Majdnem karácsony van, és majdnem béke.

Majdnem csend, és majdnem ... na majdnem azt mondtam, hogy szeretet.

Majdnem jó év volt ez, és majdnem rossz.

Majdnem vége lett megint ennek az egésznek.

Majdnem hittem, majdnem csalódtam, és majdnem megbíztam benned.

Majdnem megismertelek, és az az igazság, hogy majdnem beléd is szerettem.

Majdnem ugyanazokat a hibákat követem el minden évben.

Majdnem havazott ma, majdnem porcukrot szitált elém a fény.

Majdnem kalácsillata volt egy fehér kéznek.

Majdnem meghaltam, és majdnem élek.

Majdnem azt hittem, hogy megint lekéslek

majdnem életnek, majdnem Jézusa,

boldogságos majdnem karácsonya .

Ne gyere be.                     Bejöttem már.

Nincs rend.                       Legyen béke.

Nem érek rá.                    A válladra hajtom a fejem.

Nem haragszol?              Nem haragszom.

Nem akartam.                 Nem is számít.

Mit mondjak még?          Ne mondj semmit.

Jó, hogy itt vagy.            Nem megyek sehova.

Nagyon féltem.               Nem hagytalak el soha.

Szeretlek.                       Szeretlek.

Tu solus.                       In aeternum.

Rosszkedvünk tele (jegyzetlap: ne felejtsünk el találni egy utazási irodát, akik Yorkba utaztatnak). 

Ma reggel nem ismertem meg a macskát. Tényleg. Lassan az egész világ felismerhetetlen lesz.

Nem lehet mindent a szívbe zárni, két kamra van csak, nem négy, erre majd még emlékezzek alkalomadtán, erre az egyszerű és praktikus biológiai tényre. Jó, ha az élet tud kirekesztő lenni, különben beledöglik az ember. Persze a kirekesztésbe is beledöglik ...  hát könnyen lehet, hogy ennek az egésznek valójában nincs is semmi értelme, mert a vége mindig ugyanaz, és az eleje is mindig ugyanaz, és ami közben van, az meg nem számít, mert ha lecsupaszítom,  ez nem egy bonyolult  feladat: két pont között ... aztán mégis, mert csak a matematika akarja a legrövidebb utat. A szakasz olyan elméleti fogalom, aminek semmilyen gyakorlati haszna nincs.

Szerintem volt egy kis várakozás. Legyen már vége, ezt láttam mások arcán tegnap, meg hogy elég volt ebből így. És volt egy kis csalódás is aztán. Azt hittük talán, hogy meg lehet úszni az életet, és egy önhibánkon kívüli apokalipszisbe lehet sodródni. Hát nem lehet. Most majd megint értelmet kell találni a létnek, és az bizony fájni fog.

Fáj a fogam. Húsz éve nem fájt. A fogfájás egyébként, mint minden más fájdalom, lelki eredetű. A test is lelki eredetű. Ijesztő, mennyire nem vigyázok semmire. Jóga. Erre is emlékezzek. Majd veszek egy füzetet, keskenyet, vonalasat, és ezeket mind beleírom. Beleírok egy életet. Legyen meg valahol biztonságos helyen. 

Az a baj, hogy hetek óta nem voltam templomban. Holnap menjek el. Azt is leírom majd, hogy elmentem, mert amit leírok, az igaz lesz. Valahogyan igaz lesz. Az ember ne hazudjon írásban. 

Ha most esne a hó, és fehér lenne a világ, meg lehetne bocsátani neki mindent. De nem lesz fehér, és így is meg kell majd neki bocsátani; nehezen, sírósan, összeszoruló kamrákkal és pitvarokkal. 

El kell mennem a tóhoz. Ezt is írjam le a füzetbe. 

Kérjek egy füzetet karácsonyra. 

Szeretem, ha a férfiak improvizálnak. Mondhatjuk talán, hogy ez az egyik gyengém.  

Strictly for the dancefloor. 

Muszáj néha ilyesmit hallgatni. Főleg egy olyan napon, amikor már háromszor bőgtem, és este kilenckor még a Tesco polcok között ácsorogva azon gondolkodtam, mi is volt, amiért a kozmetikai osztály felé vettem az irányt. (Nem jutott eszembe, és még most sem tudom.)

