Nos, a dán filmekkel úgy általában még mindig nem sikerült megbarátkoznom, a dán zenészekkel viszont több  szerencsém van. 

Agnes Obel négy napja töltötte be a 32. életévét, és máris megkedveltem. Hát nem fantasztikus? 

Sokat nem tudok róla, csak amit a wikipédia ír: apuka hangszereket (is) gyűjtött, anyuka néha zongorázott, például Bartókot. Van egy testvére. De nem ez a lényeg. Agnes szép, lassú, érzelemmel teli zenét játszik. Engem emlékeztet kicsit Satie zenéjére. 

Ímhol az első lemeze. 

Azt hiszem, Nádas Péternek igaza van abban, hogy a fény és az árnyék teremt a világban otthonosságot. (Mondott ilyet? Nem tudom. Nádassal úgy vagyok, mint Lénárddal - nehezen tudom elkülöníteni, mit gondol ő, és mit gondolok én.) A fényben az árnyék  plasztikussága teremti meg a valóság befogadható, értelmezhető változatát. De könnyítsünk a kijelentés súlyán. Számomra a fényben az árnyék teremtette plasztikusság teszi befogadhatóvá, elviselhető a valóságot, az árnyék értelmezi a fényt, és viszont.

Elmentem Nádas fotókiállítására a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Milyen jó, milyen megnyugtató rendet találtam ott. A fotók mellett részletet vetítenek a Saját halál című filmből. Az egészet nem láttam, megnéztem hát most a részletet. Nádas szemére vetik (na jó, Farkas Zsolt veti a szemére Most akkor című kötetében, de ezt csak idézetben olvastam, az meg nem mérvadó), hogy a világra erőszakosan húz rendszert, és ezzel talán megfosztja az olvasót a gondolkodás lehetőségétől. Én ezt egy kicsit másképpen látom, igaz, amit most látni gondolok, azt a fotóin keresztül látom. 

Szeretem a rendet. Azt hiszem, vannak, akik ösztönösen is rendszerben látnak, rendszerben gondolkodnak. A Saját halálban Nádas azt mondja, ha már odabent a természet sajátos törvényei miatti rendetlenség uralkodik, legyen idekint rend. Benoit Mandelbrot is valami hasonlót mondott, amikor a fraktálokról beszélt Hogy a világ bonyolultsága mögött egy nagyon egyszerű egyenlet lapul, egy végtelenül egyszerű függvény, amelyet rengetegszer alkalmazva csodálatos bonyolultságokat kapunk. Ezt, a világnak ezt a visszafejtését érzem Nádas Péter fotóiban. A rend végtelen nyugalmának a tettenérését fényben és árnyékban. Szeretem ezt a teremtett egyensúlyt.

...

Hogy az emberben odabent mi tud rendet teremteni, az már nehezebb kérdés, de ezen gondolkodtam az elmúlt két nap beszélgetései alatt. Hogy mégis hogyan lehetséges majdnem ismeretlen emberekkel olyan nagy természetességgel beszélgetni, amitől a beszélgetés alatt a fény és az árnyék eléri azt a zavartalan egyensúlyt, amit a mindennapi életben egyébként nehéz megvalósítani. Milyen jó beszélgetéseim voltak, milyen jó emberekkel ... milyen egyszerű is volna az élet, ha ezt gyakrabban meg lehetne tenni. Az én árnyékom az ő fényük ellenében. Ez is rend. 

Azt hiszem, a Stephen Daldry rendezte Az órák című filmhez érdemes jó hangulatban hozzákezdeni, hogy aztán legyen miből leamortizálódni bokáig 114 perc alatt. A film alapja Michael Cunningham The Hours című regénye, és csakúgy, mint a regény, a három főszereplő sorsával párhuzamosan haladva kutatja a ... na mit is? Az élet értelmét? A vonzódás labirintusait? A halál és az élet kapcsolatát? Egzisztencializmus női sorsba öntve, körülbelül erről van szó.

A cselekményszál a nők sorsába ágyazva fut, hol párhuzamosan, hol összecsomózódva, összegabalyodva, hiszen az idő játékos-kegyetlen közreműködésével végül úgyis kiderül, hogy minden mindennel összefügg. A három nő, akinek az óráit kísérjük: Virginia Woolf, Laura Brown és Clarissa Vaughn. Cunninghamnek úgy fest igaza van, három nő elég is arra, hogy az idő és a lét összefüggésén elmélkedjünk. 

A szereposztás zseniális. Virginia Woolfot Nicole Kidman úgy játssza, hogy ... felejthetetlennek mondják azt a színészi alakítást, ami aztán sokáig visszajár, ugye? Kidman olyan finoman játszik, olyan gyengédséggel viseltetik az általa alakított karakter iránt, ahogyan az ember egy beteg gyerek homlokán simít végig. Zseniális. Aztán itt van még Julianne Moore és Meryl Streep, na meg hogy el ne unjuk magunkat, és nehogy már azt higgyük, a zsenialitás csak nőknek adatik meg, ha színészmesterségről van szó, Ed Harrist láthatjuk Richard szerepében.

Szóval van egy furfangos kis intellektuáltúra by Cunningham, vannak ehhez kiváló színészek, az egészet nagyszerűen képre viszi egy Seamus McGarvey nevű fickó, és ha ez mind nem elég a jóból, Philip Glass olyan zenét ír hozzá, de olyat, hogy az embernek nagyon kell igyekezni, hogy tudjon még egy kicsit a pólókra koncentrálni a végén is.

Nem könnyű film, azért szólok, tényleg kiegyensúlyozott lélekállapottal érdemes nekiindulni. Ja, és homofóboknak semmiképpen sem ajánlom, mert nők több rendben is szájon csókolják egymást ebben a filmben. Anyám nem is győzött csodálkozni, hogy mik vannak a világban.

(Sajnos magyar nyelvű beharangozót nem találtam.)

Egy kicsit jobb volna, ha több dolog működne körülöttem, mint pillanatnyilag, mert akkor talán én is jobban működnék. Az elmúlt héten sok helyen akadoztak a szerverek, és össze-vissza működtek az oldalak. Biztos valami mágneses kitudjami volt éppen. Napkitörés mágneses viharral, ilyesmi. Alig ment a freeblog, és egyszerűen nem tudom kikapcsolni az ébresztést a telefonomon. (Talán levette a sávszélességet az IMF?? Tiltakozzak?)

