Az ember néha vágyik a gonoszsággal találkozni. Titkon vágyik rá persze, mert nyíltan kimondva ez a vágy talán megvetendő és felfoghatatlan, intelligens, békeszerető ember nem vágyik ilyesmire, és mégis... Az elszigetelt, jóságba fulladt lélek idővel elerőtlenedik, vigyázatlan lesz, eltunyul. Kell a gonoszsággal találkozni néha, hogy legyen mivel megküzdeni, hogy a mellkasát friss levegővel teleszívni az embernek legyen indoka, hogy a kardot a hüvelyből kirántani legyen dühe, hogy a lelkét széttépő ordítást legyen alkalom kiszabadítani odabentről. Talán Isten ezért enged helyet a gonosznak. Edzés képpen. 

Ami a léleknek a gonoszság, az a testnek a tél. Vagy csak az én testemnek, nem tudom. Nekem csak ritkán szép, inkább haszna van abban, hogy ébren tartson, hogy a fénnyel teli, meleg szobával ellensúlyozza, kiemelje a sötétségből a világosságot, a bőrt vörösre maró hidegből a vigasztaló meleget. Edzés ez is, hasznos, az izmok, az érzékek, a lélek  karbantartása a tél.

A jóga jut eszembe a ma reggeli hidegről. Azt olvastam, a felkészületlen ember számára nem könnyű megérteni és végrehajtani még a legegyszerűbb testtartást, a savászanát sem. (A nyugati, butaság, inkább így mondom, egy állandó feszültségben élő embernek nem könnyű a testét és a lelkét koncentrált nyugalomba helyezni.) Ha nem megy a lazítás, tanácsolja a jóga ismerője, az izmokat előbb egyenként meg kell feszíteni, csak utána érdemes próbálkozni a lazítással. 

Így kell az embernek is előbb gyűlölni, hogy szerethessen, előbb hibázni, hogy jót tehessen, előbb hazudni, hogy igazat mondhasson, előbb sírni, hogy nevethessen, előbb harcolni, hogy békét szerezhessen önmagában és a világban. Harcos világ ez a legtöbbünk számára, ahol ma, ha tetszik, ha nem, Szent Györgynek kell lenni mindenkinek.

Olyasmi, ami a leesik az anyag széléről.

Óraállítás: Tigris biológiai órájába apró homokszem került, korábbra húzta fel magát, úgyhogy a héten minden nap 3 óra táján kelt és keltett. Ma kicsit megcsúszott, és négyig bírta, de akkor már a kézkrémes dobozt nyalogatta lelkesen, hát inkább felkeltem. Így azért nem csoda, ha már este tízkor belealszom a könyvbe.

Könyv: Most Stefan Zweig az olvasóklub kedvéért. Mondjuk csak egy novella, különben esélyem se lenne. Amúgy meg Németh Kriszta Csücsök címűje, meg Baricco Története. Telhetetlenség.

Arbeit:  Tegnap fogadtam. Nem sok szülő volt, nem bántam. Most vagy nagyon jól teszem a dolgom, vagy nagyon szarul.  Vagy a szülőket is korán kelti a macska. Amúgy néha analfabetizmus van minden szinten. Helyi tantervet nem kell írni, majd márciusban, ha jobbat ki nem találnak addig. Elég gyakran röhögünk; legtöbbször kínunkban.

Szocio: Telik a naptáram. Nincs elég nap karácsonyig, hogy jusson minden barátra, pedig ajándékkészítésre is kellene néhány. 

Egészség: A vírusom elmenekült, de magával vitte a TAJ kártyámat. Persze nem, már fél éve nem találom, de újat csináltatni nincs időm, ezért nem megyek el pár fontos kivizsgálásra. Ejj, Zsigmond, Zsigmond.

Karácsony: Ha nem marad el (világvége, paradigmaváltás stb.), stollent fogok sütni. Jó lenne hó, de lehet, hogy leesik előtte. Téli cipőt kell venni a gyerekeknek. 

Advent: Kellene valami olyan adventi naptár, ami nem csoki. Meg kellene csendes nyugalom. Idekint úgysem lesz, odabent kell csinálni. Arra gondoltam, lehetne adventi zenenaptár nem giccses, hanem nyugis zenékkel. 

Más nincs. Álmos lettem.

Apai nagyapám és családja Felvidéken élt és reformátusok voltak. Apai nagyapám és családja zsidó volt.

Apai nagyanyám szlovák katolikus volt.  Apai nagyanyám zsidó volt.

Anyai nagyapám magyar katolikus volt. Anyai nagyapám zsidó volt.

Anyai nagyanyám sváb katolikus volt. Anyai nagyanyám zsidó volt.

Apám református volt. Apám zsidó volt.

Anyám templomba nem járó római katolikus. Anyám zsidó.

Bátyámat gyermekként megkeresztelték. Bátyám zsidó

Húgomat nem keresztelték, és ő sem látta ezt később fontosnak. Húgom zsidó.

Sógornőm katolikus. Sógornőm zsidó.

Sógorom zsidó.

Én magam már felnőttként a kicsi, ám annál élénkebb vallási közösséggel bíró somogysámsoni plébánián keresztelkedtem meg, lettem elsőáldozó, és bérmálkoztam egy hideg húsvét vasárnap hajnalán. Hívő római katolikus vagyok. Zsidó vagyok.

Férjem katolikus. Férjem zsidó.

Gyermekeim katolikusok. Gyermekeim zsidók.

***

Megesik néha, hogy kéretlenül kell beállítani ismeretlen emberek közé, hogy hívatlan vendégnek kell lenni az asztalnál, hogy testvérnek kell lenni akkor is, ha az ember nem rokon. Nem hittem volna, hogy ilyen velem meg tud esni, de ha így kell lennie, akkor így lesz. Úgy tűnik, hogy az embernek néha zsidóvá kell lennie ahhoz, hogy tisztességes maradhasson.

Na mire jó a művészet? Okozzon örömet? Gyönyörködtessen? Háborítson fel? Azt hiszem, mindegy. A lényeg, hogy legyen része a mindennapjainknak. Itt  egy link a VilágMa oldalhoz. Meg egy kis illusztráció zeneileg:

Valami álomkórom van. Vagy meg vagyok csúszva az időben. Biztos attól, hogy kiolvastam Hawking könyvét. Vagy attól, hogy tegnap délutáni szunya helyett Bori kórházi ágya mellett üldögéltem. Nincs baja különben, csak esett egy baromi nagyot korcsolyázás közben, úgyhogy volt kis tartalmas délután mentővel, felfújható ággyal, röntgenekkel és megfigyeléssel. Estére már itthon is voltunk. Pont egy nyugodt szombatra való program.

