Kell a társ. Nem mindenhez kell, az is igaz, mert az ember olyan, szerencsés végül is, hogy önmagában is talál értelmet, megbékélést, célt, ha muszáj. Boldogul önmaga is. Mégis azt mondom, kell a társ. Statisztikailag is igazolva van, de nem ez a lényeg.

A beszélgetéshez, a csendes üldögéléshez, és igen legfőképpen pedig a sétához, nekem kell a társ. 

Ha visszagondolok, legalább harminc éve sétálok. Még középiskolásként kezdtem vagy talán már előbb is, kiskamaszként. Akkor az több, mint harminc év... már akár több is, mint egy élet. Első nevezetes sétatársam Kata barátnőm volt, sokszor mentünk a belvárosi gimnáziumba aztán tanítás után haza gyalog, hogy legyen időnk mindent kitárgyalni előre és utólag is. Mert nem kell mondanom, ezek stratégiai megbeszélések voltak. Mint két Napóleon-lány róttuk az utcákat reggel még az éppen aktuális szerelmi csaták terveivel a fejünkben, a délutánra maradt az áldozatok összesítése.

Az egyetemi évek alatt új sétatársam lett, egy felejthetetlenül elszánt és kitartó sétáló. Hosszú évekig, hosszú kilométereken keresztül tudtunk találni a világból elsétálni és megbeszélni valót. Sok emlékezetes pécsi és budai séta maradt mögöttünk. Téli, térdig felázott farmernadrágos, májusi fülledt virágillatos. Aztán volt egy szerencsétlen, az egyik utolsó, amikor a villányi szoborparkból hazafelé elütötte egy Dacia. Nem lett nagy baja, de az rossz emlék mégis.

Azóta is vannak társaim, most már több  is egyszerre. A hely határoz. TSB és VM a fonyódi villahegyen, meg a fenyvesi strandon végig, oda- vissza, mindig ugyanaz az útvonal. Céljuk a lét elhelyezése az univerzum viszonyrendszerében. Könnyű séták nehéz beszélgetésekhez. (Nem mindig persze.)

Ha a Malomvölgyi tó, akkor vagy VM a társ, vagy ritkán, de kellemesen valaki más. A tónál a tükröződésen van a hangsúly. Az élet visszatükröződésén.

Ha Budapest, akkor, érdekes, most egy férfi a sétatárs. Parkokban lehet vele sétálni, a Népligetben például vagy a Vérmezőn, de az a helyzet, hogy férfival sétálni azért mindig más, mint nővel. Kicsit bonyolultabb, és ritkábban is adódik rá alkalom sajnos.

Mit mondjak ... a peripatetikus iskola híve vagyok, azt hiszem. 

Tegnap Bächer Iván Sétatárs című könyvével vigasztalódtam. Ebben a könyvben a szerző Kardos G. György mellett az olvasót is sétálni viszi. Nem ismerem Bächer Ivánt személyesen, de az a benyomásom, hogy jól sétál. Igazi séta helyett nem ajánlom a könyvet, de esős, sétatárs nélküli délutánokra ideális olvasmány.