Annyi marhaságot olvasok úton-útfélen, de szó szerint, hogy lassan arra gondolok, a nemzeti copywriterek valami új cuccot tolnak, és eszement módon betéptek tőle. (Ez most onnan jött, hogy még mindig Pelevint olvasom. Hogy a fenében lehet, hogy az ember elun egy zseniális és érdekes könyvet? Gondolom, átmágneseződött az agyam.)

Tegnaptól lehetne előttem végtelen az idő, egy hét szabadság, hasonfekvés az ágyon, de az érkező vihar elfújta a nagy szabadságérzést. Közben meg azt nézem aggódva, hogyan készülnek a Franken-Storm-ra (Sandy) a kinti barátaim. Nem biztatóak az előrejelzések, de ezt csak annak tudom be, hogy nincs egy nagy állami előrejelzési cég, ami állandó napsütést jósolna. Javasolni kellene nekik. Szinte az összes Amerikában élő barátom és ismerősöm ott él, ahova Sandy ellátogatni készül. Ijesztően nagy, és bár csak holnap érkezik, New Jersey-ben már szükségállapot van, Brigantine-ról pedid megkezdődött az evakuálás, Mark szüleinek megint menni kell. Gondolom, Atlantic City többi alacsonyan fekvő területeiről is, a vízbefolyások miatt megint mindent el fog önteni az a rengeteg víz. 

Azt hiszem, alig tudjuk elképzelni itt a szárazföldön, milyen egy hurrikán (vagy trópusi vihar), amikor napokig fúj az elviselhetetlenül erős szél, és úgy ömlik hozzá az eső, hogy maximum búvárruhában maradhatna száraz az ember. Ilyen elemi természeti erővel csak ott találkoztam eddig. Az ottani viharoknak semmi közük az itteniekhez, hála istennek, mert akkor itt nagy bajok lennének. Nálunk már ettől a nem túl nagy vihartól is beázott Bori szobája. Egyszerűen az északra néző ablak résein bepréseli a szél a vizet.

Tegnap láttam egy zseniális képet, amin Nádas és Esterházy ketten ácsorogtak. Hát ez az a helyzet, amikor szívesen lennék  harmadik. Csak hallgatnám, miről beszélgetnek. 

Más nincs. Őszi szünet van.  Meg új zenészek a lejátszón. Unkle, így hívják őket. Egy 2007-es lemez, nem a legújabb, de  ezt nagyon szeretem. War stories, háborús történetek, ez a címe. Angolok egyébként.

Kegyetlen voltam és jószívű.

Mások mondatait ellopni bűn. Nekem már mondták egyszer a Kultúrkertben, nem felejtem el, a szembogaramba nézve mondta Bartis, hogy meghalt anyám. Akkor az ő anyjára gondolt talán, mégis az enyémet mondta. Nem bántottam érte, ezt az időeltolódást ott és akkor elég volt csak kettőnknek érteni.

Mostan jöttem csak rá, milyen veszélyes nap ez.

Én haragszom Esterházy Péterre. Elég régóta haragszom rá, azóta, amióta tizenhat évesen elolvastam a Függőt. Tizenhat évesen ne olvasson az ember Függőt. Tizenhat évesen olvasson … nem tudom. Ne olvasson semmit. De főleg ne olvasson kegyetlen arculcsapást. Mindig veszélyes nap az, amikor Esterházyt olvasok. Mindig.

Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.

Az mindig rémület, hogy az ember csak az életet szereti. Hirtelen felindulásból elkövetett lételméleti rémület. Úgy igaz, hogy a halált nem lehet megszeretni, csak megszokni, mint a föld végeérhetetlen, ütemes gördülését a koporsó oldaláról le a feneketlen, sötét mélységbe.

És mélységednek nem lesz vége. Ámen.

Az Idő, fehér, fáradt szépasszony.

Érdekes, ahogy a beteg test először a szexuális vonzerejét veszíti el. A vágy szalad ki legelébb a bőr alól, és lógva hagyja a húst a csontokon. Csak a fáradtságot hagyja maga mögött. Csak a gazdájának is idegen szövetet. Nem kívánom majd magam én sem a halálom előtt.

Nem vagyok szomorú. Vidám se. Nincs kedvem.

Mindenkinek van anyja. Vagy volt. Mondjuk apja is. Időzítés kérdése az egész.

Ha az embernek van gyereke, anya vagy apa. Vagy volt. Halott is.

Igazságtalanul van ez elosztva, mint a gyereknek fáradtan adott pofon. Azt nem a gyereknek szántuk, hanem az életnek.

A halált nem lehet megütni.

Az nem meglett ember, akinek nincsen halottja.

Mindegy, Péter, most már nem haragszom többet. A Függőért sem. Ezért sem.

Meg fogok halni.

Néha nehéz nekiindulni, maradna az ember otthon inkább, csinálná a dolgát kedvetlenül, de legalább már lenne valami azzal is, hogy látná az ember a dolgozathalmok végét, a ruhák összehajtott katonarendjét, a polcról elpakolt dirib-darab könyveket. Aztán mégis megy, becsületből. Az élethez kell ez a tartás, hogy mindent azért mégsem hagy veszni az ember. Mindent nem. Még a rend kedvéért sem.

Tegnap Fosse könyvéről beszélgettünk egy kicsit, aztán a vége az lett, hogy megint elkanyarodtunk. Most a szépség fogalma felé, meg a művészet értelme felé. Ilyesmiről nagyon különböző emberekkel érdemes talán elbeszélgetni, bár a két szobrásszal igazából tényleg mindenről érdekes beszélgetni.

Sok dolog szóba került ezzel kapcsolatban; hogy mennyire kulturális beidegződés a szép felismerése, vagy hogy inkább öröklött jelenség-e a szépség felismerése. Alapjait tekintve persze. És hogy mennyire lehetséges mindent megtagadni, ha a művészet kereteit feszegeti az ember. Ahogy egyikük mondta, a határok elveszítése, mint mondjuk a sejt esetében, a pusztulással egyenértékűek. Ebben nagyon egyetértettünk. Hogy a határokon belül is rendelkezésre áll a végtelen.

Anyagtalan. Ez jutott eszembe. És ebben is egyetértettünk. Hogy anyagtalanná válik az életünkben rengeteg dolog. A fényképekről beszéltünk például. Hogy ma szinte csak virtuális valóságelemként létezik a fotó. A virtuális valóság virtuális megörökítése. Annyit érsz, ahány terrabájtod van, ahány száz (ezer, millió) pixelt a kezedben tartasz. 

