- Maradj itt. Nem akarok egyedül meghalni. - Senki nem akar egyedül meghalni, gondoltam, de nem mondtam, mert egy haldoklónak, már ne okoskodjon az ember, mert tévedés, hogy az ember megenyhül a halál közeledtével.

- Beszéljünk a temetésről. Vigyél haza a faluba, ahol születtem. A pénzt az ügyvédem még ma átutalja.

- Mióta van neked ügyvéded?  

- Mindegy. Vigyél haza, ennyit kérek. Nem kell meghívni senkit. 

Csütörtök hajnalban halt meg, de az utolsó öt órában már nem volt magánál. Vele voltam végig, fogtam a  kezét, hallgattam a lélegzet fogyó erejét. A morfiumtól érezni már nem érzett semmit. Amíg a szíve viszi, mondta az orvos. Micsoda közhely. Mindenki addig, amíg a szíve viszi, drága, te is csak addig, de jó, nem okoskodunk, nem szólunk be, kussolunk. A kórházból kifelé jövet, a csapóajtó előtt azért elbőgtem magam. Az ember mégiscsak megsajnálja magát, amikor találkozik a halállal.

- Jó napot kívánok! Urnás temetést szeretnék megrendelni.

- Jó napot! És melyikbe tetszik?

- Tessék? 

- Melyik temetőbe tetszik? 

- Nem értem. 

- Minálunk két temető van. A katolikus, meg a protestáns. Melyikbe tetszik gondolni? 

- Öööö... Jézusom, hát nem tudom. úgy értem elnézést nem akartam itt az úr nevét, ja nem az úr neve, a francba. Nem tudom, A nagyanyám nem volt vallásos. Nem egyházi temetkezés nincs?

- Nem egyházi? 

- Igen, tudja, emlékbeszéd, éneklő úttörők, izé cserkészek, mittudomén már, valaki énekel, jó lesz egy kis Kosztolányi, meghatott család, mondjuk az nincs, na nem érti?

- Sajnálom. Nálunk a papok temetnek. Miért nem temetteti akkor el a városban?

- Ez volt az utolsó kívánsága.

- Á, idevalósi volt a néni? Hogy hívták?

- Krausz Árpádné. Özvegy. Született Hódosi Aranka.

- Nem emlékszem. Mindegy. Megkérdezem én a tiszteletes urat, meg a lelkészt, meglátjuk, mit mondanak. Hívjon fel holnap délelőtt, akkor talán többet tudok.

Másnap aztán megint hívtam.

- Nos, sikerült valamire jutnia?

- ...Hát, beszéltem mindkettőjükkel. Nem is tudom, mit mondjak. Talán ide kellene utaznia. Egyikük sem akarja eltemetni a kedves nagymamáját.

Hogy a nagyanyám valaha is kedves lett volna, az kizárt dolog, de hogy még eltemetni se akarják, azon azért elcsodálkoztam. Pláne, hogy már több, mint ötven évvel ezelőtt eljött abból a faluból. De mi a fenét csinálhattam volna? Felültem a szombat reggeli vonatra, aztán a szombat déli buszra, és a hátizsákomban nagyanyám urnájával elzarándokoltam az Isten háta mögé, a világ poros és unalmas falvainak legporosabbikába és legunalmasabbikába.

Amikor leszálltam, esett. Mindig esik ebben a nyomorult faluban, gondoltam, de ebben persze tévedtem, biztosan volt, hogy nem esett. A kocsmában kezdtem. Ha ismeretlen faluba érkezünk, mindig kezdjünk a kocsmában. 

- Mit adjak?

- Öt cent barackot. 

- Ágyast?

- Házit.

A kocsmáros unottan töltött. Én unottan ittam. Ismeretlen helyen ne legyen az ember érdeklődő.

- A plébániát keresem.

- Gondolom, nem esküvő lesz. - röhögött.

- Nem. Temetés. 

- Nem halt meg senki. 

- Nem itt. 

- A főtéren. Jobbra a katolikus, balra a reformátusok. Melyiket keresi?

- Még nem tudom. Mindkettőt.

- A Péter atyával vigyázzon. Száz éves, de ... na, kit tudja. Magával talán szóba áll. Szép kis arcocskája van.

Mosolyogtam. Az ember legyen jóban a kocsmárossal. 

A plébánia rossz állapotban volt. Isten tudja, mikor újítottak rajta fel utoljára valamit. Csöngettem. Nagyon sokára nyílt csak ki az ajtó. 

- Jó napot. Nagy Eszter vagyok. Beszélhetnénk?

- Micsoda? Ki maga?

- Eszter. Nagy Eszter. De nem ismerjük egymást. A nagyanyám temetése miatt jöttem. Az Aranka. Nem tudom, tetszik-e emlékezni, a Fő utca 28-ban laktak...

Tovább nem jutottam, mert becsapta az orrom előtt az ajtót. Nagyanyám ezek szerint nem volt jóban a Katolikus Egyházzal, na jó, nem lepett meg.

A református lelkész kedvesebb volt. Viszonylag fiatal férfi, negyven körüli, derűs homlokkal, barátságos mosollyal. Behívott, megkínált egy kávéval, és türelmesen elmondta, hogy neki első sorban is a gyülekezet érdekeit kell szem előtt tartania, reméli megértem, ezért nem áll módjában eltemetni  nagyanyámat.

- Megmondaná, hogy miért?

- Ha szeretné, elmondom, de nem lesz kellemes hallania. 

- Nem baj.

