Szokványos felhőket szeretnék. Igen. Nekem semmi sem jó. Az a helyzet, hogy elegem van a drámából, a nagy eljövetelekből és a nagy elmenetelekből. Avarillatra szeretnék ébredni, esőkopogásra, csendes elmúlásra. Ne a végítéletet napjait kelljen már itt kerülgetni.

Ilyen az ember. A rend felé törekszik. Az egyenes labirintus felé. 

Olvastam egy Italo Calvino idézetet. Idelopom. 

"Carlo Levi írta: Minden eszköz, minden fegyver bevethető, hogy megmeneküljünk a haláltól és az időtől. Ha két végzetes és elkerülhetetlen pont között az egyenes a legrövidebb út, kitérőkkel kell meghosszabbítani, s ha a kitérők olyan bonyolultak, kuszák, tekervényesek és váratlanok lesznek, hogy saját nyomunkat is elveszítjük, talán a halál sem akad ránk, talán az idő is eltéved, talán a folyton változó zugokban rejtve maradhatunk. 
Elgondolkodtatnak ezek a szavak. Én ugyanis nem vagyok a kitérők embere, más szóval inkább az egyenesre bízom magam, hátha elvisz a végtelenbe, ahol elérhetetlen leszek. Inkább hosszasan számítgatom a menekülési röppályát, s várom, hogy kiröpíthessem magam, akár egy nyílvesszőt, és belevesszek a messzeségbe." 
Italo Calvino: Gyorsaság 61-62. oldal

Szép gondolat. Nem mintha hinnék abban, hogy van íj, ami a végtelenbe visz, hacsak nem önmagát feszíti íjjá az ember. Akkor röpülünk.