Azt mesélték, külföldön van olyan csapat, ami kielemzi a fotós régi (papíralapú) képeit, majd súlyos pénzekért ír neki egy kicsi kis programot, hogy ha azt megcsinálja a digitális képeivel, akkor olyan lesz, mintha nem is digitális lenne. Az álarc álarca. 

Azt hiszem, a képzőművészet része az anyag, az anyag megformálása, az anyaggal való küzdelem, a tér, a felület kialakítása. Azt mondták erre nekem, hogy ez túlhaladott felfogás. Ódivatúak vagyunk. A két, nálam jóval fiatalabb szobrász, és én is. Az élet és az anyag tetszik nekünk. Persze ez nem spiritualitás mentes élet és anyag... Papírra kellene megint írni, agyagszobrot kellene megint csinálni, és hagyni a csudába ezt a megmarketingelt, megszlogenezett bitvilágot, ami egy reggel nyom nélkül tűnik majd el. 

Az ember jelentéktelen. Nem néztem az ünnepi közvetítést, már unok minden valóságkockát mostanában. Így hazudtolom meg a saját létezésem. 

Az iskolát is unom, azt hiszem. Tegnap voltam a kislipótosoknál (copyright by Gofri), és rájöttem, milyen békés tud lenni az őrület. Az egyetlen kiszámítható elem a világban. Mondatokat másoltak. Két hete gyakorlunk három segédigét. Olyan engedelmesen görbítik az ujjukat a tollra, hogy az ember legszívesebben megsimogatná a fejüket. 

Ez egy szörnyű hét, mert hétvégének sok volt a három nap, szünetnek meg kevés. Az egyik gyenge idegzetű tanerő idegösszeroppanást kapott a szünetben. Később úgy csinált, mintha nem történt volna semmi.

Bori megkérdezte, szerintem vége lesz-e a világnak decemberben. Azt mondtam, hogy szerintem nem, már vettem jövő évi naptárt is, és nem szeretem a hiábavaló befektetéseket. Persze az is lehet, hogy vége lesz, de akkor legalább nem kell azzal a tudattal élnem, hogy hazudtam a gyerekemnek. Igaz, máskor is hazudtam, nem halunk meg, mi nem, örökké élünk, ezt mondtam. Egyszerűbb volt. Mégis együtt tudok élni a tudattal. Mindegy. Everybody lies.

Az ablakfotók kint vannak a VilágMa oldalán. Szeretem az ablakokat, azt hiszem. 

Tényleg mindegy, hogy lenni vagy már nem, vagy éppen sosem lenni, vagy egyelőre csak a lét ígéretét birtokolni; összenergiailag, összatomszámilag, összemberségileg mindegy. Az univerzum szempontjából, ha van neki olyan, legalábbis nem nagyon számít, milyen atomcsoportok kapcsolódnak össze az anyaméh tohu va bohujában, esetleg engedik el egymást megbocsátva a földben, a sötét biztonságba belesóhajtva, belebomolva. 

Misztérium, ezt mondják, csoda. De a csoda megmagyarázhatatlan, a test nem. A meiózis sem. A szedercsíra sem. Az ujj végén a köröm sem. Nincs, amit ne lehetne megmagyarázni. Nem tudom, miért nehéz elgondolni, hogy a sok szövet, a sok szép megoldás mind írásgyakorlat csupán. Hogy a természet csak a külalak jelesre hajtana. Mióta ezek a bonyolult sejthalmazok gondolkodni kezdtek, jelentőséget tulajdonítanak önmaguknak.Indolhatatlan jelentőséget. 

Nem tudom, Istennek eredetileg mi volt a szándéka ezzel a Föld nevű biológiai kísérlettel, vagy hogy tulajdonképpen bukás ez, esetleg siker, de az eredmény, személy szerint nekem, ad okot egy kis aggodalomra. Szerintem nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Nem tudom, Isten látta mostanában az eredménykimutatást? Kétlem.

Különben globálisan még csak hagyján, mert globálisan felül tudok emelkedni a születés-halál-újjászületés-újrahalál problematikáján, sőt, sőt felismerem benne ezt az univerzális, utánozhatatlanul bölcs recycle-kört, csak ha a saját bomlásomra gondolok, akkor azért van bennem egy kis szemrehányás az irányba, hogy Isten a fehérjeláncok helyett végül is miért nem valami polimerekkel dolgozott. Nem szerves, nem szerves, na ne mondja nekem senki, hogy Isten nem tudott volna valami szerves műanyagot összedobni ...

Megmaradok. Energiailag biztosan. Ez, bár a testemhez nem ragaszkodom feltétlen, és szívesen becserélném valami feszes, hosszúlábú ápgréjdelt modellre, néha kevésnek tűnik. Szóval ha nem a test, akkor mi a ragaszkodás tárgya? Nem tudom. Nem is értem.  Talán a megszerzett tudás elvesztése bánt, talán az, az évek múlásával mégiscsak közelebb kerül az ember Istenhez, és ezt sajnálom becserélni az örökkévalóságra. Tudom, nem veszteség, nyereség. Mert Isten barátságosan közelebb inti az embert minden évben, gyere, ezt még megmutatom, ezt is lásd az én szememmel, gyere, ezt is elmondom, ezt a kis titkot még, csak neked, csak most, gyere egész közel, gyere, ide ülhetsz most mellém, a jobbomra, ha gondolod, add a kezed, nem kell visszanézni, csak te meg én, gyere, hajtsd a fejed a vállamra, nézd ez az én országom, a tiéd is mától, ez mind az összes mező, ez mind az összes folyó, ez mind az összes vad, gyere királya vagy mától. 

Nem kell ragaszkodni, ez talán a tanulság. Vagy nem úgy, nem görcsösen, ahogy a hús tapad a csontra, hanem könnyedén. Nem kötni, oldani kell, ez a titok. Az öröklét titka éppúgy, mint az elégedettségé. 

Nem tudom, mikor kellene elkezdenem a szülinapi depizést, de ma nem biztos, hogy menni fog, mert nagyon szépen süt a nap, hajnalban láttam öt (vagy hat??) hullócsillagot, és szerintem tök jó képeket csináltam pár ablakról a Zsolnay Központban. (Majd ha kint lesz a VilágMán, idelinkelem.) És ez mind semmi, mert tegnap még az első adag vendégséget is túléltem, ami nagy szám, mert a vendégség két kőkemény tagja anyám és a húgom volt, akikkel egy napot eltölteni majdnem olyan teljesítmény, mint fél kézzel megállítani a Föld forgását. Nem tudom, Isten melyik kézikönyve szól a szívatásról, de hogy ez a két nő az első oldalon szerepel benne, az is biztos. Jó, mindegy, mindenkinek a maga terhe.

