Az időről olvasok. Arról, micsoda zsarnok. A dologban az a legszebb, hogy ezt egy német ember írja, de megszokhattuk, a német tudósok mindig mindent nagyon pontosan tudnak, a jót éppúgy, mint a rosszat. Az egy kicsit azért bosszantó, az hogy azt is tudják, hogy van, amit nem tudnak. Érdekes figura ez a Stefan Klein, igen olvasott, jártas az irodalomban, és a tudománytörténetben is. Kellemesen tudálékos, mégis van fantáziája.

Egy dolog izgat, eggyel vitatkoznék, ha tudnék, de nem tudok, ezért csak kérdezek. Azt írja, a neurológusok, pszichológusok hosszasan vizsgálták az időérzék alakulását a gyerekkorban, és arra jutottak, egy gyerek nem tudja elgondolni a jövőt: "  Először kamaszként vagyunk képesek átlátni egy emberöltőnyi időt. Ha előrepillantunk, a halál elvont lehetőségként tűnik fel, végtelen távolságban. nehezen elképzelhető, hogy saját életünk is véget ér egyszer."

Nekem a saját tapasztalatom ezzel ellentétes. Én el tudtam gondolni a jövőt, sőt a saját halálomat is. Óvodás voltam, álltam az óvodai kerítésnél, és rájöttem, egy napon meg fogok halni. Egész délután sírtam. Na ez hogyan lehetséges?

Néha azt hiszem, egy gyerek éppen hogy jól látja  a jövőt. Sokszor élesebben, pontosabban, mint felnőtt korában.

Egy azért biztos, ezt sejtettem is régóta, ha az ember teljes életet akar élni, lassabban, nagyobb odafigyeléssel kell töltenie a napjait; ebben Kleinnek igaza van. A mai napig emlékszem a napra, amit a Philadelphiai Szépművészetiben töltöttem, és aminek egy jelentős részében ott ültem az Epte folyó kanyarulata előtt, és nem történt semmi, az idő mégis végtelen volt.