Micsoda össze-vissza napok vannak! A tanév vége sosem volt a kiegyensúlyozott időszakok egyike, de ez a mostani néhány nap kifejezetten kaotikusnak tűnik, és mi sem példázza ezt jobban, mint, hogy az ukránok megverték a svédeket...

Nem tudom eldönteni, hogy a légköri elektromosság vagy a vizsgastressz miatt, de a családtagok is zizik, meg én is. Dani ma érettségizik angolból, előrehozott, így hívják, mintha a tudás megszerzésének lenne elfogadott és megtűrt ideje. Na mindegy, azt hiszem, én jobban izgulok, mint ő. Az elmúlt napok vizsgatapasztalatai alapján azt kell mondjam, nem hogy nem objektív a mérés, hanem egyenesen arra jutottam, hogy a szóbeli vizsgarész egyetlen szerepe, hogy kiderüljön, Isten mennyire kegyes az adott vizsgázóhoz. Mert egyrészt vagy normális bizottságot kap, vagy valami agresszív, önigazolást kereső ostoba némbereket, másrészt vagy beszélhet a szabadidejéről, a számítógép fontosságáról és a nyaralásról, vagy az öregedésről, a harmadik világ problémáiról és a globalizációról. Ilyen mértékben különböző szintet megcélzó tételsorokkal az eddigi évek során még nem is találkoztam. De a gyerek nem pánikol, nagyon helyes, nem az anyjára ütött.

Esztike is vizsgázik, ő a másik véglet. Tegnap történelemből ment, kisérettséginek kell becézni ezt a stresszkurzust az iskolában, és például a magyar őstörténetről kellett beszélnie spanyolul. A sámánt csak magyarul tudta mondani. Talán nem baj, nem tudom, az ibéreknél volt-e ilyen intézmény. Ma a magyar következik, tegnap délutánra mérgében már a lábára írogatott minden marhaságot. Nem stressztűrő gyerek, na. Pedig még hol az érettségi... jövőre talán B vitamint kell szedetnem vele. 

A mi kis iskolánk is a tanév végét járja, ma kell lezárnom az év végi jegyeket. Nagy csalódottsággal kellett tudomásul vennem, hogy két diáknak sem tudok egyesnél jobb érdemjegyet beírni a rendszerbe. Mindketten súlyos mentális zavarokkal küzdenek, és az együttműködés alapfokára sem tudtunk eljutni. Nagyon szomorú. Ilyenkor az ember mindig önvizsgál, mit lehetett volna jobban, másképpen. De nem vagyok pszichiáter, sem fejlesztő pedagógus, pedig annak is kellene itt lenni. Azért annak örülök, ami van, hogy a többi általam tanított diákból legalább egy elégségesnyi teljesítményt sikerült kicsiholni. Hogyan aránylik a mondjuk  nyolcvanakárhány siker és a két sikertelen egymáshoz? Nem lehet pontosan kimérni. Egy kicsi keserűség is rossz ízt ad az egésznek.

Tudom, van, hogy nem lehet mit tenni, a segítség lehetőségét kell mindenkinek megadni blablabla, de a kimenetnél nem szabad meginogni. Ezzel egyet is értek, meg kell ugrani a szintet, mégis jobban szeretném, ha olyan ügyes lennék, hogy sosem kellene egyest beírni senkinek. Ez egy örök tanári dilemma. A francba az osztályzással. Persze ahhoz, hogy ezt meg lehessen csinálni, mindent fel kellene forgatni. Az emberek fejét is. 

Mióta elektronikus napló van, nincs Tutajos-féle bizonyítványguberálás, minden diák tudja a zárás után, milyen jegyeket kapott. Van, hogy a bizonyítványért már el sem jönnek. Szóval ma este már mindenki tudja majd, merre a hány, nem lepődik meg kellemesen mondjuk, hogy átment, igaz, az sem sokkolja évzárón, ha nem.

És akkor holnaptól fogva még három nap pankráció, már azokkal, akik még hajlandóak belátogatni az iskolába. Értékeljük az évet, meg hmmmm tanítok. Meg vagyok bolondulva.

(Ezt most így zárások után dúdolom még hozzá a napomhoz a Lovasi Andrással, hogy azt mondja: 

Menj haza szépen, látszik, hogy tudod, hogy meg vagy bolondulva, s holnap ne gyere újra, ne gyere újra ...)