Tegnap befejeztem a III. Richárdot. Hogy ez a pali micsoda nőcsábász volt! Erre nem is emlékeztem. Őrület! Ma meg befejezem Pelevint. Utána mi jön, nem tudom. Hihetetlen, hogy végre egyszer időben elolvastam az olvasókörös könyvet. Igaz, én választottam Fosse könyvét, és igaz, nagyon rövid. De így talán többen leszünk, mint múlt hónapban. 

Jó hír még, hogy végre rávettem magam, hogy megírjam a 3. nyelvleckét a Gittre. Itt olvashatjátok. Remélem, élvezetes és érthető. Más nincs. Kutya se. Bori Édesdrágáját (aka Scitek) tegnap eladták a vásárban, úgyhogy gyásznapok vannak. Egy gyerek sokkal többet belead a sírásába is. Lehetne tanulni belőle.

Necesse est. A héten azt adminisztráltam, hogy adminisztráltam. De ezt órákra lebontva. Gratulálok, ez itt az elmebaj maga.

Azt képzeltem egyébként emiatt a marhaság miatt, hogy egyszer csak majd addig-addig adminisztrálunk, hogy azt is be kell írni, hogy otthon mit csinálok, és ebből valami kényszerűség diktálta virtuális élet kerekedik ki, amit Izabella két élete címen meg is filmesítenek.

Én nem értem, miért kell hazugságra kényszeríteni az embert. Engem pontosabban. Utálom. Ez az egész teljesen értelmetlen. Van még olyan munkahely, azt szeretném tudni, ahol óránkénti bontásban kell adminisztrálni a tevékenységet? Kétlem. Nem lehet az életet ilyen kis egységekre szabdalni. Hiába javítok én éjszaka dolgozatot, ha ezt most akkor napközbenire adminisztrálom. Most akkor hazudok vagy nem hazudok? Everybody lies.

A végén majd a hétvégéimet is dokumentálnom kell. Aszongya két óra netezés, egy óra főzés, három óra vasalás, tizenöt perc szex. Az ember jobban teszi, ha nem dokumentálja az életét. Még a végén kiderül, hogy semmi értelme az egésznek. 

Úgy alakult, a jó király utódja nő, de legalább nem púpos. A hét pedig, rosszkedvünk hete, végre véget ért. Vagyis csak majdnem.

Nehéz annyi hülyeséget egy bejegyzésbe sűríteni, amennyi ezen a héten mivelünk megesett. Volt itt minden, amit el tud az ember képzelni, meg olyan is sok, amit el sem. Merthogy nemzetközi hét volt, mindenféle projektekkel, amikre nekünk, egyszerű halandóknak nem sok rálátása volt, mégis részt vettünk bennük legjobb tudásunk szerint. És mivel a projektek koordinátorainak fantáziája itt-ott még a jó Shakespeare mestert is meghaladta, számtalan, szebbnél szebb pillanattal gazdagodtunk.

Gondolom, így eshetett, hogy én magam nem pusztán egy ismerkedési est háziasszonyaként tündökölhettem, hanem kis szerencsétlenséggel még valami helyi műsorba is bekerülhetek, amint éppen az egyik projekt munkája során angolul is megnyilatkozom valamiről, amiről a leghalványabb fogalmam sincs. Kár, hogy a Monthy Python már nem forgat, ezt a forgatókönyvet könnyűszerrel eladhatnánk nekik. Az lenne az epizód címe, hogy 'Vak vezet világtalant'. A főszerepekben pedig a projektek koordinátorai, a szakmai vezetők, illetve Bridget végre kapnának esélyt a világhír megszerzésére. A mellékszerepekben a Minisztériumi Öltönyös mellett, kollégáim, diákjaink, egy-két helyi képzőművész, egy pirogránit tondó, jómagam, valamint egy hatvan szeletes torta is feltűnhetne. 

Jó,  hogy vége lesz mindjárt. Ma talán megúszom szereplés nélkül, és délután négyre már csak rossz emlék marad a hét, amiben azért persze voltak élvezetes és mulattató pillanatok, mint például amikor Guiseppe gyakorlásképpen eldarálta nekem a prezentációját, meg amikor az olasz tanároknak Bridget helyettese elmagyarázta, mi az a törökmogyoró, persze magyarul: "Ez ilyen NAGY FA." És hevesen mutogatott hozzá. Az olaszok arcát filmezni kellett volna.

Az is jó volt a hétben, hogy tegnap este elmentünk Joe-hoz megkostolni a fügeborát, ami, bár nem vagyok oda az édes borokért, nagyon finom volt, és TSB pálinkájának kiséretében jótékonyan törölt az emléktárból sok-sok terrabájtnyi baromságot. Végül négyen mentünk hozzá látogatóba, TSB és Gofri mellett VM is eljött, pedig a derékfájása miatt erről már kezdtem lemondani. Tetszett a ház is, meg Joe könyvtárszobája is (én is akarok könyvtárszobát!!!), még akkor is, ha a konyha nekem kicsit hidegnek tűnt. Nyilván mások a preferenciák.

Ma már csak egy kis pénteki vásári őrület van hátra, aztán vége. A holnapi munkanapunk megemlékezéssel telik, értsd moziba megyünk ünnepelni a forradalmat. Azt már kibírom. 

Hétvégén a változatosság kedvéért két részletben jönnek a vendégek, anyám és a tesóm vasárnap, apósomék és a sógorom kedden. Ez egy ilyen család.

Más nincs, nem csináltam semmi érdemlegest a héten, csak dolgoztam és aludtam. Majd hétvégén! Olvasok, vasalok, bejegyzéseket írok, fordítok, sütök, főzök, gyereklelket ápolok. Néha nem lenne baj, ha lenne egy másik én is, de nincs. Ja, és mindjárt negyvenöt leszek. Még nem döntöttem el, depizzek-e ezen egy kicsit vagy sem. 

Vasárnap óta azon gondolkodom, hogy bár iszonyatos elszántság és hősiesség kell ahhoz, hogy az ember leugorjon a sztratoszféra széléről, és ahhoz is, hogy ezer km/h fölött sebességgel zuhanjon lefelé a semmibe, de ahhoz, hogy a szabadesés rekordjának megdöntése előtt kinyissa az ernyőjét a mestere iránti tiszteletből… ahhoz igazi emberség kell.

