Rosszkedvünk tele (jegyzetlap: ne felejtsünk el találni egy utazási irodát, akik Yorkba utaztatnak). 

Ma reggel nem ismertem meg a macskát. Tényleg. Lassan az egész világ felismerhetetlen lesz.

Nem lehet mindent a szívbe zárni, két kamra van csak, nem négy, erre majd még emlékezzek alkalomadtán, erre az egyszerű és praktikus biológiai tényre. Jó, ha az élet tud kirekesztő lenni, különben beledöglik az ember. Persze a kirekesztésbe is beledöglik ...  hát könnyen lehet, hogy ennek az egésznek valójában nincs is semmi értelme, mert a vége mindig ugyanaz, és az eleje is mindig ugyanaz, és ami közben van, az meg nem számít, mert ha lecsupaszítom,  ez nem egy bonyolult  feladat: két pont között ... aztán mégis, mert csak a matematika akarja a legrövidebb utat. A szakasz olyan elméleti fogalom, aminek semmilyen gyakorlati haszna nincs.

Szerintem volt egy kis várakozás. Legyen már vége, ezt láttam mások arcán tegnap, meg hogy elég volt ebből így. És volt egy kis csalódás is aztán. Azt hittük talán, hogy meg lehet úszni az életet, és egy önhibánkon kívüli apokalipszisbe lehet sodródni. Hát nem lehet. Most majd megint értelmet kell találni a létnek, és az bizony fájni fog.

Fáj a fogam. Húsz éve nem fájt. A fogfájás egyébként, mint minden más fájdalom, lelki eredetű. A test is lelki eredetű. Ijesztő, mennyire nem vigyázok semmire. Jóga. Erre is emlékezzek. Majd veszek egy füzetet, keskenyet, vonalasat, és ezeket mind beleírom. Beleírok egy életet. Legyen meg valahol biztonságos helyen. 

Az a baj, hogy hetek óta nem voltam templomban. Holnap menjek el. Azt is leírom majd, hogy elmentem, mert amit leírok, az igaz lesz. Valahogyan igaz lesz. Az ember ne hazudjon írásban. 

Ha most esne a hó, és fehér lenne a világ, meg lehetne bocsátani neki mindent. De nem lesz fehér, és így is meg kell majd neki bocsátani; nehezen, sírósan, összeszoruló kamrákkal és pitvarokkal. 

El kell mennem a tóhoz. Ezt is írjam le a füzetbe. 

Kérjek egy füzetet karácsonyra.