Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek. (József Attila)

Minden nap elmegy valaki. Ma is búcsúzás van, egy nagyon régi magántanítványom és a férje költözik külföldre. Azt mondta, elviszi magával a Lénárd összest. Majd azt olvassa, ha borsólevesre vágyik a honvágya. Emigráns szívek.

Nem tudom, adnék nekik valamit szívesen, amitől se a bőrönd, se a szívük nem lesz nehezebb. De mit? Az a meglett ember, akinek a szívében nincs már senki? Lehet. 

Ősz lett közben, hideg, világvége felhőkkel. Vitéz Mihály azt hallotta, ha pont a metróalagútban lennénk egy évnyi élelmiszer és víztartalékkal, akkor esetleg túlélhetnénk. Akkor ezt most nem. De nem lehet panasz, eddig életünk összes napját túléltük. Hülye vagyok, néha órán is eszembe jut, hogy nem kell annyira keménynek lenni, előbb-utóbb úgyis mindenki a múlté lesz. (Melyik az a film, amiben a nőt diliházba csukják? A Terminátor 2, azt hiszem. Bár nem vagyok olyan izmos.)

Az iskola 100 éves. Centenárium. Ettől végképp meg van borulva mindenki. Tegnap láttam a boldogtalanságot, barna volt, sovány és Bridgetnek hívták. Azt hiszem, vagy idegösszeroppanást kap egy-két napon belül, vagy kinyír valakit.