Nem tudom, lesz-e holnap világvége, de előtte még tanúbizonyságot teszek odaadó munkaszeretetemről, és linkelem a Gittes Év- és világvégi posztunkat, valamint a VilágMán (talán hamarosan VilágTegnap) megjelent Big History-t, amiben az a kérdés merül fel, tanult-e eleget az ember ahhoz, hogy fennmaradjon. Válasz nincs, de legalább szóba kerül az entrópia.

Ha holnap nem lenne alkalmam elköszönni, minden kedves olvasómnak nagyon boldog és békés örökkévalóságot kívánok. 

Ejj, csúnya szavak. Vigyázz.

Ma chilis tea volt. Kis csúszással reggel hét helyett este hétkor. Akkor már túl voltam azon, hogy anyám a telefonban azt találta mondani, szerinte infarktust fog kapni. Ezt irigylem tőle, ezt a tervezettséget. Én nyilván majd minden bejelentés nélkül, hirtelen (egyben felelőtlenül) teszem ezt harminc évvel fiatalabban, és egy kicsit nagyobb eséllyel arra, hogy beledögöljek. Ezt most dühből mondom. 

Tudom, nem kell másnaposan fejfájással tanítani. A sok cukor miatt lehetett, mert nyilvánvaló, hogy a forralástól elforrt a bor alkoholtartalma, a cukor viszont benne maradt. Vagy nem kell szilvás unicumot inni forralt bor előtt. Egynél többet pláne nem kell. Kettőnél többet sem kell.

Ó, de vidám ez az advent. Ma legalább együtt ebédeltem a nőkkel, de mindenki olyan állapotban volt, mintha a maják elbaszták volna a számolást, és tulajdonképpen már tegnap túlestünk volna a világvégén csak pont nem jött rá senki. Édesjézus. 

Ma kijavítottam egy csoport zárthelyit, és csak két diáknak kell újrapróbálkozni, de nekik is csak két ponton múlt. Ez jó.

Most megyek sütni, lekvárt főzni, és van még egy csomag témazáróm. Lehet, hogy ebbe egyszer még belehalok. 

A zenét úgy találtam, és nagyon hálás vagyok, hogy van valaki, aki naponta új zenével örvendeztet meg.

Brahms, mint minden tisztességes férfi, néha őrjítően körülményes.

Tegnap volt Arthur C. Clarke születésnapja. Az a fickó zseni volt, de tényleg. Életem első és nagyon is  meghatározó sci-fi regénye A gyerekkor vége, amit még Amerikában olvastam egy kedves professzor sccience-fiction, fantasy órájára. Annyira tetszett a regény, hogy emlékszem, hetekig overlordokat rajzoltam minden kezem ügyébe eső papírlapra, és a mai napig izgat ez a regény. 

Erre a napra nem lassulós zene kell, különben sosem készülnek el az ajándékok. (Ez a koncert egyébként megvolt nekem DVD-n, gyárin!, míg valaki el nem lopta a suliban pár karácsonnyal ezelőtt.)

Egészen hosszú ideig nem tudtam, mi a különbség a vörös és a piros között. Hogy hol a színhatár. 

Most azt gondolom, a piros egy kicsit világosabb szín, mint a vörös, egy kicsit unalmasabb, egy kicsit laposabb, az olcsó műszálfonál színe gyerekkoromból, az alig fogó színes ceruzáé, a csúnya papírzászlóé. A vörösben viszont benne játszik valami veszélyes, valami igazi, valami a vér lüktetéséből, valami a gránátalma kicsurgó levéből, a vörösben benne csillog az élet igazi, fájdalmasan elégedetlen boldogsága és boldogtalansága egyszerre.

A vörös érdekesebb, mint a piros, de ez nem jelenti azt, hogy a piros teljességgel érdektelen szín volna.

Ehhez a poszthoz majd csak később lesz képi illusztráció. (Különben oda lenne a meglepetés.) 

Vasárnap van, az öröm vasárnapja adventben. Csak a színe legyen vörös.

Most már csak előre lehet menni. Most már nem lehet mondani, hogy esetleg mégsem lesz karácsony. 