Bizony, reggel még nem tudhatjuk, mit hoz a délután. A jövő gyakran ködös. A Gittegyleten viszont megtanulhatjuk azt, hogy kell angolul megnyilatkozni ezzel kapcsolatban. Még az is lehet, hogy ma délután Bridget Jones-ot nézek. Ha. Mert nem tudhatjuk, mit tartogat még a mai nap. 

Vannak helyek, ahol hiába nem jártam még soha, mégis minden ismerős; az ajtófélfa repedése, a szitásan áttört lengőajtó nyekkenése, meg a pulton, a kávégép mögötti sarkot évtizedek óta lekerekítő rongy nyoma. Ez a lázadás az euklidészi geometria ellen. Hát igen, ez itt nem a matematikusok, hanem az önkéntes lélekgyógyászok, a sarokba szorult sóhajok, a hideg kávéillat és a délutáni keserű sör törzshelye. Ez itt a Tulipán, és egy képzelt történet.

Már a nagyapám is itt dolgozott annak idején, csak amikor megütötte a guta, akkor hagyta abba, de akkor apám szerzett neki egy karszéket, abba ültették minden reggel, amíg meg nem halt. Szeretett itt lenni.

Mit tetszik kérni? Kávét vagy teát? Kapucsínó is van. Judit, egy hosszúkávé tej nélkül.

Szóval apám hetvenkettőben felújíttatta a helyet. Sok pénzébe került, de azt hiszem, sosem bánta meg. Vagy talán akkor mégis egy kicsit, amikor anyám elhagyta azzal az ügyvéddel, akkor tényleg bánta, mert egy fillérje sem maradt, de az meg már mindegy volt. Emlékszem, jó sokáig ki is volt írva az ajtóra, hogy ügynökök és ügyvédek kíméljenek, de én pár éve leszedettem ... tudja, elég sok ügyvéd jár ide mostanában. Bocsánat.

Ott a kimutatás a pult alatt. Milyen tisztítószert? Nekem aztán mindegy, ahogy akarod, nem bánom, ha drágább, de tisztaság legyen. Csak szólj, és kifizetem.

Nem kér egy szendvicset? Nem, mind sajtos. Nem is tudom kiszedni, mert félkészen veszem, akkor nem kell itt szórakozni vele. Mondjuk ráérnék, de arra mindenféle újabb engedély kellene. Ki a fenének hiányzik az?

Pár éve akartam egy kis átalakítást csinálni én is, volt is rá pénzem, de aztán végül a lányomnak vettem belőle egy lakást Szegeden. Oda járt egyetemre, ott is maradt. Mióta az anyja meghalt, alig jár haza; ott vannak a barátai, meg a munkája is odaköti. Nem szereti már Budapestet.

Beteg volt,  de nem tudtuk. Csak azt vettük észre, hogy hullik a haja, meg nehezen kap levegőt. Mire eljutottunk az orvoshoz, egészen szétszóródott benne a daganat, aprósejtes vagy mi, azt hiszem, az a rosszabb. Nem akart kemoterápiát, nem akart öregségére parókás bohócot csinálni magából. Elnézést.

Zolikám, mit iszol? Gyere, majd mindjárt akarom mutatni neked, amit ez a srác behozott délután. Judit, adj csak a Zolinak egy sört. Mindjárt jövök.

Wifi-kódot. Persze. Helyes kis gépe van. Gondolom, könnyű. De nem újságíró vagy ilyesmi, ugye?

Nem egyszerű megmaradni, de azért van egy törzsközönség. Pénzük az alig van,  inkább megveszik a sört a Tescóban, aztán otthon rúgnak be, de egy felesre vagy egy korsóra még bejönnek majdnem minden nap. Annyi talán nem tűnik fel az asszonynak se otthon. Persze ha meccs van, meg nyáron a melegben a fröccs mellett itt maradnak egy darabig.

Olyan is van, akinek nincs már senkije. A gyerekek elfoglaltak, nincs idejük beszélgetni, kedvük sincs az öregeket hallgatni, van elég bajuk. Az unokák meg, na azokkal meg sokszor csak skype-on lehet összefutni. Pont mondtam a múltkor a haveromnak, hogy hiába van az embernek mondjuk öt unokája Norvégiában, kurva olcsón meg lehet úszni a karácsonyt. De azért azt nem mondom, hogy ez így jól van, mert van, hogy itt bőgnek nekem Szenteste a pálinka mellett. Mire berúgnak meg kijózanodnak már majdnem éjfél. Akkor megyek haza.

Fizet is? Kettőszázhatvan. Köszönöm. Legyen szép napja.

Most mit mondjak így elsőre?? Érdekes. Ez a jó szó, azt hiszem. Hogy az ember hova el nem jut életében?!

Egy kicsit Rejtőjenős fordulatokat tud venni az én életem néha, de hát nézzük a dolgok jó oldalát: egyáltalán senkit nem vágtam képen, és senkinek nem szóltam be. Sőt. Intelligensen mosolyogtam. És ismerve az én öltönyös emberekkel szemben táplált őszinte iszonyomat, azt kell mondja, lassan felnövök.

Voltam tegnap kirándulni igen, űberfontos helyen űberfontos emberekkel találkoztam. Mindnek szép öltönye volt, és mind rohadtul unta, hogy délután valami rossebtudja kiket kell hallgatniuk. Na jó. Ez így nem is igaz. Egyrészt egyvalaki nem volt öltönyben, a képviselő asszonyoktól ugyebár ezt nem követelik meg, és nem is mind unta az egészet. Többen is figyeltek. Jól van gyerekek, órai munka plusz.

Az az igazság, hogy kicsit izgultam, hiába vagyok hozzászokva, hogy napi 6x45-ben nyomom a stand up comedyt, ez azért egy kicsit mégis csak más műfaj volt. Eleve szerintem rajtam kívül mindenkinek volt legalább egy doktori fokozata, és mindenki volt már Amerikában hű de sokszor. (Volt egy pasi, annak effektíve az esett ki a száján, hogy ő ÖTVENSZER volt már. Gondolom, ekkor kellett volna aléltan a szomszédaink karjába hanyatlanunk. Na mindegy.) Szóval, mint mindig, én voltam a helyes kis örökbe fogadott szegénylegény, öööööö leány, a vidéki tanár, ennek persze minden előítéletes/lesajnáló felhangjával. Ezen röhögtem.

Az egész nemtommit, bizottsági megbeszélést???, tulajdonképpen az új programigazgató eszelte ki, hogy egy kis támogatást gründoljon az ösztöndíjprogramnak. Nem egy halott ötlet, főleg ha tényleg több pénz juthatna a középiskolai tanárok cseréjére, mert jövőre már megint csak két tanár ösztöndíjára van pénz. Jó, tudom, fontosak a kutatói ösztöndíjak is, meg a doktori ösztöndíjak is, de a tanárok cseréjéből meg annyi rengeteg diák profitálhat. (Hazabeszélek, világos.)

