Mihez kell ennyi utcát gyalog végigjárni? Ennyi kell, amíg az ember a bölcsességig elér? Vagy a boldogságig? Esetleg egyszerűen csak ennyi az élet, eddig tart, nyolcszáz utcányi sétáig. 

Hogy hol kezdeném? Talán a Páfrányból indulnék, a vasút melletti házak komótos ritmusától - tíz emelet, négy emelet, tíz emelet, négy emelet, tíz emelet ... A házak és a vasút között a Kiserdő nappali titkai, és éjszakai mocskai mellett sétálnék el, aztán a Bánkinál kikanyarodnék a főútra, miközben jobbról elhagynám a sörözőt, amit gyerekkoromban nem kellett sörözőnek hívni, csak a tisztességes nevén, kocsmának, mert oda jártak a bányászok inni. Nem tudom, mikor került ki a kocsma a pc kifejezéseink közül.

Szóval kikanyarodnék a főútra, amit Esztergárnak hívnak most egy régi polgármester tiszteletére, de amit A 39-es Dandár útjának hívtak, nyilván akkoriban fogalmam se volt arról, az mi az ördög, és most se nagyon tudom, és amikor a gyalogátkelőn átsétálnék, jobbra néznék, végig a hosszú, egyenes úton, és eszembe jutna az a délután, amikor apámmal hazafelé sétáltunk az óvodából, földrengés volt, mozogtak az utcai lámpák. Még a régi lámpaoszlopok álltak az út mentén, a kalaposak, én pedig nem féltem, csak nagyon csodálkoztam, mert addig sosem gondoltam volna, hogy a föld mozog, és nem szilárdan áll a talpam alatt életem végéig.

A régi óvoda kerítése mellett sétálnék tovább a Hajnóczyn, ami nem Péterről kapta a nevét, hanem Józsefről, bár tudtommal erre jakobinusok nemigen fordultak elő, alkoholisták viszont annál inkább. Az óvoda ma már nem óvoda, és ezt régóta tudom, de azért rácsodálkoznék megint, a végtelen és kalandos udvar hogyan zsugorodott néhány évtized alatt szürke, barátságtalan térré. Ha az idő szubjektív, a tér különösen is az.

Aztán a házak között sétálnék tovább, a régi bányászlakások mellett, a lábamat gáncsoló, az aszfalt alól kitüremkedő gyökerekben botladozva. Minden botlás egy emlék, egy gyerekkori barát, egy felnőtt mosolya, egy durva taszítás a háton, egy vérző térd, egy bokorban titokban lefejezett bogár. Az egyik földszinti erkély mellett bizonytalanul megállnék, hogy az volt-e a Misi cukrászda, ahol jó kis vizes fagyit lehetett venni ötven fillérért,  amiben titkos jégdarabok bújtak, és amit a szomszédos játszótér hintáján ülve kellett elnyalogatni, mert akkoriban volt a szülőknek mindig idejük kivárni, amíg egy gyerek szép komótosan megeszi a fagylaltját. Akkor a gyerekkorba még belefért az álmodozás ideje, a nyári délutánokba meg a hinta rozsdás láncának álmos nyikorgása is. Nem is csak hogy belefért, bele volt tervezve.

A piac mellett sétálnék el, amit se gyerekkoromban nem szerettem, se most, igaz, nem ugyanazért, de az idegenség érzése ezek szerint ki tud tartani ennyi éven keresztül is. Jobbra kanyarodnék a sarkon, a kis étterem mellett, aminek öt évente más a neve, de ami a nevén kívül másban nemigen tud változni. Most Kis Gyöngynek hívják, csak olaszul. Mintha lennének erre olaszok... Az étterem után jobbra az a háztömb áll, ami alatt pár éve felrobbant a gázvezeték. Emlékszem, egy idős nőre ráomlott a lakása, de az idős nő nevét nem jegyeztem meg. Az ismeretlen idős emberek halála felett az ember közönyösen tud napirendre térni. 

Végül kijutnék a Mecsek Áruház előtti térre. Mióta felújították, mindig az jut eszembe, ilyen lehet Havanna külvárosa, csak a régi épületek és a vigasztaló színek nélkül. Igazából a padon ülő öregek arca miatt van ez a Havanna-érzésem, meg a nyáron a köveken ugráló kislányok miatt. 

A Mecsek Áruház, már nem áruház, inkább amolyan központ, Sparral, fitness centrummal, kínai üzlettel, meg ki tudja, még mivel. Már nincs gondosan elrendezett kirakata, ahova karácsony előtt kiteszik az óriási télapófejet, ami időnként bólint egyet és kinyitja a szemét, amitől a kirakat előtt ácsorgó óvodások arcából kiszalad a vér, és ijedt leheletük párafoltokat rajzol a kirakatra. Nyilván már nincsenek a télapó láttán ijedten sikkantó óvodások sem. Vagy legalábbis nem ácsorognak kirakatok előtt a körbefutó kisvasutat, meg a hosszú szempillájú alvóbabát bámulva.

Eszembe jutna a kirakat előtt az Évi babám, egy igazi pisilós baba, az biztos, amit a második emeleti játékosztályon kaptam anyámtól a mandulaműtétem után kárpótlásul. Sokáig csodálkoztam rá az emberi test működésének ilyen egyszerű, de mégis ilyen varázslatos leképezésére.

A tizenhét emeletes előtt mennék át a zebrán, mert a sarkon ott állt a Gyuri bácsi boltja, a BOLT, ahova le lehetett szaladni tíz deka parizerért, meg fél kiló kenyérért vacsorára,  Hogy volt az elég négy embernek, nem tudom. Utoljára amikor arra jártam, húsbolt volt ott, azt hiszem. Több hús kell manapság, és kevesebb parizer, meg kenyér, gondolom.

A bolttól már csak két perc séta a ház, ahol nyolc éves koromig laktam. Páfrány utca 43. negyedik emelet. Onnan ugrott ki a hörcsögöm egyik reggel, és ott, abban a lakásban hagyott egyedül anyám először életemben, és ahol én már tíz perc után vigasztalhatatlanul bőgtem az ajtónál. A szomszéd gimnazista lány sajnált meg, és ott állt az ajtó előtt, a kinyitható kisablaknál, amíg anyám meg nem jött. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt az idő, anyám szerint fél óra volt. Az idő nem egyformán múlik, Einsteinnek igaza volt.

Ez a tíz utcányi séta ma fél órámba telne, akkoriban nyolc év kellett hozzá. Aztán elköltöztünk.

Már csak 790 utcányi sétát kell keresnem.