Ez a szubjektív idő ez betesz nekem, az biztos, mert akárhogy is keresem, nem találom azt a rohadt gombot, amivel le lehetne lassítani. Ki nem állhatom a bizsergést a karjaimban, meg a lábaimban, hogy menj, csináld, gyerünk már, közben meg sosem lesz időm befejezni semmit, és ez az egész tehetetlenség annyira el is fáraszt, hogy a végén inkább csak alszom. Öngerjesztő fáradtság. Lehet, hogy időszorongásom van? 

Azért abban van valami borzalmasan vigasztaló, hogy (ha csak fél napra is, de) ma mindenki más dolgozik, csak én maradtam itthon egy szerencsés véletlenből kifolyólag (hétfői órarend szerint van tanítás). Most jöttem rá, hogy a kötelező elfoglaltságaim és az eheti gyereknapomat leszámítva egyetlen tanítási napot nem mulasztottam betegség vagy a gyerekek miatt, úgyhogy nem csoda, ha fáradt vagyok. Felmentem magam. Ko(ó)rtünet. Mindegy, jó ez most így. Végre olyan zenét hallgatok, amilyet akarok, és bár a dolgom tengernyi, legalább nem szól rám senki, hogy szerinte még mit és hogyan is kellene. Az én családtagjaim ugyanis a házimunka elismert elméleti szaktekintélyei. Doktor portörlés, doktor vasalás, doktor porszívózás és doktor mosogatás. Imádom őket. Meg jó nagy hülye is vagyok.

Arra gondoltam, jövő héten esetleg csinálunk valami karácsonyosat a csoportjaimmal, de már se nyomtatni, se fénymásolni nem lehet, mert nincs kvóta. Esetleg a már átvett tankönyvoldalakat kitéphetjük, és készíthetünk belőlük origami csillagokat... 

Gondolkodtam, mit szeretnék karácsonyra, de vagy sokba kerül (egy hét Balin), vagy kivitelezhetetlen (egy hét Lengyeltótiban), vagy sokba kerül (Kindle), vagy kivitelezhetetlen (csend, ne jöjjön senki, én meg hadd olvassak nyugiban egy hétig). Úgyhogy nem kérek semmit. Idén  nincs kívánság. 

A jó hír az, hogy végre sikerült beszereznem a barkácsajándékok egyik alapanyagát. Ma tovább vadászom, holnap pedig kézműves nap lesz. Én a magam részéről sütök és barkácsolok valami relaxációs pózban, mert jön anyám, és nyilván hosszan és kimerítően fogom tőle meghallgatni, hogy egy szar alak vagyok, és ostoba is, és apám emlékét sem tisztelem (???). Esetleg van olyan füldugó, ami láthatatlan vagy mindjárt reggel öntsek egy kis forró ólmot a hallójáratomba?. 

Örömhír, hogy januártól lesz új blog, aminek a hagyományokon kívül praktikus oka is van. Vitéz Mihály évek óta kéri, hogy nem ilyen barom kódokat kelljen neki beírni a címsorba, úgyhogy az ígéret köt, valami Drazsé lesz az új neve. (A drazsé már foglalt, úgyhogy ki kell találjak valami okosat, amit meg lehet jegyezni.)

És mivel ma szabadság van, ezért olyan zenét választottam, ami nagyon szabad. A Che Sudaka a dél-amerikai utcazenészek szimpatikus hagyományaiból táplálkozik, pontosabban ők maguk a hagyomány. Nem sok mindenük van, de tehetségük, és elpusztíthatatlan igazságérzetük feltétlenül. Leginkább Barcelona utcáin zenélnek, de alkalomadtán elugranak egy-egy európai nagyvárosba is. 

A Che Sudakát a maguk elementáris lendületével nagyon lehet szeretni, és nagyon hangosan kell hallgatni, de az öröm az advent harmadik örömteli vasárnapjának közelében (evégett a koszorún a rózsaszín gyertya) nagyon is helyénvaló.