- A nagyanyja a háború alatt állítólag olyasmit tett, amit a közösség nem tudott megbocsátani neki. Nézze, nem tisztem ítélkezni, tudom, hogy azóta borzasztóan sok idő eltelt, de itt lassabban telik az idő, mint a városban, jobban emlékeznek az emberek arra is, ami nagyon régen történt. A közösség nem kívánja, hogy a nagyanyja itt legyen eltemetve, én pedig nem mehetek szembe ezzel az akarattal. Temesse el a városban.

- Nem lehet. Megígértem. 

- Akkor talán a katolikusoknál, ők állítólag nagyon megbocsátóak... - Manapság már lehet egy lelkész ennyire ironikus? Megáll az eszem.

- Ó, ott pláne nem.

- Értem. Nagyon sajnálom.

Visszamentem a kocsmába. Kértem még egy felest, meg egy sört. Aztán még egy felest, meg még egy sört. Öt órára részeg voltam. Kivettem a hátizsákból a nagyanyám, és kiraktam a pultra. 

- Ez meg mi? - kérdezte a kocsmáros ijedten. 

- A nagyanyám. Nem akarják eltemetni. Gondoltam itt hagyom a kocsmában dísznek. Na? Kiteszi a polcra a tequila mellé. Kit zavarna?

- Na menjen a fenébe, kislány. Tegye szépen vissza a zsákjába, aztán menjen haza.

- Nem lehet. El kell temetni. Megígértem. Nincs itt valami temető, ahol feltűnés nélkül eláshatnám?

- Hát hogyne. Persze. Annyi itt a temető, mint a rosseb. ... Mondjuk ott a régi zsidó temető ...

- Ó, hát hogyne. Hogy az Isten engem is megverjen, mi? Majd pont oda ásom el.. Adjon még egyet.

- Ne igyon már, azt se tudja, mit beszél. 

- Tudom, mit beszélek. Én barom, ideutazom 250 kilométerről, hogy megtudjam, a nagyanyám egy ócska ribanc volt.  

- Maradjon csendben. Maga nem tud semmit. - Ezt már nem a kocsmáros mondta, hanem egy nagyon öreg férfi a sarokban. - Késő van. Jöjjön velem.

Az ember részegen olyan dolgokba egyezik bele, amibe józan állapotban biztosan nem. Ez a jó a részegségben. És ez a rossz benne. 

Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem. Fehér falak, sötét gerendák. Nem vagyok normális. Édes Istenem, tényleg nem vagyok normális. Hányingerem van. Fáj a fejem.

Az öreg a konyhában ült, és olvasott. 

- Jó reggelt! Rosszul néz ki. Kávét?

- Kérek. Köszönöm. És sajnálom.

- Ne sajnálja. Húsz éve nem aludt nálam nő. 

- Tényleg sajnálom. Nem kellett volna annyit innom.

- Mindegy. Eszik valamit?

- Nem, köszönöm. Mennem kell.

- Tízkor lesz a temetés.

- Milyen temetés?

- A nagyanyjáé. Eltemetem.

- Eltemeti? Hogyhogy eltemeti?

- Eltemetem. Öltözzön.

Öltöztem. Van amikor az ember másnaposan is beleegyezik mindenbe.

- És hova temeti, ha szabad kérdeznem?

- Temetőbe.

- Ne vicceljen.

- Nem viccelek.A zsidó temetőbe.

- Nem lehet. El van hamvasztva.

- Honnan tudja, hogy akkor nem lehet?

- Olvastam.

- Olvas? Jó. Mindegy. Akkor is el kell temetni. Földben kell nyugodnia végre.

- Itt nem lehet? 

- Itt? Hol itt?

- A kertben.

- ... az én kertemben akarja eltemetni a nagyanyját?

- Jó, ne haragudjon. Azt hiszem, elment az eszem. Adjon még egy kávét. 

- Nem bánom. 

- Mit? 

- Temessük el itt. Végtére is ...

- Nem értem.

- Nézze, a nagyanyja nem volt jó ember, Eszter, de ezt eddig is tudta, gondolom. Sok embert bántott meg, és sok embernek okozott szenvedést.

-A háború alatt féltette az életét, de legyünk őszinték, ki nem. Jól beszélt németül, és az itt állomásozó német tisztekkel is jóban volt. Sokak szerint túl jóban.  Aztán kezdték elvinni a környékről a zsidókat. A nagyanyja mindenkiről tudta, hogy zsidó-e vagy sem. A németek mindenkit elvittek, akit otthon találtak. És majdnem mindenkit megtaláltak. Még azokat is, akik valójában nem voltak zsidók, de szerepeltek egy kézzel írott listán. Sokan azt mondják, a nagyanyja írta azt a listát. De nem jött ide vissza többet, úgyhogy megkérdezni nem tudták. 

- Amikor hazajöttem Amerikából, mind meghaltak már. Az összes rokonom. Ezért maradtam itt, hogy legyen valaki, aki itt van. 

Tízkor temettük a nagyanyámat. Hideg volt, esett. Két követ tettünk a halomra. Elmondta a Tzidduk Hadint, aztán végül egy kaddisht is. Az ember, ha teheti, legyen könyörületes.  

- Kettőnk miatt mondtam, nem érte. 

- Értem.

- Ha bármikor eljönne a sírhoz ...

- Nem hiszem.

- Megtette, amit kért. Ez a gyermek kötelessége.

- Most elmegyek. És köszönöm.

- Nincs mit. Tényleg.

A busz kettőkor indult. Még esett.