Baumgartnert az a Joe Kittinger készítette fel, aki 1960-ban rekordot döntött, 4 perc 36 másodpercig zuhant szabadesésben. Nem volt ez megdönthetetlen rekord, Felix Baumgartner azonban ezt a rekordot nem vette el mesterétől. 

Miért nyitott Baumgartner ernyőt éppen 4 perc 13 (?) másodperc után? Baj nem volt, nem erről van szó. Nem is mondott erről senki semmit, csak a közvetítés alatt egy amerikai riporter. Ő arra tippelt, tiszteletből. 

Azt hiszem, az igazi hőst onnan lehet megismerni, hogy elmegy a végsőkig, de a másik ember előtt megáll. Ebben a hősök nélküli világban Baumgartner az én hősöm lett. Respekt.

A videón arról beszél, mi hajtja az újabb kihívások felé, hogy milyen a valaminek az élén lenni, és mi van utána, mi várja a másik oldalon. Ha jól sejtem, az embert ez motiválja új dolgok felfedezésére. Ez a keresők gondolkodása, ez a mi van utána. Az emberek mindig is azt szerették volna megtudni, mi van a határokon túl. Egy kereső soha sem elégedett.

Sokan kérdezik/kérdezték, mi a fene értelme van a világ széléig elmenni, ott meg kiugrani. Hogy marha sokba kerül, és nem több, mint szenzációhajhászás. Én ezzel most nem tudok egyetérteni. Szerintem a  tudományos eredményeken kívül, ami az ugrás elemzésével majd rendelkezésére áll a tudósoknak, a határok feszegetésének igenis van értelme. Sőt fontos. Hiszen ez viszi előre az emberiséget.

Káromkodós poszt. Tessék vigyázni!!!

Olyan jól kidühöngtem magam múltkor, hogy azt hittem ez azért most majd kitart egy darabig. Alábecsültem a jó Bridget képességeit. Már múlt héten gyanítottam, hogy ez a nemzetközi vásáros, ilyen-olyan projektes hét nem kifejezetten a tanításról fog szólni, de azért abban reménykedtem, hogy egy-két hasznosan töltött tanóra csak jut nekem is. Hehe. Naiva szakkört fogok indítani.

Tegnap este 21.15-kor ugyanis szeretett főnököm e-mailt írt nekem. Hogy akkor még időben szól (??????), hogy én a héten a Leonardo projektben is. Komolyan azt hittem, rosszul látok. Vissza is írtam neki, hogy rendkívül érdekesnek tartom, hogy részt kell vegyek egy olyan projektben, amiről nulla információval rendelkezem, és vajon mi motiválta abban, hogy engem válasszon.

Ma reggel aztán kicsit idegesen felhívtam a projekt koordinátorát és sűrű bazmegelések és kurvaéletek közt megkérdeztem, ez meg megint mi a picsa. És most tessék figyelni, mert ez itt nem a Monthy Python, de a jogdíjakat el lehetne nekik adni:

"Ó, Bridgettel ma nem tudsz beszélni, mert megbeszélésen van. De azér' elmesélem, hogy az úgy volt, hogy pénteken délután hatkor ezt Bridget kitalálta, szóval ez lesz, hogy akkor te kedden ezt csinálod. Az nem baj, ha nem értesz hozzá, majd belejössz, az óráiddal meg majd lesz valami (=semmi). És akkor persze a tájékoztatás miatt is, meg a heti program miatt is, ma lesz ám megbeszélés. Azt pénteken este ki is írtuk a táblára a tanáriban. Most én tényleg sajnálom, igazad van, hogy már senki nem volt az iskolában, de erről mi nem tehetünk."

Ezek bassza meg, mind hülyék. De nem kicsit.

Én meg a nem létező szakkönyv-támogatásom helyett kérek szépen egy muszájdzsekit, de valami divatos őszi színben, mert egy darabig hordanom kell.

Esik. Milyen jó. Legjobb volna ki sem mozdulni. Régen sok ilyen nem kimozdulós hétvége volt, és azt szerettem. Meleg kakaós reggelek, húsleves illatú délelőttök, lusta, könyves délutánok. Most meg ... 

Pénteken volt lányvacsora. TSB és Emma jöttek, tésztát ettünk, boroztunk. Eredetileg a hónap első péntekjének kultikus Csillag vacsoráit akartuk kiváltani, aztán végül más lett, lányos este. Ez persze jótékony csúsztatás, ez a lányos, de mindegy. Jó volt velük. 

Nádas Péternek születésnapja van. Nem is gondoltam, hogy hetven éves. Ha lesz egy kis nyugalom körülöttem, ma este megnézem ezt a filmet. Az a címe, hogy Saját halál. Végeredményben mit tudok én Nádasról? Semmit. Ha olvasod valakinek a könyvét, úgy ismered, hogy nem is tud róla, csak sejti. Írónak lenni leginkább bátorság.

Ma hiányzott Amerika. Láttam egy filmet, ami Pittsburghben játszódott.  Pennsylvániában hihetetlen színűek a fák októberben. Az az igazság, hogy az ősz ott szebb, mint itt.  Kedvesebb is, érettebb is. Lily is hiányzik. Mehetnénk most enni egy jó levest.

Kertből nem sok. Talán nem is tud ennyi föld kert lenni. Egy pokrócnyi föld, ahol éppen le lehet heverni. Ennyi föld nem adóköteles.

Mennyi gyökér tart össze ennyi földet... Nem sok. Talán száz tő tarack. Esetleg három rózsabokor, három tő levendula. Vagy egy fa. Egy tölgyfa. Egy dió. Egy éger. 

Ennyi föld még egy októberi délutánon is át tud melegedni. Ennyi földet át tud melegíteni a puszta kéz simogatása. Ennyi föld át tud peregni az ujjak között egy óra alatt. Ennyi földet át tud levegőztetni egy tucat vastaghúsú földigiliszta. Ennyi földbe belefér tizenkét tő mézillatú virág.

Háromegészhetvenötszázad. Négyzetméterben. Mint a pí, örök állandó. Ennyi földben fekszik apám. 

Felkelek, csodát teszek, lefekszem. 

Itt van a kert, itt van Tamás.

Itt van a kert, itt van Júdás.

Barátom mind, aki elárul.

Barátom mind, aki fél.

Elfognak, hagyom.

Elítélnek, hagyom.

Lábam a lába nyomába ér.

Lába a lábam nyomába ér.

Vállán a keresztem.

