ennek az oka, amikor van kollégám, aki már most 200%-on áll. Vicces.

Az órarend amúgy nehezen készül, ezt megértem, de azt gondolná az ember, a nyelvi sávokat pont nem egy nagy bonyolultság berakni. Ebből is látszik, az emberi gondolkodás milyen sokféle. Érdekes módon nekem a végleges órarendbe is csak egyetlen órát raktak hétfőre, amit főnöki engedéllyel azon melegében átrakattam kedd nulladikba, Így hétfőn csak az értekezletre kell bemennem fél kettőre. Még ilyet! Szabadnapot a részfoglalkozású tanárokon kívül életében nem sikerült senkinek intéznie magának, még annak se nagyon, aki pölö doktorit ír. Ez hihetetlenül optimális lenne, mert volna egy napom, amikor fordíthatnám Oscart. Hmm... De egyelőre nem hiszek a szerencsémben. Ahogy a dolgok állnak, inkább csak arra tudok gondolni, hogy elszúrtak valamit. 

A borzalmas tréning után tényleg nincsenek illúzióim, ez egy nehéz év lesz. Október elején már mehetek is egy másik továbbképzésre megint, és ami extra bosszantó az egészben, még véletlenül sem Budapestre, hogy találkozhassak a barátaimmal, hanem Szekszárdra. Fuck.

A heti agybajt színesítette még, hogy sikerült meleg, barátságos otthont nyújtanom valami killer baktériumnak, úgyhogy csütörtökön elzarándokoltam az új háziorvosomhoz, aki a büdös francban rendel, egy messzi kis faluban. Most hiányzik igazán Allah kicsi fiának gondoskodása. Mindegy, azért antibiotikumot írt, szedem is, de mintha már nem is hólyaggyulladásom lenne, hanem valami vesemedence-gyulladásom. Yeah! Tegnap este legszebb vesegörcseim előjátékát idézte a fájdalom. Hát, előjátékból én másfélét kedvelek, ez a szégyenteljes igazság, mit lehet tenni. 

Kár, hogy ilyen rövidke lesz a hétvége, mert a hét eleje máris zavaros és tevékeny. Hétfőn Borcsi szülői értekezletével, kedden meg a mi iskolánk diákjaiéval. Kérdés, oda mennem kell-e, tekintettel arra, hogy nem vagyok osztályfőnök. Á, biztos kell, valakinek el kell magyarázni az új szülőknek, hogy működik a nyelvoktatás minálunk. Hogy hogy nem működik, azt majd a fogadóórán novemberben.

Azon gondolkodtam a héten, hogyan lehetne ennek a Khan gyereknek a kiváló ötletét hasznosítani az iskolánkban, de ahhoz le kellene fordítani, és feliratozni a videókat, arra meg nekem nincs időm sajnos. Meg ugye az angolszász matekjelölések se ugyanolyanok, mint amiket mi használunk. 

Ami azért nagyon jó hír, bár nem munka, hogy Esztike holnap éjfélkor érkezik Londonból. Hurrá! Már nagyon hiányzik. Tegnap este videotelefonoztunk a Facebookon (azt se tudtam, lehet ott ilyet, pedig sokkal jobb, mint a Skype), és végre láttam az új kis barátját. Hűha, fekete, mint az étcsokoládé. Hát ez van. Felnőtt nő. Nem tudom, ez is olyan egészségügyi huppantás kategória-e, mint volt a kigyúrt tűzoltó, majd kiderül. 

Na jó, az olvasás sem munka, sebaj.  Nádas után egy recenziós példányt olvasok Erin Morgensteintől. Nem nagyon tetszik, egyelőre együgyűnek találom a sztorit, és a halálba idegesít, hogy a fordító jelen időbe fordította a történetet. Angol nyelven tényleg elfogadott a jelen idejű történetmesélés, de magyarul nagyon furcsa. Vagy csak engem hagyott már el a nyelvérzékem? A borítás, meg az egész csomagolás egyébként szuper. Nem tudom. A molyon áradoznak róla a fiatal olvasónők. Az is lehet, hogy simán megöregedtem. Nehéz lesz írni róla valamit, ami mégiscsak korrekt, ha nem tudok Nádastól elszakadni. 

Az még újdonság, hogy úgy fest, csinálok a Gittegyletnek egy riportot egy horvát íróval. Még sosem készítettem riportot. Nem tudom, tudok-e. A könyv, aminek a promóciójára Magyarországra jön a szerző, érdekesnek tűnik. Inkább azt kellene olvasni most. 