Az új ember nagyon figyelmes volt egyébként, és erre külön ki is tért a bevezetőjében, úgyhogy a rövid bemutatkozások után mindjárt elő is adhattam a beszámolómat. Ebbe nyilván igyekeztem némi szakszókincset is belevinni, hááát az ember próbál intelligensnek tűnni stresszhelyzetben, de a vége azért csak sztorizásba fulladt, mert ilyen az, amikor én mesélek valamit. Nem baj, annyi előnye volt az egésznek, hogy ekkor még nem mobilozott, és nem is bóbiskált senki országunk törvényhozói közül. (Szegény később sorra kerülő ösztöndíjasok közül már nem mindenki volt ilyen szerencsés, a vége felé az egyik bizottsági tag heves sms váltások után fel is vette a mobilját. De nem rúgtam meg, mert én egy jellem vagyok. Meg túl messze is ült tőlem.)

Nem tudom, hasznára voltam-e ennek az egész izének, csak remélem. A végén viszont két marha vicces jelenet is volt: a zárszóban az egyik pasi hosszasan ecsetelte, milyen rohadt jól érezte magát a megbeszélésen (??), de feszt hozzám beszélt, aztán egyenesen azt találta mondani, hogy az ilyen király tehetséges embereket szerinte el kellene adni. Egy kicsit azért megijedtem, nehogy valami arab sejkkel kötött olajbizniszben én legyek a barter másik vége, de talán nem erre gondolt. Hogy mire is, azt nem értettem pontosan, és el sem tudta magyarázni, mert a végén egy másik pártbélivel ölelgettük egymást. (Egyetemi évfolyamtársak voltunk, és csaj. Nehogy kombinálni kelljen.) Szóval remélem, hogy végképp lemondott arról, hogy engem tegyen pénzzé, pláne hogy azért az én értékesítésemből származó nemzetgazdasági bevétel maximum egy kisigényű kormányőr napi ellátását fedezné. Már jobb napjaimon, nyilván.

A másik vicces dolog az volt, hogy a levezető bácsika akarommondaniprofesszorúr a végén odagaloppozott hozzám, de úgy képzeljük ám el, hogy egy ilyen bájos, hetvenplusszos Mikszáthi pali, és tényleg meg is ölelt, hogy tudom ugye, hogy én voltam a legjobb előadó. Hát srácok, ilyen a popszakma.

Nem tudom. Lehet, hogy több tanárral kellene találkozniuk? Szerintem nem nagyon vannak képben, hogy egy középiskola tanárnak mi mindent meg kell tennie, hogy odafigyeljenek rá a kölykök órán. Meg talán túl sok időt töltenek szegények bonyolult polgári körmondatokban beszélő emberek között. Hehe. Lehet, hogy kellene szervezni nekik iskolalátogatásokat. 'Back to life' címmel?

Na, ez volt a fővárosi túra. Amúgy rohadt szép a Parlament belülről. Nem lehet szar minden nap oda menni dolgozni. Szívesen lennék ott … mondjuk büfés.

Ma majd arról beszélek, milyen volt nekem Amerika. Már elég rég nem beszéltem erről, úgyhogy magam is kíváncsi vagyok, mennyit változott a mondanivalóm két év alatt.  

Egyszerre volt nagyon lassú és nagyon gyors az az idő; ellentmondásosak az emlékeim.

Van, hogy hiányzik.

Az van, hogy küzdök. Mondhatnám, hogy az elemekkel, de ez marhaság. Elsősorban is valami félhivatalos vírussal, ami ahhoz pont elég, hogy szarul érezzem magam, de ahhoz nem, hogy táppénzre menjek. Viszont egész nap hányingerem van, aminek, tapasztalatból mondom, nem használ Dúzsi Tamás kiváló új roséja sem. Kicsit köhögök is, kicsit náthás is vagyok, kicsit hőemelkedésem is van. Kicsit ember vagyok.

Nem baj, kibírom, mert holnap úgysem tanítok, csak valami űberfontos emberekkel találkozom az Ország Házában. Megnéztem a névsort. Hát őszintén remélem, hogy igazából nem lesznek olyan sokan, mint a listán. Csak lesz jobb dolguk, semmint, hogy mind eljöjjenek. Meglátjuk. A volt ösztöndíjasokat is megnéztem azért, akikkel majd együtt lobbizunk a támogatásért, de csak egyet ismerek közülük. Azért többiek is jó fejnek néznek ki, és ha más nem, mi majd elszórakoztatjuk magunkat. Csak hogy sör lesz-e, az kérdés.

Ezer feladat van, például egy el nem fogadott, hibás kerettantervből kellene helyi tantervet írnom iziben. Vicces. Vagy szánalmas? Kaptam új csoportot is. Azt hiszem most már unom egy cseppet, hogy funkcionális analfabétákat kell idegen nyelvre tanítanom. 

Ja igen, linkelek. A hazai szellemi életen elmélkedtem a VilágMa oldalon. Biztos van, aki karrieristának gondolja az itthonról elköltöző kutatókat, művészeket. Én meg örülök, hogy van, ahol jól érzik magukat. Szerintem lehet ennek örülni. Ha nem is muszáj.

Egyébként olvasok. Például egy Sziveri János nevű költőtől. Vicces volt, mert összefutottam egy régi magyar irodalmas tanárral, mondom neki nagy büszkén, kit olvasok, erre nem rögtön idéz tőle pár versszakot?! Na ja, az én tájékozatlanságom ugye nem általános. (Még jó.)

Más nincs. Nincs energiám fordítani, csak a Molyon olvasgatok. Szellemi szabadnapokat tartok. 

A Helix Nebula  a CFH teleszkópról fotózva (Forrás: www.nasa.gov)

Megmondom őszintén, nem leszek kvantumfizikus. Egy-két napig komolyan gondolkodtam rajta, de nem. A kvantumfizikusok végtelenbe vesző fantáziáját az én átlagos teljesítményemmel meg sem tudom közelíteni.

Vegyük például a szingularitásokat. Ez a kvantumfizikában a fekete lyuk beceneve. nem pontos ez így, bocsánat, de talán kicsit érthetőbb. Szóval a szingularitás, az olyan, mint egy nagy lefolyó, de akkor, amikor ez létrejön, oda minden lefolyik, ami előtte ott volt, és lesz belőle egy EGY. Vagyis, hogy akkor ott egy pontban (á, ez sem pontos igazán, mert van valami fogalmunk egy pontról, de nincs a szingularitásról), ott van minden. Az összes anyag, az összes energia, az én és a te, meg az ők. Elég bizarr.

