Vannak hajnalok, amikor valamiért túl korán, még a koránnál is koránabban vet ki az ágy, ébreszt a macska, morzsol a lelkiismeret, szorulnak össze a koszorúerek, és aztán ezeken a furcsa, nyomasztó hajnalokon nem is lehet visszafeküdni a hirtelen kihűlt, idegennek látszó ágyba.

A kanapé egyébként, normál esetben, persze nem alkalmas éjszakai alvásra, mert túl puha, befelé lejt is egy kicsit, és a párnák egyenetlenül vannak kiülve. Mégis, ezeken a magányos hajnalokon úgy ölel engem magához, mint egy rég nem ölelt szerető. Ilyenkor nem kérdez, nem szól, nem hány a szememre, nem féltékeny, csak azt suttogja a fülembe, hogy nem lesz baj, itt vagyok veled, az én testem melege a te testedé, a te lélegzeted az enyém, nem bántalak, nem akarok tudni semmit, csak maradj itt, csak maradj velem a szürke, a bizonytalan egű hajnalban, gyere betakarlak, gyere hajtsd ide a fejed, gyere, nem kell mondanod semmit.

Tényleg nem szeretek a kanapén aludni, mert megfájdul a derekam, de ezeken a hajnalokon hagyom, hogy megint elcsábítson. És nem, dehogy szólok az idegen nők illata miatt, nem vagyok féltékeny, nem kérek semmit, és nem akarok tudni semmit, csak engedem, hogy a testem melege az övé legyen, és hogy a lélegzete az enyém. Hagyom, hogy betakarjon, hagyom, hogy álomba ringasson; álomba, ahol a koszorúerek rugalmasan engednek a fájdalomnak, ahol talán könnyű és sós a levegő, ahol a derengő fény csak diszkrét kelléke a nyugalomnak. Hagyom, hogy  körbeöleljen a semmi, hagyom, hogy a szó minden értelme némaságba vesszen.

Ezeken a  fényes-szürke, alpakka hajnalokon hagyom magam elveszni.