Van olyan nap, amikor tényleg csak a zene segít megőrizni az ember ép elméjét. Ebben az adventben gyakran jut eszembe Umbert Eco esszéje a hülyeségről. Illetve az esszé arról szól, miért is jó, hogy az embernek egyre kevesebb barátja marad az évek előrehaladtával. Így ugyanis kellemes megelégedettséggel tölti el a tudat a halál beálltának pillanatában, hogy minden jól van úgy, ahogy van, és éppen elérkezett az idő, hogy elhagyja ezt az árnyékvilágot, amiben, ebben az utolsó pillanatban ráébred, rajta kívül nincsen normális, épeszű ember.

Az én halálom pillanata is közelít, ehhez nem férhet kétség, hiszen nap mint nap szembesülni vagyok kénytelen az emberi hülyeséggel. A héten tantestületünk újsághírig  megzakkant tagja például egyszerűen besétált az órámra, és közölte, hogy abban a teremben ő van. Mondtam, hogy ezt a fizikai tényt nem is próbálnám megcáfolni, de mindenféle órarend szerint nekem kell ott órát tartanom, és nem, nem tudok kiköltözni hirtelen a csoportommal, mert éppen dupla órás témazáró dolgozatot íratok. És nem, egyébként más alkalmakkal sem szeretnék a két óra között átköltözni egy másik terembe. Amit ezután mondott, azt nem tudom idézni, de az érv lényege az volt, hogy pedig ő itt akar lenni. Szar ügy.

Amúgy az ominózus termet persze szívesen elcserélném egy olyanra, amiben van fűtés, mert nem kellemes másfél órát dekkolni egy 15 fokos teremben. A felettesem azt mondta, tud a problémáról, igyekeztek is megjavítani a fűtést, de nem sikerült. Ez van. Persze lehet, hogy én vagyok a hülye, hogy ezt válaszként nem tartom kielégítőnek, de ez már egyéni szociális probléma, ha jól értem.

Közben anyám gyakorlatilag kitagadott a nem létező örökségemből, mert az én gyermekeim, az ő unokái, nem tisztelik. Értsd: elmentek tüntetni a keretszámok csökkentése ellen. Mert ezt a felfordulást nem lehet csinálni adventben. Nyilvánvaló, hogy minden mást viszont lehet. Rácsapni a telefont az unokákra, üvölteni és érzelmileg megzsarolni az egyetlen gyerekünket, aki törődik még velünk. Szuper. Egyirányúsított advent.

A héten kaptam egy sms-t az egyik szolgáltatótól, hogy nem kezdeményezhetek hívást a telefonomról a be nem fizetett számláim miatt. Mivel Zé úr múlt héten befizette a csekket, érdeklődtünk, mi a probléma lényege. Mondták készségesen, hogy akkor még van az a bizonyos 4200 forintos csekk. Mondtuk, hogy de olyant nem kaptunk. De van, mondták ők. Na mindegy, befizettük azt is, erre tegnap kaptam egy 4200 forintos csekket, a vadi új számlámat, aminek a határideje december 27. Na? Ezek szerint, vagy az van, hogy én minden hónapban másodpercre pontosan ugyanannyit beszélek, vagy a szolgáltató fülest kapott a NASA-tól a nullsíkra vonatkozóan, aztán nem akarnak kintlévőséget a világvége előtt. Megértem én.

Édesjézus. Ma dühömben megettem öt deka tortabevonót. 

Marad a zene, és Benjamin Hale könyve egy csimpánzról. Tizenkét nap múlva Karácsony. Vajon csináljak még valami karácsonyi dekorációt vagy tényleg megérett az emberiség a pusztulásra?

Valami nyugtató tea lesz a mai, ha jól emlékszem. Van benne Ingwer, amire azt hittem, ánizs, de nem. Gyömbér. Így is jó. 

Tegnap előrepihentem a karácsonyra. Egy nap a lányokkal egy kicsit olyan, mint amikor az ember elalszik nagy fáradtságában fél órányit, és teljesen pihenten ébred. Nem csináltunk semmit. Se kézműveskedés, se sütés. Beszélgettünk. Pálinkát ittunk. Megírtam az ismertetőt Baricco Történet című regényéről a Gittegylet oldalára. Tetszett ez a regény. Kedves történet az utakról, de az írót dicséri, hogy nem lesz unalmas. 