Aztán tegnap hallottam életemben először arról, hogy van technológiai szingularitás is. (Mert hogy az előzőt úgy kell hívni, hogy gravitációs szingularitás.) A technikai szingularitás tulajdonképpen a számítástechnika, és a kommunikáció exponenciális fejlődésének végpontját hivatott leírni. Raymond 'Ray' Kurzweil jövőkutató, mérnök, feltaláló stb. arról beszélt egy TED előadáson, hogy micsoda hihetetlen tempóban fejlődik az információtechnológia, hogy merre a jövő, és hogy a nyomtatott áramkörök után háromdimenziós, önszerveződő molekuláris áramkörök jönnek majd. Tekintettel a fejlődés ütemére és irányára, szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy nincs már messze az az idő, amikor az agyunkkal irányíthatjuk a számítógépeinket, vagy éppen megalkotásra kerül az emberi gondolkodást modellező mesterséges intelligencia. De. De, a fejlődés végpontja, egyes kutatók szerint legalábbis, egy technikai szingularitás létrejötte, mely tulajdonképpen egy olyan esemény bekövetkezése, mely után, nos amely után, nem tudjuk, mi lesz.

Összefoglalom. Tehát akkor a fizika tud olyasmit, hogy megyünk-megyünk, aztán valami történik, és attól fogva fogalmunk sincs, mi van, mert onnan még nem tért meg utazó, se mérőeszköz. És ilyet tud a technikai fejlődés is majd egyszer. Jó, nyilván ez most bődületesen le van egyszerűsítve, de hát valami ilyesmiről van szó. 

Tegnap misén voltam, egy gratzi vendég pap misézett, élete első miséje volt. Szép és megható egy első mise. A prédikációban Márk evangéliumából idézett, miszerint 'Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. ... Az ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el. Azt a napot és az órát azonban senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya.'  Na tessék, gondoltam, Márk is a szingularitással jön, csak ő a szingularitáson túlra is spekulál. De hát mégis mit várjunk egy evangelistától, ugye. 

Azért azt vegyük észre az evangéliumi részből, hogy Márk azt mondja, csak az Atya tudja, csak az EGY létező tudja az időt. Ha meredek dolgokkal akarnék előhozakodni, akkor most felhívnám a figyelmet arra, hogy a szingularitás, az a  különösség, amelyben egy pontban létezik minden, amely minden energiát és anyagot tartalmaz, és amely intelligencia működési mechanizmusa túlmutat minden eddigi mentális kapacitáson. De nem vagyok se kvantumfizikus, se evangelista. Majd meglátjuk, milyen lesz az élet ott, az eseményhorizonton túl. Kár, hogy el már nem meséljük senkinek.

Ezen a héten mondatokat értelmeztem. Persze igaz, jobb szeretem, ha a mondatok nem szorulnak külön értelmezésre, hanem megadják magukat önként, de ... nem tudom. Néha kell, hogy megküzdjön az agy. A vonaton legalább ötször gondoltam arra, hogy a kvantumfizikának semmi értelme. Belefáradtam a kvarkokba. Akkor jó volt elővenni Baricco önként magukat adó mondatait, jó volt az ismerős terep, az alany - állítmány egyszerűsége és szépsége. Jó volt egy napig. Utána megint Hawking kellett. Az ember nem az egyszerűt kéri magának az életből, hanem azt, amiért meg tud harcolni. (Vagy nem az ember, hanem én?) A másik emberből is kell a titok, az idegenség, a néhanapi közöny, hogy közelebb akarjak kerülni. Inspirál. Aztán meglep. Ezt szeretem.

Levelet is kaptam, nem a szép Lendvai doktortól, hanem a megbízható Szalai doktortól, de úgy veszem észre, az orvosok kitanultak valamit az írók mondatszerkesztésének titokzatosságából, mert hosszasan rágódtam a mondatok értelmén. Malignitás nem igazolható. Na ezt írta. Azért ez hagy némi kétséget az emberben, nem? Hogy nem azt mondja ő, hogy nincs, hanem, hogy nem látja. Most mit mondjak? Bízom Szalai doktor szemében. Nincs más választásom.

Néha a saját mondataimat sem tudom értelmezni. Ijesztő, hogy szóban mennyivel kevésbé pontosak és lényegre törőek a mondataim. És most nem a csevegésre gondolok, amikor nem a lényeg a lényeg, hanem azokra a közléshelyzetekre, amikor valami lényegest is mondhatnék. Aztán nem mondok.  Vagy olyat mondok, amit magam sem értek. Nem sok értelme van ennek az egésznek. Inkább hallgassunk zenét.

Vannak hajnalok, amikor valamiért túl korán, még a koránnál is koránabban vet ki az ágy, ébreszt a macska, morzsol a lelkiismeret, szorulnak össze a koszorúerek, és aztán ezeken a furcsa, nyomasztó hajnalokon nem is lehet visszafeküdni a hirtelen kihűlt, idegennek látszó ágyba.

A kanapé egyébként, normál esetben, persze nem alkalmas éjszakai alvásra, mert túl puha, befelé lejt is egy kicsit, és a párnák egyenetlenül vannak kiülve. Mégis, ezeken a magányos hajnalokon úgy ölel engem magához, mint egy rég nem ölelt szerető. Ilyenkor nem kérdez, nem szól, nem hány a szememre, nem féltékeny, csak azt suttogja a fülembe, hogy nem lesz baj, itt vagyok veled, az én testem melege a te testedé, a te lélegzeted az enyém, nem bántalak, nem akarok tudni semmit, csak maradj itt, csak maradj velem a szürke, a bizonytalan egű hajnalban, gyere betakarlak, gyere hajtsd ide a fejed, gyere, nem kell mondanod semmit.

Tényleg nem szeretek a kanapén aludni, mert megfájdul a derekam, de ezeken a hajnalokon hagyom, hogy megint elcsábítson. És nem, dehogy szólok az idegen nők illata miatt, nem vagyok féltékeny, nem kérek semmit, és nem akarok tudni semmit, csak engedem, hogy a testem melege az övé legyen, és hogy a lélegzete az enyém. Hagyom, hogy betakarjon, hagyom, hogy álomba ringasson; álomba, ahol a koszorúerek rugalmasan engednek a fájdalomnak, ahol talán könnyű és sós a levegő, ahol a derengő fény csak diszkrét kelléke a nyugalomnak. Hagyom, hogy  körbeöleljen a semmi, hagyom, hogy a szó minden értelme némaságba vesszen.