Más nincs. Ma megpróbálkozunk a pihenéssel, már amennyi jut. Pedig ki kellene menni a Zsolnay negyedbe, elvégre fesztivál van. tavasz óta tervezem, hogy csinálok egy fotósorozatot valamelyik reggel. Szánalmasan nem tudom beosztani az időmet.

A lejátszón mától a Blur 13 című albuma hallgatható. Hirtelen beleszerettem ebbe a lemezbe, úgyhogy önzés van, kérem, ha már le van tiltva a Youtube a suliban, legalább tudjam őket hallgatni. Stacey Kent meg úgyis ott van a kocsimban.

A Faithless örök.

Végképp elmúlott minden kétségem, a pedagógusok ellen felhasználható leghatékonyabb tömegpusztító fegyver neve: tréning. Lánykori nevén a továbbképzés.

Nem, nem testkulturális sajnos, annak több hasznát vennénk, hanem olyan másmilyen. 

A jó (=értsd sok-sok agysejtet, és érzelmi tartalékot pusztító) tréning titka egy drága, de felkészületlen tréner, és egy nyüszítő tantestület. A siker három nap után garantált. 

Én nem mondom, hogy nem voltam életemben már jó továbbképzésen, sőt. Gondolom, tulajdonképpen ez itt a legnagyobb baj. Hogy igen, persze, a tanár hülye, na de nem ennyire, szóval pontosan tudja, mikor hadovál a tréner, és mikor improvizál, meg mikor szarik a moderálásra. Egyrészt ugye látott már energikusan kamuzó tanítványt életében párszor, másrészt hmm... igen, ki nem tartott órát már úgy, hogy az előző éjszakát végighányta a gyerek, vagy éppen ő maga túlozta el az unikum emésztésjavító hatásának vizsgálatát. Belefutunk ilyesmibe. Egy szar napja lehet az embernek, kinek nem, de három már ne legyen, jó?

Nem gondolom, dehogy, hogy a fickó tegnap éjjel szétitta az agyát, bár jobban tette volna, de hogy öt percnél tovább nem gondolkodott az egész napos tréningen, az is hétszentség. Leszarom különben, még jól is szórakoznék, ha lehetne olvasni közben, de nem lehet, így élesben kell végignéznem, hogy feszíti magát keresztre az egyik kolléga, és nagyon kell uralkodnom, hogy ne küldjem el a jó büdös francba, meg hogy közvetíti mindenki az énképzavarát színes szélesvásznon, és hogy keveri össze megint más a termet a pszichológusa kanapéjával. Közben persze villoghatna a neon végig, hogy

EVERYBODY LIES -  EVERYBODY LIES - EVERYBODY LIES

A legszánalmasabb, amikor valaki mindeközben rohadt őszintének akar látszani. Gyerekek, bassza meg, ez már nem is vicces.

Komolyan mondom, ha már így megy ez, és ennyiért, akkor sokkal jobban járnánk, ha testületileg berúgnánk a tréning helyett, az legalább tényleg őszinte, és másnap remélhetőleg senki nem emlékszik semmire.. 

Ezernél is több oldalnyi szövegről rövid bejegyzést írni? Íme az ember. Ecce homo. Az ostoba.

Én azt figyeltem meg, hogy van az igazán jó regényeknek valami olyan közös tulajdonsága, hogy bármennyire is küzdelmes néha elolvasni őket, a mondataik mégis megmaradnak, megragadnak, bőr alá ivódnak,  levakarhatatlan festék, bélyeg lesz belőlük az agyban. Nekem így lettek most Nádas mondatai. Hetek óta itt ülnek a kanapén türelmes várakozásban, hogy a helyükre kerüljenek majd egyszer mind. Mint most hétvégén, amikor álltam a Dunánál a komp mellett, és helyére került az uszadékfa, meg Madzar tehetetlen dühe. 

Különös, hogy egy pillanatig sem akarom azt mondani, férfiregény a Párhuzamos történetek. Inkább azt mondom, emberregény. Talán ezért nem nagy baj, hogy mióta elolvastam, úgy érzem, én is le tudnám vizelni éjszaka a lépcső tetejéről a nem létező rózsákat anyám nem létező háza előtt. Vagy hogy érzem, milyen meztelen fenékkel a zongoraszéken ülni. Meg a maradék hideg zöldbabfőzelék ízét is tudom, és a kanál csikorgó hangját a lábas alján éjszaka.