Már majdnem tudom, ki mit kap ajándékba, de csak az izgat, amit én készítek majd. Vajon mikor? 

Adventben nagyon meghálálja magát, ha zongorát hallgat az ember. Pár éve kaptam egy cédét Amerikából, amin egy George Winston nevű fickó játszik kicsit Claydermannosan. A barátság és a cédé is elveszett azóta, de néha, így karácsony előtt, hallgatok egy kis Winstont, mert van olyan is, hogy jól esik kiszámíthatónak tudni a hangokat. (Mintha lenne ebben a darabban egy magyar népdal elrejtve. Vagy hülye vagyok??)

Grüner Tee. Azt nem szeretem, mert keserű, mint az epe.

Karácsony táján elég sok dolgot el tudok nézni. Még azt is, hogy Michael Buble olyan, amilyen. A hangszíne miatt tudom neki elnézni, mert abban néha annyi kedvesség tud lenni, mint egy játékbolti kirakatra rácsodálkozó kisfiú hangjában. 

A tizenkettedik napon a játékbolt kirakatára rácsodálkozó kisfiúk emléknapja van.

Mottó: I think, the combination of age and the greater coming together is responsible for the speed of the passing time. It's six months now and I can tell you truthfully, few periods in my life have passed so quickly. I am in excellent physical and emotional health.  ( Azt hiszem, a kor, és a nagyobb összetartás felelős azért, milyen sebességgel múlik az idő. Már hat hónap eltelt, és őszintén megmondom, életem kevés időszaka múlt el ilyen gyorsan. Kiváló fizikai és érzelmi állapotban vagyok.) Frederic Rzewski

Milyen szerencsés, hogy van ez az adventi tea, így nem rontom el a posztok számozását. Mondjuk a tea azért is jó, mert erősen fejlődik a némettudásom tőle, ma például Schwartzer Tee van 3-5 Minuten ziehen lassen. Mióta ilyen jó hangulatban van az ország, meg mióta szombaton a hóviharban együtt teáztam-forraltboroztam egy Németországban élő barátommal/volt tanítványommal, a nyelvtanulás felkerült a fontos dolgok listájára. Úgy látom, advent alatt 24 teanevet biztosan megtanulok, és akkor az Isten őrizze tőlem Germániát. 

A hazalátogató fiút egyébként nagyon szeretem, leginkább a boldogsága miatt, mert egyértelműen vonzódom én a boldog emberekhez szerte a világban. Jó, a nem boldog emberekhez is vonzódom, csak velük kapcsolatban mindig van egy kis versenyhelyzet ebben a Ki Boldogtalanabb Ma? vetélkedőben, és az az igazság, hogy mindig nyerni is szar érzés. Nyilván túlzok. Évente egyszer vesztek. 

Azt hiszem, egy kicsit elrontottam ezt a karácsonyvárást az idén, mert stresszel a visszaszámlálás, még akkor is, ha tegnap végre tevékeny napom volt, és itthon is két centivel közelebb jutottam az ünnephez. Lehet, hogy az influenza oltás miatt van ez, próbáltam nem lefeküdni (ne feküdj le, ne feküdj le, Hans, mert itt halsz meg - volt ilyen drámai egy havas filmben szerintem), ezért aztán volt dolgozatjavítás, meg vasalás, meg mindenféle hasznosság. Már csak az olvasást, meg a fordítást kellene fejben átminősítenem hasznosnak, mindjárt vidámabb lenne az életem. Egy azért volt, a forró puncsozás a Nagytesóval (így hívom már én is), akit ezer éve nem láttam face to face, és aki már erősen hiányzott is.

Ma az idő szubjektivitásán kellene elmélkedni egy könyv okán is, meg a világ okán is, úgyhogy ehhez választottam zenét. Egy amerikai szerző műve, amit annak idején a 180-as csoport előadásában annyira szerettem, és amit azóta sem hallottam olyan jól előadni senkitől. Ez is csak közelítés. Nem mondanám, hogy tipikus stillenacht, de hol van még a 24. tea?! Ziehen lassen.

Úgy hiszem, a várakozás mindig fényes.  