Ezeken a  fényes-szürke, alpakka hajnalokon hagyom magam elveszni.

Jujj, de tetves november van. Nem lehet ezt másképp bírni, csak ha az ember bedugja a fülét, és süket lesz mindenre, ami körülötte zajlik. 

Tegnap Bridge, miután ugye már múlt héten elengedett, előadta, hogy nem akarnám-e mégis kivenni péntekre a gyereknapom. Aranyos, nem? Mert micsoda nagy gond, mindenki decemberre tartogatja a napjait, és akkor ki fog itt dolgozni... Csak hogy képbe kerüljünk, van mondjuk 10 ember, akit ez érint, és ennek a 10 gyereknevelő családapának-anyának ezek azok az egyetlen napjai, amivel saját maga rendelkezik szabadságilag. 2-4 nap mondjuk egy évben, mert három pici gyereke most éppen nincs senkinek. Ez fáj neki. Pedig minden más szabadságom ő osztja be. 

Persze ügyesen kikerültem a dolgot azzal, hogy tételfelelést ígértem a végzősöknek pénteken, hála az égnek, ez tetszett neki. Majd kiveszem az egyiket jövő szerdán, amikor megint Budapestre megyek. Legalább nem kell kuncsorogni neki.

Meghalt Xantus János. Itt olvasható egy szép búcsúzás. egy volt tanítványom azt írta, a mai fiataloknak is szüksége volna az életben olyan jelzőfényre, amilyen Xantus János volt. Igen.

Eddig nem is hallottam Sziveri Jánosról, az igen fiatalon meghalt újvidéki magyar költőről. Pedig (azt hiszem) jó verseket írt. (Még nem sokat olvastam tőle.)

Tegnap egész este azon gondolkodtam, pontosan mi is lehet az a business attire aka üzleti öltözék, amiben nekem ma este meg kell jelennem. Rájöttem, hogy nekem nemigen van olyanom. Kár, hogy már csak este, így nem volt időm elszaladni, hogy vegyek egy kis Gucci ruhát. A lányok viszont egy órát röhögtek a gönceimen, a legjobb darabokról le is beszéltek, pár összement a mosásban ejnye, futni kellene megint, a képernyőtorna egy idő után elmarad ... Mindegy, úgyse emlékszik senki, ki miben volt.

Tegnap volt Szeifert Natália és Németh Kriszta e-könyveinek bemutatója. Kár, hogy nem tudtam menni, de hehe már kaptam is egy e-dedikált e-Csücsköt. Nekem dedikálta Kriszta, ki másnak. Lehet, hogy mégis viszek netbookot az útra? Nem volna haszontalan.

Más nincs. A lejátszón egy energikus kis nő énekel. Joss Stone. Tök fehér. Lehet csodálkozni, meg örülni neki. Szabadíts fel/meg. Ezt énekli 

Tudom, a november általában nem a remény hónapja. A reggel ködöt terít a lábunk elé, ma hajnalban még a fűtés is bekacsolt, lassan megjönnek a fagyok. Igazodik az idő a rosszkedvünkhöz. Mégis talán jobb volt az október.

Elszaladt két hét, tényleg, mire megint felnézek a munkából, majd itt lesz  a karácsony. Úgy érzem, minden nap kapok valami új feladatot a munkahelyemen, minden nap tesznek a vállamra még egy zsákot. Értelmetlen, hasznavehetetlen zsákokat szép sorban. Nehéz eldönteni, hogy ez csak valami Gilliam-rendezte utolsó felvonás, vagy így képzelik a mi munkánkat a jövőben, mert hogy akkor gyorsan szeretném mondani, hogy jövőnk már nemigen lesz. 

Tegnap azt hallottam, azért kell az államnak átvenni az iskolákat, hogy minél előbb bevezethessék az életpálya modellt. Mert enélkül nem lehetne? Nem értem. Az egészből én annyit látok, hogy feladatok kerülnek leosztásra minden nap, ki milyen dokumentumot fog megalkotni. Szuper. Mondjuk jóváhagyott kerettanterv még nincs, de nekünk mindent meg kell csinálni december 17-ig. Logikus. Nem? Tényleg csak azt szabad kérdezni, hogy százados úr és milyen színűre?

Azt is hallottam, Budapesten már nincsenek hajléktalanok. Megszüntették őket rendeletileg. Itt vidéken még vannak, tegnap adtam az egyiknek 100 forintot, de szerintem már nem sokat kell rájuk költeni, őket is meg lehet majd szüntetni. 

Megmondom őszintén, tetszik a dolog. Be lehetne vezetni jogosultsági kategóriákat, hogy aszongya harminc ezerért jogod van megszüntetni a szomszédaidat, ha tahók. Negyvenért a boltoskisasszonyt is, ha nem kedves. Családtagok megszüntetésére százhúsztól lehet jogosultságot szerezni, de a főnök/felettes megszüntetéséért tessék mélyebben a zsebünkbe nyúlni, legyen mondjuk fél millió. Az egészségügy megszüntetése legyen tizenhat milliárd, az iskoláké húsz. Dupla haszon, nem? Az államnak bevétel, nekünk könnyebbség. Lehetnének akciók. Karácsony előtt akciós hitközösségek megszüntetésével, esetleg öregek otthonai vagy hospice szolgálatok eliminálásával is fel lehetne dobni a költségvetést és a közhangulatot.

Aztán ha több ötletünk nincs, javasolnám Istennek a Select All - Delete All parancskombináció végrehajtását. Lenne itt rend, csend és tisztaság végre. Na.

Nyilván túl sokszor idéztem ezt a pár sort Galeanotól, de nézzük el nekem, mert nagyon szeretem. 

A shuar indiánoknak, akiket jivaróknak is neveznek, az volt a szokásuk, hogy legyőzött  ellenségeik fejét levágták. Miután levágták a fejet, akkorára zsugorították azt, hogy beleférjen a tenyerükbe, s mindezt azért, hogy megakadályozzák a legyőzött harcos visszatérését az életbe. De a legyőzött ellenség nem volt addig teljesen legyőzve, míg a száját le nem zárták. Ezért aztán a szájukat olyan fonállal varrták össze, amely soha nem bomlott el.

Eduardo Galeano: Ölelések könyve - Az emberi hang ünnepe/1

Az emberi hangnál varázslatosabb eszközt én nem ismerek. Nagyon szeretem a zenét, nagyon szeretem az énekhangot, de ha van valami amivel végképp, és visszavonhatatlanul le lehet engem venni a lábamról az az, ha valaki felolvas nekem. Cippo évek óta olvas nekem, és én ezt egyszerűen nem tudom megunni. Olyan ügyesen csinálja, hogy valami trükk folytán a szövegek sokkal jobbá lesznek attól, hogy felolvassa őket.