Vállamon a keresztje.

Bőröm a bőréhez ér.

Reggel van, ma meghalok.

Lábam a lába nyomába ér.

Lába a lábam nyomába ér.

Nézzük el ezt nekem, és képzeljük ide Akkezdet phiai Hisztori című klipjét. Péntek van. 

Október van, és végre esett. Ez utóbbinak kifejezetten örültem, mert végre otthonos depresszív pillanatokkal ajándékozott meg a tegnap. Pont azt mondtam a kocsiban, hogy meg lehet ezért engem vetni, de szeretem, ha helyén vannak a dolgok.

Elfáradtam a héten. Ez van. Csütörtök estére már megjelennek rajtam a hullafoltok. Hogy lesz ebből holnap este lányvacsora, azt nem tudom. 

A héten több esetben is felhúztam magam olyan újságcikkeken, amiken nem kellett volna. Ennek dühnyomatát lehet olvasni a VilágMán ma. Egy barátom erre azt mondta, hogy így jár, aki hülye cikkeket olvas. Nagyon igaza van. 

Az iskola gőzerővel haldoklik, jövő héten mindenféle nemzetközi programok lesznek. Valami est is, amin én leszek a háziasszony. Story of my life. A tanítással amúgy nincs bajom, egyetlen csoportom van, akiktől hullik a hajam, a kilencedikesek. Basszus, még egy ilyen neveletlen társaságot! Márelnézést, de tényleg. Mintha összezártak volna 20 szőke nőt egy zacskóban, és jól megrázták volna őket, hogy a maradék eszük is elmenjen. Jajj. Na mindegy. Küzdelem van. És akkor nem elég a nyomorom, ma meglepett egy lányka, hogy legyek a mentora. Csak azt nem tudom, miért mondtam igent. 

A tanításhoz kapcsolódik, hogy fent van a Gitten az Angol-Na! második része. Aki bukik Will Shakespeare-re, látogasson el az oldalra. 

Tegnap filmklub volt nálunk. Coppola Magánbeszélgetését láttuk. Jó volt, de olyan lassú, hogy azt hittem, belehalok. Eszembe jutott róla az Enemy of the State, meg a A mások élete. Erről fogok gondolkodni hétvégén. 

Tegnap megkeresett egy kiadó, és mindjárt megyek Budapestre. Ezek a jó hírek. Rosszból túl sok van.

Az ember válaszokat keres. Magyarázatot. Vagy mit tudom én, mit. Nekem a fizikusok a példaképeim ebben a tekintetben, de hogy pontosan miért, azt nem olyan könnyű megmagyarázni. Megmutatni talán egyszerűbb.

Énnekem ezek a kozmológusok olyanok, mint a költők. Pont olyan ügyesek, csak máshol vannak a rímek. Ez nem a hexameterek világa.

Az a benyomásom, hogy elég nehezen boldogul az ember, ha az univerzum ügyei kerülnek szóba. Megnéztem ezt a fickót, és az jutott eszembe, hogy ebben a folyamatosan táguló és gyorsuló univerzumban énnekem elég különös szerep jutott. Mert itt most már nem az a kérdés, hogy honnan hova, az világos. Mármint hogy az időt, a születés és a halál misztériumát, az elmúlást is, az enyémet, meg a tiédet is, szóval mindent az égadta világon, ami valahonnan valahová tart, azt ennek az indokolhatatlan véletlennek köszönhetjük, amit privát univerzumnak becézünk. 

Nem az a kérdés, mi lesz ezután, hanem az, mi van most, és mi volt eddig. Mi volt, ami a minden előtt volt. Mi volt az ősrobbanás előtt, amitől az univerzum valahogyan értelmet nyer. Carroll valami hűtőszekrényt emleget. Nem lehet kizárni azt sem, de nekem romantikusabb ötletem van. Arra gondolok, hogy ami most van az valami szerelem mégis. Mert nekem úgy tűnik, mi már örök időktől ismerjük egymást, és örök időktől egyek vagyunk, csak az utóbbi néhány millió évben egy kicsit elsodródtak egymástól az atomjaink.

Na jó, az előadó egy kicsit fizikusabb nyelven fogalmaz. Nézzük el neki. Majd utánaolvas Shakespeare-nél, ha lesz egy kis ideje. Shakespeare mellett azért olvassunk Feynmannt is. Gondolom, ő is bolondult a szonettekért.

Mit nékem adtál: itt őrzöm emléked’,
Szívembe irva kiirthatlanul;
Túléli az e múló nemzedéket,
S időn, az öröklétig, átvonul;
Vagy legalább a míg agyam s szivem
Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt
Belőled birt, nem adja át hiven
A semmiségnek: emlegetve lészsz
Külső emlék csak törékeny cserép,
Rád emlékezni: nincs szükségem arra.
Tuladni rajta hát azért merék,
Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja.
        Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem:
        Magam’ lengének kéne bélyegeznem.

William Shakespeare: 122. szonett

Ha van olyan, hogy slow food, akkor olyan is kell legyen, hogy slow life. Lassú élet. Mert tényleg úgy van, hogy minket lassabb életre szánt az Úristen eredetileg, mint amit mostanában művelünk. Ezt egyébként onnan gondolom, hogy a két és negyed nap nagy részét mégiscsak alvással töltöttük. Embrionális állapotban, így telt az idő, evés, alvás, melegedés. Hát anyánk hasa ez a Lengyeltóti, úgy látszik.

Csendesen is voltunk, alig beszéltünk, na nem azért, mert bajunk van egymással, hanem mert csendesen is jó együtt. Akit szeret az ember, azzal csendben is lehet lenni. Persze nevettünk sokat, mert az nem maradhat el. Vitéz Mihállyal egy régi magazin nyomán meglehetősen bizarr szexuálpszichológiai és biológiai elméleteket alkottunk, teszem hozzá, teljesen józanul, de erről most nem szeretnék részleteibe menően beszélni, mert nem vetne túl jó fényt ránk. Elég a végkövetkeztetés; minekünk rukkola típusú pasi már nem jut az életben, ezt elbaltáztuk, de ettől még egy magazin reklámoldalán viszonylag hosszasan el lehet mélázni. Meg ideológiákat gyártottunk. A drága TSB arról, hogy akkor az a behajtani tilos tábla csak nyáron érvényes. Szóval van a nyári KRESZ, meg a téli KRESZ. Mi nem világos?  