Persze egy dolog biztos, az emberiség jó nagyot veszített az optimizmusából, amikor feltalálta a hideg neont és a vakító ledet. (A jövő fénye ... amputáláshoz például ideális, hiszen szép élesen, sejtről sejtre láthatóvá válik az egymástól elválasztott szövet minden millimétere. Nincs erre elmélet, csak képzelem, hogy a jégfehér fényt hordozó foton szétéget maga körül mindent. Roncsolás nélkül metsz, tisztán dolgozik, fertőtlenít, mert a fertőtlenítés azt jelenti, kiöl maga körül mindent, ami organikus, kiöli maga körül az életet.) Nem is használják a fényterápiában, ha jól emlékszem.

Szerencsésebb lenne meghagyni a kíméletlenséget Istennek, de nem, nekünk mindig úgy kell tenni, mintha nem félnénk semmitől. Ilyen arrogánsnak születik az ember. Vagy ha nem ilyennek születik, hát megtanulja hamar. 

Az ünnep közeledtével gyertyát gyújtunk. Az is lehet, hogy azért, mert a gyertya nem tud fehéren világítani, így nem tudja éles kontúrok közé zárni a fényt és a sötétet, viszont ebben a kontúr nélküliségében teret tud hagyni az életnek. Ilyen ez. Ott lakik az élet a dolgok határán, a megfigyelhetetlenben, az elkülöníthetetlenben, a meghatározhatatlanban. Ennél közelebb még a kvantumfizikusok sem jutottak soha a lényeghez, úgyhogy akár elégedettek is lehetünk. Két hét múlva, valahonnan az elégedettség és a keserűség határáról majd előbukkan a Karácsony.

Nem beszélni, nem jönni, nem menni, nem tenni, nem hinni és nem kételkedni. Belenyújtózni a csendbe.

Van a csendben valami alázatos, ami az örökkévalósággal rokon. Van a rendben valami megnyugtató, ami Istennel rokon. A zene rend. A mindenséggel rokon.

Szeretek beszélni. Szeretek jönni, szeretek menni, szeretek tenni, és szeretem hinni, hogy kételkedem. Úgy, mint tegnap este, három kedves nővel. 

De ma már nem akarok semmit, csak zenét és csendet. 

Én magam legyek, tudom.

Nehéz volt ez a hét. Ólombolt. Ólomreggel, ólomfény, ólomsötét.

Hét napból ötöt kórházaztam. Azt hittem erre a hétre letudtam mindent, de nem, Bori elesett az iskolában, úgyhogy akkor ma még egy sebészet-röntgen-borogatás kör. A sebész belekezdett valami cirkalmas érdeklődésbe, hogy akkor mikor sérült a gyerek könyöke korábban, én meg mondtam, hogy ha akkut törés nincs, mennék a picsába így pénteken fél négykor, majd aggódom ezen, ha lesz egy üres aggódásra szánható tíz percem. (Ezekre a némámittaláltunkaröntgenen típusú szarságokra szemem se rebben, mióta pár éve Danit végül egy épeszű baleseti sebész mentett ki a szike alól, mert feszt egy kis darab csontot akartak volna visszaszegezni a nem létező letört felületre. Táltosok ezek mind, az én gyerekeim, jó sok szám feletti csontjuk van.) Én már a héten orvossal többet nem vitatkozom, csak hümmögök, és szórakozottan dugom a táskámba a zárójelentéseket.  

Az jutott eszembe, hogy az ember egész életében papírokat gyűjtöget magáról, kivonatot, eredményt, jelnetést, aztán meghal, és az utolsó papírt már más gyűjti be. Milyen nevetségesen befejezetlen az emberi élet. (Még Lénárdé is, pedig ő legalább megrajzolta a saját parte céduláit.) 

Nem tudom, mi ez a tehetetlen idő, és mitől ez a koszos, ködbe csavart időmocsár. Tegnap fotózni akartam, de nem láttam a ködtől semmit. Aztán este a fagyott köd ezüstpora rászitált a Szent István térre, és az végre szép volt.

A VilágMára dühösen írtam posztot. A Menyhért talán jobb volt a maga műfajában, de a vége úgyis mindig ugyanaz. 

A hetedik te magad leszel.