Most felolvasta a Menyhértet. (Na mindegy, bevállalom, énblog ez vagy mi a rosseb.) A végén elbőgtem magam. Mert még annál is jobban olvasta, mint ahogy én megírtam. Sokkal jobban... 

De azért azt szeretném elmondani, hogy nem elég, hogy szépen olvas, énnálam jobban is ír. De úgy ír jobban, hogy ő azon kevés emberek egyike, akit mindig tudok olvasni. Hát ez van. És még ördögien szép is, de szerintem ez már kicsit túlzás is az Úristentől, úgyhogy hagyjuk

Itt lehet meghallgatni: KATT

Hétfő van, hallgassunk kellemes hangú énekeseket. 

Tegnapelőtt beszélgettem a diákjaimmal, megint éppen az iskola téma kapcsán került elő a csalás kérdése. Érdekes volt, hogy amíg néhány éve mindig volt néhány, egyre kevesebb, diák a csoportban, aki szerint a puskázás, a csalás nem megengedhető, mára, illetve tegnapelőttre, ilyen ember nem volt a csoportban. És mielőtt még valaki félreértené a helyzetet, ez a csoport az idei legjobb csoportom, kilencven százalékuk igyekvő, motivált, tehetséges nyelvtanuló. De az ő erkölcsi érzékükbe a csalás (jó, szerintük aprócska csalás), lelkiismeret-furdalás nélkül belefér.

Hogy ez mitől van így, nemzeti, életkori, esetleg generációs jelenségről van szó, én nem tudom megmondani. Viszont nagyon érdekes kis előadást láttam a TED oldalán. Egy Jeff Hancock nevű szociológus (?), ex vámtiszt, a hazugságokról beszélt szeptemberben egy konferencián. Kutatásai során azt vizsgálta meg, az internethasználat növeli-e a hazugságok számát a mindennapjainkban.

Milyen megnyugtató is volna ugye azt gondolni, mindenről ez a csúf, virtuális világ tehet kérem. Mi őszintének születtünk, sosem hazudtunk, ááá dehogy, de aztán volt ez a billentyűzet, meg a net szirénje, ami addig-addig énekelt a fülünkbe, hogy ... Hát aki ezt gondolja, az most csodálkozhat egy nagyot. A fickó ugyanis hosszas kutatások után - sokféle kommunikáció igazságtartalmát vizsgálták meg - arra jutott, az internetes kommunikáció nemhogy több hazugságra sarkallna minket embereket, hanem éppen az ellenkezője történt. Az e-mail például az egyik, ha nem a legőszintébb kommunikációs forma, a kutatás szerint ugyanis a telefonbeszélgetésekben ezerszer többet hazudunk. Meglepő módon még az internetes társkeresésben sem találkoztak nagy hazugságokkal, bár ott a gyakoriság feltűnően megugrott, szinte mindenki hazudott, de csak egy picit. Ki hinné, hogy még a Facebook is egészen őszinte. A nagymintás vizsgálatok szerint ugyanis a közösségi oldalon rólunk található mindenféle egészen jól tükrözi a személyiségünket.

Hancock szerint az írásbeliség elterjedése óvatosabbá, ha tetszik, őszintébbé tette az emberi kommunikációt. Hogy miért? Szerinte azért, mert visszakereshető nyoma van (szinte) minden megnyilatkozásunknak. 

Szóval tessék vigyázni arra, ki mit ír le, mert az bizony bármikor előszedhető. Minden leírt szó nyomot hagy a világban.

Persze szó sincs róla, hogy a neten ne hazudnánk soha. Éppen egy The New York Timesban megjelent cikkre hivatkozik az előadásában, ami szerint a könyvismertetők mintegy egy harmada kamu. Bériromány. De ez meg nem újkeletű (már Walt Whitman is méltatta önmagát álnéven, ó, jaj, meg vagyok döbbenve!), másrészt az írásbeli hazugság sokkal, de sokkal könnyebben felismerhető, mint a szóbeli. (Erre bizony már számítógépes programot is írtak.)

Mivel új a videó, felirat egyelőre sajnos nincs hozzá.  

Annyi mindent szeretnék. Mármint leírni azokból a dolgokból, amik eszembe jutottak. Először is a kiszolgáltatottságról.

Tegnap a filmklubban Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című filmjét láttuk. Nem mondom, hogy végig lekötött, de már úgy van ezek szerint, hogy az én filmízlésem is változik az évekkel. (Egyébként Bergman filmeket kellene újranézni, biztosan más lenne, mint fiatalon. Különösen a jelenetek egy házasságból, hehe.)

A film után persze beszélgettünk, ki,miért utálta vagy szerette éppen. Döntetlen volt az állás. T utálta, azt mondta, őt nem szólította meg egyáltalán, és most már azt gondolom, hogy ez a fajta groteszk (?) látásmód talán nem is tudja azt megszólítani, aki soha életében nem volt kiszolgáltatott. Ezt most úgy értem, hogy ha az ember nem érzi magát kiszolgáltatottnak, nem látja a világot a feje tetejére állítva, amolyan Örkényi pozitúrából, akkor nem is mulattatja, hogy egy műben erre ráismerjen. Mégis, az volt a legérdekesebb ebben a gondolatban, hogy úgy tűnik, az ember a kiszolgáltatottságát is választja magának. Ez azért jó hír, mert akkor lehet úgy választani,hogy az ember az életét úgy éli meg, hogy nem húzza fel magát a körülményeken, nem is lát mögéjük globális vagy ilyen-olyan mozgatórugókat. melyeket aztán nem is tud nem kiszolgáltatott (a sors, a kormány, a hülyék stb. által ráerőltetett, rajta kívül álló érdekeket forszírozó hatalomnak kiszolgáltatott) emberként megélni. Pontosabban nem akar, mert így döntött. Jó hír, ha igaz. Ha igaz.

Ha ez lehetséges, gondolom, az a módja, hogy az ember ne nézzen tévét, ne olvasson újságot, ne vegye ki a részét a mindennapi, groteszknél is groteszkebb világ hétköznapjaiból. Csak lehet-e? Megőriz-e? Vagy ha így teszünk, már csak a vagonban eszmélünk majd, hogy édeseim, hogy kerülünk mi ide? Vagy abban bízunk, hogy velünk nem történhet semmi rossz, így legalább a lassú őrület fázisa kimarad, és hirtelen, ám jogos felháborodásunk okán aztán egy gyors fejlövéssel csodálkozzuk át magunkat a túlvilágra? Ó, ki tudja, mi a jó? Én nem. Embernek maradni. Az lenne jó.