Jó volt, filmeztünk is, azon is volt nevetés, igaz, azon inkább egy kicsit az elmúlás, meg a nehéz élet kinevetése volt, de nem baj. Szombaton meg volt a piac, még volt kukorica is, málna is, hát tényleg, mintha sosem akarna vége lenni a nyárnak. Vettünk sírvirágot, korán voltunk, nem is volt nagy választék. Én apámnak vettem, fél éve biztos nem voltam kint a sírjánál, de most majd teleültetem árvácskával. Hogy utálom ezt a nevet. A filmet is utáltam.

A mi kedvünkért délben kinyitott a pizzéria a parton, persze nem, de így mondjuk mindig. Aztán teli hassal kifeküdtünk Fonyódligeten a partra, csak a víz nem volt sehol. Siralmas volt a látvány. Azért a nap gyönyörűen sütött, de hát végtére is mindig az életet és a halált nézi az ember a parton. Olvastam. Azt gondoltam, Johannes, nem jó megöregedni.  

Délután a hason fekvő napfényben még felszedtük a diót a fa alól, én meg az árnyékokban gyönyörködtem, hogy tényleg, hiába a meleg, mennyire más ez, mint nyáron, mennyivel alacsonyabb a napsugarak beesési szöge, és ettől mennyire más a kép, mennyire anyagtalan lesz az árnyék. Mennyire komolytalan az élet. Zárójelbe van itt téve a világ. Ez itt csak Isten játszótere.

Aztán tegnap hazajöttünk ebbe az idegen világba. Annyira nem akaródzott hazaérni, hogy kivételesen megálltunk a 67-es úti kávézónál. Egy kicsit üldögéltünk a teraszon, meleg volt még, és a pincér nagyon szépen mosolygott. TSB szerint jó illata is volt. Mindhármunknak nagyon tetszett, pedig nem is volt rukkola. Hát ennyit a mi elméleteinkről.

Este megjött a hideg. Talán a nagy szél elől igyekeztek szombaton a madarak, talán a halál elől, nem tudom. Csak a szárnyuk suhanását lehetett hallani, amikor hirtelen irányt változtatva tettek még egy kört a falu felett. Nem is kör volt, inkább hurok. Madárvégtelen.

Megjöttem. Csendes volt. Sokat aludtunk, és sokat olvastam.

Van könyv, amivel nem lehet mit kezdeni. Nekem most ilyen volt Jon Fosse Reggel és estéje. Úgy emlékszem, utoljára Baricco Novecentojába tudtam ilyen hirtelen, ilyen ellenállás nélkül, ilyen végzetesen belé szeretni.

Az első mondattól az utolsóig magával ránt. Magához ránt. Nagyon közel.

Van ilyen. Van ilyen ellenállhatatlan szerető, csakhogy az ilyesmit utólag nagyon nehéz elmagyarázni valakinek, aki nem ismeri.

Fosse könyve olyan, hogy az ember az első oldal után levetkőzik neki, aztán amikor a végére ér, csak ül, meztelen talpát maga alá húzva, és fázik. Most mit mondjak … fel kell öltözni. Haza kell menni. Nagyon nehéz.

Fosse könyve mint az ismeretlen szerető: éjjel szeretni kell, másnap reggel pedig ülni a széken, és nézni, ahogy alszik. Meg kell simogatni az arcát, meg kell simogatni a vállát, aztán csendesen el kell menni, amíg még lehet. Amíg még nincs szükség szavakra.

Valahogy így. Egy darabig nem lehet majd visszajönni hozzá, mert akkor elveszik a varázs. Nem lehet visszajönni hozzá, mert akkor meg kell szólalni. Nem lehet visszajönni hozzá, mert akkor örökre maradni kell.

De azért nap közben többször is lehet gondolni rá, többször is lehet elégedetten mosolyogni, többször is sírva lehet fakadni, hanem amikor kérdezik, minek örülsz ennyire, most miért sírsz, akkor mondani már nem szabad semmit.

Kedves lett nekem Fosse könyve. Életem éneke. 

Beleszerettem ebbe a norvégba, pedig a nevét se tudom kimondani. 

Akkor most végre elmegyek. Szerintem lesz fénykép róla, meg lesz valami szöveg, ha a csillagok is úgy állnak. Biztosan elmegyünk piacra, megnézzük a vizet is, de leginkább akkor mégiscsak az lesz, hogy folytatom a rég megkezdett vitát Hawkinggal. 

Amíg nem leszek sehol, csak ott, ahol még ülni és létezni is szenvedélyesen szeretek, addig itt van pár csinos fiatalember. Zenélnek. Azt olvastam: etno-jazz. Vajon meddig ragaszkodik még az ember ahhoz, hogy mindent elnevezzen? Szerintem ez a név marhaság. Persze tök mindegy.

Mindenféle fiatalemberek zenélnek. Ez a MIFEZ. 

Megnyugtató, hogy végre hazatalált az idő ezekben a párás, tört fényű reggelekben.

Hát ezért szeretem az októbert. Mert érzem rajta, hogy az enyém. Ebben a napfényes, falevél-játékos hónapban születtem, és ebben is tervezem majd elhagyni a világot, amikor eljön az ideje. Így érzem ezt igazságosnak. Legyen a bejárat és a kijárat ugyanaz az ajtó.

Ma reggel, amikor munkába mentem, ott állt a nap a Ferences templom tornya mellett egy fehér ködfelhő mögé bújva. Vele szemben, a nyugati égbolton a hold, reggeli sápadtan.

Mozdulatlan álltak. 

Párbaj. Ez jutott eszembe ott, az Uránia mozi mellett, amikor megállt a fény, és nem mozdult többé az idő.

Egyszerre volt reggel és este.

Hát ilyen, amikor Isten sakkot ad magának. Ezt gondoltam. Hogy van olyan, amikor még ő sem tudja eldönteni, merre menjen tovább az idő. Előre vagy vissza.

Aztán átbillent a világ, a nap kikecmergett a sárga-szürke ködből, a hold pedig féltékenyen belesápadt az égboltba. Reggel lett.

Ez még nem az az október. Ez még nem az az ajtó.

Még kettőt alszom, és elmegyek a teraszra, de ma reggel azért sajnáltam, hogy nincs kedvem a fényképezéshez. 

Sziasztok! Izabella vagyok, 44 éves, évek óta továbbképzés-függő. Régóta próbálok, de sajnos nem tudok lejönni a szerről. Nektek nem kell magyaráznom, ugye? Ti is odavagytok a mappákért, meg a reklámtollakért, nem? Na ugye...