Miklós... volt több is, de most nem térek ki rájuk újra. Túl jó embernek kell ahhoz lenni, hogy valaki ne szégyelljen semmit a múltjából.

Tejködben jött a Mikulás. Tegnap este már gyereket hozott, jogilag még februárig gyerek a gyerek, egyébként meg nyilván örökké. Arról meg, hogy az ember három rész House után jobban diagnosztizál, mint a méregdrága, felesleges vizsgálatokat végző magyar egészségügy, most nem szeretnék hosszasan. Tényleg csak annyit, hogy Isten mostanában szűkmarkúan osztogatja a józan észt. (=Mindhülye.)

Mindjárt zene, de előtte link. Végre befejeztem egy bejegyzést a segédigékről. Előtte esetleg olvassunk Esterházyt. 

A mai adventi zene Dave Brubeck. Tegnap meghalt.

Aztarohadt... kezdeném most, de aztarohadttal nem kezdünk posztot, különösen nem adventben. Biztos rosszul csinálok valamit ezen a héten, mert nem hogy haladnék a dolgaimmal, csak tolom magam előtt a feladatokat, miközben egyre fáradtabb vagyok. Ezt majd szabadalmaztatom, mint értelmiségi tömegpusztító fegyvert.

Az előbb jutott eszembe, hogy nem írtam meg a jelentést, amit Bridget akar tőlem, de nem is érdekel, mert nyilván őt sem érdekli az egész, csak néha kitalál ilyen fasza feladatokat, hogy múlassuk az időt, amiből (ezek szerint) neki több adatik, mint nekem. Amúgy is, minek kell állandóan valamiket irkálni neki, amikor sosem olvas el semmit. Igaz, soha nem is hall meg semmit, úgyhogy ez nem újdonság. A magabiztos emberek bemeneti korlátozottak.

Megfigyeltem egyébként, ilyen megfigyelő üzemmódban vagyok, hogy egyre nagyobb káosz kezd kialakulni a lakásban. (Párhuzamosan a fejemben is, lásd még feng shui.) Minden tárgy önálló életet él, össze-vissza mászkálnak, meg keverednek. Ez az egész egy szánalmas összeesküvés része.

Dani még kórházban. Nyomoznak. Mire kitalálják, mi baja, magától elmúlik, csak közben megőrül. De jól van ez így, úgyis a neurológián fekszik egy öt számmal kisebb ágyban, egy másfél éves söntcserés fiúcska mellett, aki tök egyedül van, és 24/7-ben veri a fejét az ácsrácsba. Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban. Állítólag ma már hazaengedik az én kis gyermekem, aki úgy fest a gyerekosztályon, mint egy hospitalizált Gulliver.

Ami a pozitívumokat illeti a bazi nagy rakás kijavít(hat)atlan dolgozatokon, és határidős munkákon túl, most kevés jut eszembe, az is mind valahogyan ilyen barátos, evős, ivós (=berúgós) dolog, Emma vacsorája, meg a privát éves továbbképzésünk TSB-vel és Vitéz MIhállyal. A köztes napokban túlélésre rendelkezem be, és nagyon rajta vagyok, hogy ne kapjak infarktust, ne üssem agyon a hajnali kettőkor engem ébresztgető macskát, és ne küldjek el senkit a picsába. 

Na. Azt akartam még mondani, hogy TSB-től kaptam ajándékban adventi teát. Mind a huszonnégy más, és ökogazdaságból van, meg fogyatékkal élők válogatták, és ráadásul mind nyugtató hatású. Tudnak valamit ezek az adventi tea-készítők. Az a nagy terv egyébként, hogy ettől jobb ember leszek. Másban momentán nem tudok bízni.

Ja igen. Zene. 

Az ünnepre készülődés vagy nem a készülődés, hanem egyszerűen az ünnep eljövetele generál valami egyensúlyvesztést a világban. Ez az elméletem. Ettől az egyensúlyvesztéstől az emberek feszültebbek lesznek, a test immunháztartása felborul, a felnőtt influenzás lesz, a gyerek belázasodik. Meg nem mondom, hányszor ünnepeltünk az ügyeleti rendelésen az elmúlt tizenkilenc gyerekes évünk alatt. Nem egyedül, teszem hozzá. (Ó, azok a karácsonyi hűtőfürdők! Az a csodás húsvéti bárányhimlő!)

