Azt hiszem, kétféle hozzáállás legalább van. Az egyik a keresztre feszülős, a munkahelyen mindent megtevő, meg a kabátfelvevős, a munkahelyet munkahelynek tekintő. Ez utóbbit próbálom megtanulni.

Öt éve, amikor részt vettünk egy többhetes, sokórás továbbképzésen, óriási álmaink voltak. Jó iskolát akartunk csinálni. A tizenkettő emberből talán mindenki, de tízen biztos. Ma azt próbáljuk megtanulni, hogyan kell délután vállat vonni, venni a kabátot, táskát, és elfelejteni mindent, ami délelőtt történt.

Mindkét hozzáállásnak vannak előnyei, és a munkahely munkahely kétségtelenül kevesebb daganatsejtet eredményez hosszú távon, mint a küzdelmes munkahely. Értem én.

Tegnap elnéztem azt a tizenhárom embert, aki játszott. Mennyire jól megtanultuk, hogyan dolgozzunk együtt, mennyire jól működtünk és működünk csoportként még mindig, ha tudjuk, itt, ezen a körön belül megbízhatunk a másikban.

Egyszerre volt megható, és szomorú a találkozás. Megható, mert percek alatt jött elő a régi rutin, az együttműködés képessége, a jól szervezett közösség élménye, az önfeledt játék emléke, és szomorú, mert ilyenkor az ember azt is látja, mi lehetett volna még, ha másképpen alakulnak a dolgok.

Az örök kérdés: egyén vagy közösség? Az egyén boldogulása a fontos vagy a közösségé? Nem fogom ezt már megfejteni. Nekem úgy tűnik, most az egyén boldogulása kerül előtérbe. Letanít, letud, letesz, hazamegy és otthon kiteljesedik az élete. Nem rágja magát, nem idegeskedik, egészségesebb, boldogabb. A jó iskola álma meg ... maradjon éjszakára.

Az a baj, hogy én túlzottan is hozzánőttem ehhez a bennem élő eszményi iskolához, és nem hiszem, hogy valaha is egyszerű munkahelynek tudom tekinteni ezt a helyet. Nem tudom venni a kabátom, és hazamenni. Ehhez kell egy másik munkahely.