Akkor a termet most rendezzük át, ehhez kérlek benneteket, ja tegeződhetünk ugye, tehát akkor az átrendezéshez alakítsunk csoportokat. Mindenki húzzon egy sajtdarabot  zacskómból, és az azonos sajttípushoz tartozók keressék meg egymást, de beszélni nem szabad, halló!!!, legyen egy kis szemkontaktus, megvárom, téged is ott fiam hátul, na, tehát nem beszélhettek, és csak békaügetésben közlekedhettek. Jó, igen, megvan a párod? Stopperolom a részidőket, de ne foglalkozz vele, mert délután kidobom az összes papírt a kukába.

Rendben, hát ez azért elég lassan ment, volt egy csoportom múlt héten ám, amelyik négytized másodperc alatt boldogult, de jó, nem érdekes. Ha megvan a párod, fogjatok meg a pároddal egy széket, és üljetek le rá ketten. Figyelek, tudod, a lényeg, hogy megold a problémát. Na akkor mindenki kényelmesen ül? Szuper.

A következő feladat az lenne, hogy ismerkedjünk egy kicsit egymással. Egy ilyen szerintem érdekes és vicces feladat keretében most mindenki mondja el, milyen gyakran szexel a partnerével, és örökölt-e esetleg a közeli hozzátartozójától az elmúlt négy évben. Ezt, csak mondom, fel tudjátok használni a munkátok során is, a gyerekekkel is játszhatjátok órán, szokták szeretni. Igen? Van valami probléma? A Gizi most miért sír? Hogy nem szexelt egy éve? Hajjaj, ezt azért felírom, hogy majd egy másik tréningen jót tudjunk röhögni a sztorin.

Akkor, ha már ilyen klasszul megismertük egymást, legyen megint csopi munki, ezt én találtam ki, jó, nem? Hehehe. Na mi van? Azért elég feszült kis társaság vagytok. Mindegy, nem mintha érdekelne. Az a kérésem, hogy alakítsatok csoportokat úgy, hogy mindenki gondoljon az óvodás nagy szerelme vezetéknevének harmadik betűjére, és az ahhoz a magyar ábécében legközelebb eső magánhangzó lesz a csoportot jelölő hang. Ezt halkan mormogva találjátok meg gyorsan egymást. Hogyhogy hogyhogy???? Mit nem értesz ezen? Remélem, nem gondolod, hogy még egyszer el tudom mondani a feladatot?! 

Jó, ha készen vagytok, üljetek le, adok egy A3-as papírt, meg egy ceruzát, és akkor ebből legyetek szívesek a milánói dóm háromdés modelljét megalkotni. Tíz percetek van, de arra figyeljetek oda, hogy csak szemöldökhúzogatással kommunikálhattok a feladat első 5 percében. Utána lehet beszélni persze. Akkor feladat indul. Közben fotózok, ha nem baj, egyrészt a pályázati pénzes dokumentáció miatt, másrészt csak úgy kedvtelésből. 

Jó, akkor a zöld csapat nyert, tapsoljuk meg őket. Szuper. Na látom, mindenki elfáradt kicsit, tartsunk szünetet. Tíz perc, hogy a dohányosok ne érjenek vissza. Csak mondom, ez a kis jel itt a táblán az időpont mellett egy deres. Így jelzem viccesen, hogy kurva ideges leszek, ha valaki késik.

Helló. Örülök, hogy mindenki időben visszaért. Akkor most nyomjuk egy kicsit frontálisban, tudom, hogy titkon ezt szeretitek. Feldobok a kivetítőre egy kis prezit. Ezt tegnap loptam le egy weboldalról, úgyhogy nem mindig tudom pontosan kimondani a neveket, bocsika, nem vagyok angolos. Nem látod hátulról? Én tehetek róla? Ja, hogy vegyem le a projektor lencsevédőjét. Hogyhogy nem stimmel? Hát nem erről szól az egész képzés??!! Melyikben? Kussoljatok már, mert egy szót se értek. Hogy ti a MURVA 3.7.9.6.-ban pályáztatok? Hmm... Ja nem érdekes, ez a kurzus oda is beszámítható. Mondjuk alapvetően mi a TEVE 8.4.6-ra tréningezünk, de akkor ezek szerint megint rossz helyre jöttem. Tudjátok mit? Nem baj. Nem nézi ezt senki. A lényeg, hogy elköltsétek a pályázati pénzt.

Tessék? Igen. Ne haragudjatok, most el kell búcsúznom, mert gyógyszerosztás van. Akkor holnap ugyanitt találkozunk, megírjátok a záródolgozatot, és szerintem jövő héten postázni is tudjuk a tanúsítványokat. Persze, tudom, ez a 60 órás akkreditált Pszichiátriai vizsgálati technikák a pedagógiai szenvedélybetegségek gyógyszeres kezelésének hatékonyságáról című képzés. Nem lesz gond. Sziasztok.

Szokványos felhőket szeretnék. Igen. Nekem semmi sem jó. Az a helyzet, hogy elegem van a drámából, a nagy eljövetelekből és a nagy elmenetelekből. Avarillatra szeretnék ébredni, esőkopogásra, csendes elmúlásra. Ne a végítéletet napjait kelljen már itt kerülgetni.

Ilyen az ember. A rend felé törekszik. Az egyenes labirintus felé. 

Olvastam egy Italo Calvino idézetet. Idelopom. 

"Carlo Levi írta: Minden eszköz, minden fegyver bevethető, hogy megmeneküljünk a haláltól és az időtől. Ha két végzetes és elkerülhetetlen pont között az egyenes a legrövidebb út, kitérőkkel kell meghosszabbítani, s ha a kitérők olyan bonyolultak, kuszák, tekervényesek és váratlanok lesznek, hogy saját nyomunkat is elveszítjük, talán a halál sem akad ránk, talán az idő is eltéved, talán a folyton változó zugokban rejtve maradhatunk. 
Elgondolkodtatnak ezek a szavak. Én ugyanis nem vagyok a kitérők embere, más szóval inkább az egyenesre bízom magam, hátha elvisz a végtelenbe, ahol elérhetetlen leszek. Inkább hosszasan számítgatom a menekülési röppályát, s várom, hogy kiröpíthessem magam, akár egy nyílvesszőt, és belevesszek a messzeségbe." 
Italo Calvino: Gyorsaság 61-62. oldal

Szép gondolat. Nem mintha hinnék abban, hogy van íj, ami a végtelenbe visz, hacsak nem önmagát feszíti íjjá az ember. Akkor röpülünk.