Más. Linkek. Nádas azt mondta valami riportban, verset üres időben is lehet fordítani. Igaza van. Fordítottam egyet Len Roberts versei közül. A Gitten lehet olvasni.  A VilágMán ma Csepeli György bejegyzése van Obama győzelméről, tegnap meg az enyém arról, mennyire örültem annak, amit Ligeti György írt a HVG-be. Barátok napjai.

Más nincs. Csütörtök van. Aztán lesz két péntek. A kettő között TSB libacombot süt, én meg berúgok. (Bár ez utóbbi nem biztos, másnap ugyanis nulladik órám van.)

Az jutott eszembe, múltkor Gofri írta, hogy dolga van, és hát mostanra nekem is lett. Van ilyen. Már a hétfő reggel munkásan indult, imádom a sebészetet, ott talán még annál is nagyobb a stressz, mint a mi sulinkban. A doktor már reggel nyolckor szarul nézett ki, szegény, csak amíg Dani leletét megírta, három telefont intézett értetlen szülőkkel. Azért a végén röhögtünk egy jót, hogy mi még mindig összejárunk, pedig ez az aprócska gyerek már a kosaras doktort is túlnőtte. 

Aztán alig ültem be az autóba, Bridget már telefonált is, fáradnék be hozzá sürgősen, a fejlemények miatt. Vannak neki ezek a kedvenc szavajárásai, hogy fejlemények, meg bekérettem, meg áttekintettük ... Nem olvas elég regényt gondolom, csak ilyen bürökrata agymenéseket, azért van ez a fejében. Egyébként azért kellett ilyen viharsebesen tiszteletem tenni az irodájában (de nehogy bemenj a tanáriba, rögtön hozzám gyere, Jézusom!!! nyomunkban az FBI????), mert az egyik kollegina felmondott (illetve közalkalmazott lévén lemondott, hehe ez milyen jellemző már, a pedagógus lemondóan legyint, és csomagol). Első körben az volt a nagy ötlet, hogy osszuk el az órákat, de én azt javasoltam, legyen óraadó. Persze a kolleginát felmondási idő nélkül kellett elengedni, hogy ne bomlassza a morált (öööö... ???), de óraadót, aki Bridgetnek is megfelel (=NOBODY!), azt egy napon belül szerezzünk. Á, nem baj. Így mulatunk mi tanárok.

Én aljas módon mindjárt mondtam, hogy köszi, nem szeretnék ki nem fizetett túlórát, ó, de naná, hogy volt egy izmos nyelvű kolléga, aki (bár tanítani nem szeret/tud) csak elvállalt egy csoportot, meg még az osztályfőnökséget is. Hát legyen minden úgy, ahogy Bridget jónak látja. Sok szerencsét.

Ma már írattam dolgozatot, holnap is fogok egy zh-t, de egyszerűen nem megy a fejembe ez a számolgatás. Ma például száz szavas dolgozatot írtak a végzősök. Erre mit csinálnak? Számolgatnak doli közben, hogy akkor megvan-e a hatvan szó. Mert hatvan százaléktól kettes. Megáll az eszem!! Ez a törekvés. A minimum. Nem tudom, hogy lehet a tudásra, a teljesítmény iránti igényességre motiválni őket, tényleg nem. Itt mindenki X-faktoron akarja nyerni az életét???

Mindenesetre nagyon remélem, hogy lesz új tanár. Amúgy hét hét múlva karácsony, és én még semmit sem készítettem. Sőt kitalálni sem találtam ki semmit. Sőt egyelőre pénzem sincs. Ehhez kell ám majd a kreativitás.

Azért egy jó dolog történt a héten, ma kaptam egy e-mailt a nagykövetségről. Jövő csütörtökön fogadás lesz, amire engem is szeretettel várnak. Vagyis:

The Ambassador of the United States of America

Eleni Tsakopoulos Kounalakis

requests the pleasure of the company of

....

Ez olyan kedves. Hogy az én társaságom majd örömet okoz neki. Persze dehogyis, ez csak udvariasság, ráadásul a hátam közepére nem kívánom az üzleti öltözéket (???), amiben meg kell jelennem, meg abszolút de pláne nem óhajtanék a húgomnál aludni, és még sorolhatnám, miért rohadtul nem érdemes egy fogadásért felutazni saját pénzen innen oda, de ...  de Huba miatt meg mégis felutazom. Annyi mindent tett ezért a programért, megérdemli, hogy minél többen elmenjenek a tiszteletére adott fogadásra. Ikonikus alak, ez a helyzet. Olyan, mint K ügynök. Aztán, hogy J milyen lesz (sóhaj) ... hát az majd kiderül.

A hét amúgy hosszúnak ígérkezik. Sok dolgozat, sok helyettesítés, szombati tanítási nap. Hogy a rosseb egye meg a munkanap-cseréket. Nem baj. Túléljük ezt is. Dolgunk az van.

Úgy érzem, és ez egy nagyon érdekes érzés, hogy zsidó vagyok. Na most ezt nem úgy kell érteni, hogy anyám zsidó volt (sváb-magyar vegyesházasság adta anyámat ennek a világnak, és se kedve, se lehetősége nem volt, hogy zsidóvá legyen, bár egyszer egy gyermektelen zsidó házaspár meg akarta venni anyámat nagyanyámtól, de nagyanyámban munkált a sváb büszkeség, nem adta a gyereket, inkább valami rokonhoz küldték cselédnek Kisdorogra, hja, a rokon az más), sőt apám se, nem mintha ez számítana, hanem mondjuk, ha Bächer distinkcióját vesszük alapul, 'zsidó, akit lezsidóznak', hát akkor mégiscsak lehetek én zsidó. 
Igaz, a vallás maga érdekelt, még héberül is tanultam lelkesen (mára a betűket is alig ismerem meg), lezsidózni már azután zsidóztak le, hogy felnőtt fejjel, saját akaratomból megkeresztelt a somogysámsoni plébános. Persze én a keresztelkedésem alkalmából nem gondoltam hirtelen, hogy a zsidókkal kellene kezdeni valamit, sőt, komolyan úgy gondoltam, testvéreim nekem ők is. Már csak ilyen romantikus lány voltam. 
Nem is volt semmi baj, tényleg semmi, míg egy kávézás alkalmával egyik kollégám fel nem figyelt a gyönyörű bögrére, amit Krakkóból hoztunk egyik évben, és meg nem kérdezte, miért iszom én ebből, tán zsidó vagyok? A kérdő szórend ellenére ezt én persze zsidózásnak értelmeztem, nem a szó szoros értelmében, ugyanis a gyerekeink együtt járnak a katolikus kisiskolába, hanem úgy átvitt értelemben, úgy ahogy az ember katolikusként akkor is lehet zsidó, ha a történelem azt akarja. 
Egy kicsit elkanyarodtam. Igazából Bächer Iván könyvét akartam ajánlani. 
Szép könyv, azért ajánlom, úgy szép, hogy szépen vannak benne az emlékek egymás után sorolva. Méghozzá úgy, hogy sajátja lehet az emlék már az olvasás által, ha zsidó az ember, ha nem. Ha úgy zsidó az ember, ahogy én, ha másképp, ha sehogy sem. 
Benne van a huszadik század egész őrülete, és mellé az otthon biztonságos, flódni illatú konyhája. Van benne sok értelmes élet, és még több értelmetlen halál. Van benne kutya is. 
Tessék szépen elolvasni, amikor a decemberi hideg és hosszú estéken a kályha mellé szorul a család. Hangosan is lehet, mert okulhat belőle gyerek is. Jó az is, ha van  ott valaki, aki megsimogatja az embert időről-időre, különben olvasás után kénytelen alaposan berúgni.