Nádas Péter jó regényt írt. Eleinte nem úgy tűnt, hogy ez nekem nagyon fog tetszeni, a közepénél botrányosnak és értelmetlennek gondoltam, aztán a végére meg, na a végére már egészen akartam, hogy az enyém legyen mind az összes mondat egyszerre, és rettegtem, hogy vége lesz. De nem lett vége. Nem is lehet vége. Ostobaságot gondoltam. 

Azt hiszem, vagy inkább így mondom, nekem arról szólt a regény, hogy az ember mindig választ keres. Még akkor is, ha a kérdést nem nagyon sikerül megfogalmazni. Tulajdonképpen a ki vagyok én, és mit keresek itt, és mitől vagyok ilyen magányos, és egyáltalán, hogyan ne legyek egyedül, vagy hogyan legyek én, hiányomat kiegészítve, teljes emberré. 

Azon gondolkodom, mi lenne a jó hasonlat, amivel megvilágíthatnám, mire gondolok. Nem lesz pontos, de olyasmi járt a fejemben, mint a kiegészítő szög, csak  térben. Próbáljuk elképzelni azt, hogy az ember, egy ember, egy térbeli alakzat, ami a teljesség gömbjéből kitölt egy bizonyos térrészt. Ennek a térrésznek a kiegészítését keressük, amit odaillesztve az ember mellé, egésszé lehet. 

De  vajon mivel egészíthető ki az ember, hogy teljes legyen? Mitől marad el mellőle az állandó, a keserű hiány? Azt hiszem, Nádas Péter erre azt válaszolja más emberekkel és a hozzájuk fűződő viszonyával, ami a szerelem. Jó, nem kell most elkezdeni káromkodni, nem azt mondom ezzel, hogy itt akkor kérem egy szépen és nagyon hosszan megírt Romana füzettel van dolgunk. Nagyon nem. 

Az égi és földi szerelemről címmel írt esszékötetében Nádas azt mondja, a szerelemről a ma embere nem tud beszélni. A szerelmi cselekmény közben ugyanis olyan nyelvet használ, ami minden más helyzetben tiltott. Egy mágikus nyelvet. A mindennapok diskurzusaiban ellenben egy olyan társadalmilag elfogadott és elsajátított nyelvet (szociális nyelv), amibe nem illik bele a másik. Így, ha a szerelemről kíván szólni, két út marad: az obszcenitás vagy a hallgatás.

Nagy fába vágja az az író a fejszéjét, aki három kötetet akar írni egy nem létező nyelven. És nagy dologra vállalkozik az az olvasó, aki ezt el akarja olvasni. Nem lehetett könnyű megírni ezt a regényt, de legalább olvasni sem az. Annál is inkább, hiszen nem a történések, hanem a viszonyok, az emberek egymás közötti viszonyrendszere adja ki a megjelenített világ képét. 

Mintha Einstein relativitás elméletének gyakorlati megvalósulását látnánk szépirodalomba öntve, ahol az a fontos, mi is megértsük, "a világ nem eseményekből, hanem összefüggésekből áll". 

Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye összefüggésekből áll. Mintha a világ terét igyekeznénk kitölteni valahogy a szereplőkkel úgy, hogy minden elem maradéktalanul illeszkedjék egymáshoz. 

A regény szereplői ebben a viszonyok által meghatározott térben keresik a helyüket. Tudni akarják, létezhetnek-e önmagukban, lehetnek-e ők a világ teljessége, vagy ha nem, mert sosem, mert abba bele kell halni igazából, ezt tudjuk Ovidius óta, akkor mégis hol fogják ők megtalálni a kapcsolódást. A másik emberhez való kapcsolódást, azt, amit úgy hívunk szerelem, de persze ez nem az a szerelem kizárólagosan, amiről mi beszélni szoktunk. Most másról beszélünk. Most arról beszélünk, a szerelem sokszor szeretet, de még többször gyűlölet is. Most az emberről beszélünk.

Nem is tudom, mit mondjak, mitől fontos könyv ez. Talán a heroizmusát emelném ki. Azt a megfeszült törekvést, hogy a kimondhatatlant mondja ki egy olyan nyelven, amire az a nyelv gyakorlatilag alkalmatlan. És mégis. Nádas Péter zsenialitása abban áll, hogy még ebben is sikerrel jár. 

Persze, hogy megragadható-e a világ ember-ember viszonylatának tükrében, hogy meg tud-e elégedni, teljessé tud-e válni vagy örök keresésre ítéltetett az ember ebben az ő világában Isten nélkül, azt nem tudom. De ez már nem tartozik a Párhuzamos történetekhez.