Az iskolában alig van tanár, sorra dőlnek ki. A test mindig bölcsebb, mint a szellem; tudja, mikor elég. Azt hittem, a nagyra nőtt gyerekek már kibírják a szünetig visszalévő három hetet, de nem. Sőt. Az izgalmak kedvéért még tizenhét plusszal is lehet olyan tüneteket produkálni, hogy doktor House is megnyalná mind a tíz ujját, és lehet egy békés estéből, na jó, csak némi félrediagnosztizálás útján, de átmenetileg mégiscsak izgalmas eksönt varázsolni az intenzív osztályra. 

Ó, a magyar egészségügy túlbuzgó bugyrai karácsonyi díszben bizony a szokottnál is félelmetesebbek. 

Nem tudom, mit mondjak. Próbáljunk lazítani a mindennapok vészterhes abroncsainak szorításán. 

Ehhez mára egy zongoristát választottam. 

Sursum corda. Felemeltük az Úrhoz, és sárba tiportuk az emberhez.

Hogy kinek a szívét emeltük, és kinek a szívét tiportuk, arról szóljon az, aki méltó és igazságos. Vagy az, akinek a méltó és igazságos a teremtő húrokon való játék képességét adományozta.

Hallgassuk ITT. 

Ha maradó vendégnek nem is, átutazóban mindig előfordulnak mifelénk is adventi időben. A sztereotípiákkal ellentétben egyáltalán nem meztelen, kövér gyerekek, hanem jórészt borostás, kialvatlan férfiak, esetleg kócos, sietős nők. Ritkán beszélgetnek, és még ritkábban mosolyognak, hát ez a szakma sem az, ami régen volt, mondta nekem egyszer az egyik bizalmasan, bár minden panasz nélkül.

Megmondom őszintén, soha nem is értettem, minek ilyenkor jönnek, jöjjenek máskor, van 365 nap egy évben, miért ilyenkor eszi ide a fene őket, amikor az ember amúgy is hajszolt, munka, gyerekek, bevásárlás, karácsony, jönnének nyáron, szünetben, több időm lenne odafigyelni rájuk... Á, le van szarva, nehogy azt hidd, akkor meg észre se vennél, ezt mondta egyszer az egyik, fáradt arccal, a konyhaajtónak támaszkodva.

Nem zavarnak, nem azért hoztam fel ezt most, inkább csak érdekességképpen, hogy lám, az ember legtöbbször nem valami emelkedett pillanatában, hanem bokáig lucsokban, könyékig kelt tésztában kényszerül szembe nézni a halállal, meg az újjászületéssel. 

Nem számolom a napokat, illetve nem ezért számolom, de néha jó volna tudni, mikor akarnak jönni. Hogy addigra legyen legalább egy kis kalács, vagy egy üveg újbor éppen, és a mentségek is be volnának addigra csomagolva kicsitől a nagyig azokba a fényes papírokba, amikről az örökkévalóság fénye szépen visszaverődne a plafonra ... persze nem kérnek soha, nem kérnek egy szóval sem, tényleg nem elvárás, hogy az ember várja őket, de hátha örülnének, ha látnák, idén végre számítottam rájuk, megéreztem, hogy jönnek.

Nem ez a lényeg, hanem hogy itt vagyok, szokta mondani a sánta, én meg hogy ja jó, tudom, nem mentegetőzöm. Pedig úgy hangzik, drága, nagyon úgy hangzik, mintha megint mentegetőzne, mintha rossz lenne a lelkiismerete. Na látja, erről kellene már leszoknia egyszer, ezt most őszintén mondom, csak így négyszemközt, mert ezt nem írom bele a jelentésbe, de hát ez már tíz éve így megy, és sosem írtam bele, csak szólok, tényleg. Adjon már abból az ágyasból még egyet, mert kurva hideg van odakint. 

Már annyi mindenből lehet adventi naptár, minden napra egy mese- csokoládé- öröm - keserűség. Akkor lehet zene is. Mint a meglepetéseknél általában, itt sem lehet tudni előre semmi biztosat. Ahogy éppen.

Ma ez.