Ez is eljött. Itt az őszi szünet vége. Most kezdtem csak kiengedni, ehhez képest ma reggel már derékfájással keltem. Pszicho. Úgy érzem, alig végeztem valamit, de ez nyilván marhaság, az ember mindig végez valamit, legfeljebb a pihenést végzi.

Befejeztem Pelevin Generation P című könyvét, érdemlek magamtól dicséretet a kitartásért, azt hiszem. Most Bächer Nagypapa hűlt helye című kis emlékezős könyvét olvasom. Milyen nekem Bächer Iván ... Akimoto azt kérdezte, olyan-e, mint a testvérem. Nem is tudom, lehet hogy olyan, mint egy nagyra tartott, rajongásig szeretett báty (ezt most miért pirosozta alá az ellenőrző???). Szeretnék majd egyszer így tudni emlékezni, de erre aligha van esélyem.

Ezen a héten nem láttam a lányokat, és bizony hiányoztak. Török Sophie Barátnéjával éppen váltottuk egymást a utazgatásban, a jó Vitéz Mihály pedig Salgótarjánban múlatta a hetet. Az szánalmas, hogy az ember azzal kezdené a szünet utáni első napot, hogy berúg a barátaival? Jó, ez tényleg szánalmas. Ha minden igaz, TSB megnézte a Cézanne kiállítást, nekem az ki is ment a fejemből, annyira Nádas fotóira koncentráltam. Na nem baj, majd decemberben csinálunk egy kirándulást és akkor VM-et elvisszük mindkettőre, vagy mit tudom én, lesz-e még Nádas, de majd múzeumozunk egy napot. Ez lesz a karácsonyi továbbképzés. Hagyomány. 

Az is volt a héten, hogy vendégségbe mentem Akimotóhoz. Annyi hónap levelezés után (mennyi? nem tudom) végre élőben is volt szerencsénk egymáshoz. Ismeretlen barát. Szép vers lehetne belőle. Olyan látogatás volt, hogy mosolygok, ha rá gondolok, mert az ilyesmibe, na, nem akarok érzelgősnek lenni, de belenyújtózik az ember lelke. 

Aztán még az utazásban volt két jó kávézás-beszélgetés, az egyik kávépartnerhez évek óta van nagy szerencsém, hálás is vagyok a sorsnak érte, másikukat most láttam életemben először, érte is. Elég sok rossz dolgot lehet mondani a virtuális világról, hogy eszi az időt, meg személytelenít, de ha végig gondolom, nekem már eddig is életre szóló barátságokat adott. Azt mondják, az embert érheti csalódás, ha élőben találkozik olyanokkal, akiket addig csak virtuálisan ismert, de ez szerintem szamárság. Ha valakinek rendszeresen olvasom az írásait, és levelezem is vele, és emiatt akarnék vele találkozni, ugyan mi csalódás érhet? Rövidebb a haja, mint gondoltam? Hosszabb az ujja, mint számítottam? Nincs jelentősége. 

Ma sétálni kellene menni délután. Szép, napsütéses idő lesz. Majdnem egy éve nem voltam a tónál.

Más nincs. A Gitten egy kis életkép a három hajléktalanról, meg az angol kurzus folytatása. 

Itt volt ez a két nap emlékezni annak, aki akart. Nem mintha emlékezni két nap volna az évben, és nem mintha az olyan könnyű volna, mint azt az ember szeretné. 

Emlékezni nem könnyű, vagy így mondom inkább, jól emlékezni nem könnyű, és a jól emlékezésen én most nem a pontosat, a történelmileg hitelest értem (mert hogyan is lenne történelmileg hiteles egy emlék, amikor annak mindig az emlékező életén kell magát átverekednie), hanem valami olyasmit, amit helyes emlékezésnek hívok. 

A helyes emlékezés igyekszik se nem megszépítő, se nem igazságtalanul önigazoló lenni. Nem legyint lemondó nemtörődömséggel, és nem szorítja öklét fehéredésig az előöklendezett düh. Emlékezni meg kell tanulni. Emlékezni hagyni kell magunkat megtanítani. 

Mert az élet és a halál ezt is tanítja, sok mást is persze; élni is tanít mindkettő, meg halni is, szeretni, élvezni az étel ízét, a csalódás keserűségét megemészteni a belekben, és tanítja a megszokást, a lázadást, a test tehetetlensége iránt a megbocsátást, a harcot, a megadást. Mindent meg kell tanulni, és ha mindezt megtanultuk, jöhet az emlékezés.

Mondom, jól emlékezni nehéz. Előhúzni a múlt hétköznapokban fényesre nyalt vagy besározott kalapjából a régvolt életeket, a régvolt szerelmeket, a régi ételek ízét, egy hang sok éve tovarezgett hullámait, a nagymama kalácsának szétbomlott illatát, a mások mesébe szőtt régi emlékének emlékét. Én úgy hiszem, kell az emlékezéshez valami szerencsés adottság, egy jó csónak, vitorlás vagy evezős, az éppen talán mindegy, amiben lehetőség adódik  elegyensúlyozni a minden határt elmosó nosztalgia és a lelketlen felsorolás között, ami az emlék képét hideg sebészkéssel metszi ki a múltból.

Nehéz jól emlékezni. Nekem sem gyakran sikerül, de azért művelem magam, és nagyon figyelem, mások hogyan csinálják. Eddig sajnos nem sok embert találtam, akit követni szeretnék, de van kettő mégis, egy holt és egy élő: Marcus Aurelius és Bächer Iván. Az ő emlékezetük az enyém is. Az ő emlékezetük nekem emlék és varázslat. Az ő emlékezetük a mögöttem kivont karddal álló angyal.