Maga a mechanizmus nem bonyolult. A bordaközi izmok belégzéskor megemelik a mellkast, a tüdő kitágul, az oxigéndús levegő bejut a hörgőkön keresztül a hörgőcskékbe, az ott található kapillárisok pedig elintézik a gázcserét, majd az izmok elernyednek, így a széndioxid kiáramlik a tüdőből. Általános iskolai biológia tananyag 8. osztály. Levegőt veszünk. Élünk.

Néhány napja nem veszek levegőt. Vennék, de nem tudok. Az izmokkal nincs baj, a hörgők rendben. Hibaüzenet. Kettes kód. 

Van abban valami megható, hogy az ember néha elpróbálhatja a saját halálát. Hogy Isten erről is gondoskodik. Ne legyen már az a nagy meglepetés, ne legyen a rémülettől tágra nyílt szem, belenyugvás legyen, az ismerős érzés biztonsága.

Boldog vagyok. Ismerem a halálom. Ismerem a szám fémes ízét, az izmok önkéntelen tiltakozását, tudom már milyen, amikor az agy adrenalinban fuldokolva kapálódzik, hogy megfulladsz bazmeg, csinálj már valamit, a vér pedig fejvesztve menekül a belső szervek felé. Ismerem a széndioxid mámorát.

Mostanában megint gyakorlok, és szerintem egész jól megy.

Tíz perc tréning, aztán a szív kétségbeesett élni akarását Isten megjutalmazza. Mert Isten már csak ilyen, megfigyelted te is? Mindig a szívet jutalmazza. 

Mindjárt találkozunk, barátom. De még nem. Még nem. 

Életem egyik legmeglepőbb és rendkívül gáláns utazási ajánlatát utasítottam vissza tegnap este. Egy kávéért elmehettem volna Berlinbe. Úgy helyes, ahogy döntöttem, de az a helyzet, hogy a szívem szakad meg.

Nem tudom, mi vonz ennyire szívet tépően abba a városba. Persze az élhetőség, a multikulti környezet, a borús, esős idő ellenére is mosolygó és segítőkész emberek. És a bicikliút. (Hétvégén láttunk egy balesetet az elkerülőn, mert ugye ott sincs ebben a hülye városban bicikliút, és sajnos rendszeresen elütik a bicajosokat. Lehet, hogy az arra szánható pénzt is ellopta valaki? Gyanakvó lettem.)

Mindent szeretek Berlinben. A kávét főleg, meg az Unter den Linden hársfáit. A Tiergartent, a Múzeumot, a KaDeWe melletti kioszk egyszerű fém székeit, a régi Alexanderplatz emlékét, a Checkpointot, meg Charlottenburg nyugodt természetességét. De nem lehet Berlint a látványosságok miatt szeretni. Én csak turista voltam ott, nem adatott meg a szerencse, hogy éljem is a várost, de azt hiszem, a mindennapjaiért halálosan belé tudnék szeretni..

Az ember nem kaphat meg mindig mindent. Ettől fejlődik a jelleme, és jobb emberré válik, gondolom.

A fene egye meg.

Berlin helyett marad a tanítás. Az iskolában a ma, a VilágMán talán a jövő ismeretszerzése. 

Az újdonságnak van varázsa. Még a részleges újdonságnak is. Bár azt most nem tudom megmondani, annak részleges varázsa van-e. 

Megint nem tudok aludni. Van ez a hajnali három órás ébredésem, ami visszatért, pedig ha választani lehetne, inkább álmodnék rólad teljes alvásidőben. Erről engem soha nem kérdez senki.

 Azt hiszem, befejezem Nádast. Állítólag akkor sem lesz vége, ha a végére érek. Ez éltet. 

Voltam a Dunánál lent vasárnap, és az uszadékfa jutott eszembe, meg amikor az építész arra az asszonyra gondol. Hogy mi elég egy kapcsolatban és mi sok. Hogy mitől lesz az ember ember. Hogy mitől nem egész, és hogyan nem talál társra soha. Hogy mi az, ami kiegészíthetne ...

Sárgák a levelek már a komp mellett is. Megöregedtek a fák. De idő nem telt el azóta, mióta az a férfi állt itt. Nem változott semmi.

Ma azt kérdezték tőlem, szeretem-e a munkám. Nem tudom. Ezt is mondtam. De arra gondoltam igazából, nem tudom, mi lenne az én dolgom.. 

Van új zene a lejátszón. Csak szólok.