Azt hiszem, végre megemésztettem a német ember könyvét az időről. Klein tisztességesen megírta, ez biztos.  sőt még ahhoz is kellően művelt, hogy szellemes tudjon lenni. 

Stefan Klein alaposan körüljárja az idő jelenségének, érzékelésének, mérésének problematikáját, kiváló történeteket olvasunk tudósokról, zeneszerzőkről ésatöbbi (ó, az első német tudós, aki sztorizik! - jó, biztos nem), szóval na, jó kis könyv. Meg is lepett, mert a borító kicsit ilyen oldd meg az életed öt perc alatt önsegélyező könyv bármiről stílusban készült, de ahogy az embereknél, úgy a könyveknél se ítéljünk borító alapján ugye. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, meg hogy ennyit lehet gondolkodni a könyvön. Ezért jó ismeretlen könyvet kapni.  

Vitatkozni ugyan nem érdemes Kleinnel, bár itt-ott talán lehetne egy kicsit, azért végeredményben nem jut semmire. De lássuk be, Pilinszky Jánoson kívül nem is sokan jutottak, hiába zárkóztak évekre parafával hangszigetelt szobába. Az ember egészen elveszíti az eszét, ha az időről van szó.

Azért ezt még itt is megmutatom, mert nagyon érdekes. 1945-ben Walt Disney és Salvador Dalí közös produkcióba fogtak. A rövidfilm Kronosz, a legfiatalabb titán, az Idő történetét meséli el. 
A produkció sokáig titokban maradt, és végül sok-sok évvel később, 2003-ban került befejezésre. 
Dalí körülbelül így foglalta össze a film lényegét: 'Az idő labirintusából kiutat kereső élet problémáját mutatja be.' 
A zenét Armando Dominguez mexikói zeneszerző írta, és Dora Luz énekel. A kisfilm címe: Destino (Végzet)

Furcsa kis filmecske.

A héten időutaztam még egy 1961-es amerikai filmmel, a VilágMa oldalon pedig olvasható néhány gondolat ezzel kapcsolatban. Kár, hogy a kérdések még mindig időszerűek Magyarországon, meg máshol is. A Holokauszt áldozatainak emléknapja előtt nem haszontalan megnézni.

Tegnap majdnem tüsire nyírattam a hajam, de a fodrász tiltakozott, úgyhogy csak hátul egycentis. Story of my life. Érdekes, hogy a fodrászok mennyire ragaszkodnak a göndör fürtjeimhez. Csak két ember volt hajlandó eddig nagyon rövidre vágni a hajam, egy osztálytársam érettségi után a Balatonon, és Louise tesója Amerikában. Ezek szerint el kell utazni, ha nagyon rövid hajat akarok. Nem baj, állítólag mozgás közben lassabban telik az idő, és ezt be is bizonyították. Amúgy nem tök mindegy? Az idő úgyis úgy telik, ahogy érzem, nem igazodik a mutatókhoz, inkább a lélegzet ritmusához. Hiábavalóságokra fecsérli az ember az idejét, amikor az időt kutatja, mert csak egy dolog biztos az idővel kapcsolatban : hogy a múlt és a jövő nem cserélhet helyet. Állítólag ezért nem lehet utazni sem az időben. (És ezért nincs sok értelme a nosztalgiának.)

Mihez kell ennyi utcát gyalog végigjárni? Ennyi kell, amíg az ember a bölcsességig elér? Vagy a boldogságig? Esetleg egyszerűen csak ennyi az élet, eddig tart, nyolcszáz utcányi sétáig. 

Hogy hol kezdeném? Talán a Páfrányból indulnék, a vasút melletti házak komótos ritmusától - tíz emelet, négy emelet, tíz emelet, négy emelet, tíz emelet ... A házak és a vasút között a Kiserdő nappali titkai, és éjszakai mocskai mellett sétálnék el, aztán a Bánkinál kikanyarodnék a főútra, miközben jobbról elhagynám a sörözőt, amit gyerekkoromban nem kellett sörözőnek hívni, csak a tisztességes nevén, kocsmának, mert oda jártak a bányászok inni. Nem tudom, mikor került ki a kocsma a pc kifejezéseink közül.

Szóval kikanyarodnék a főútra, amit Esztergárnak hívnak most egy régi polgármester tiszteletére, de amit A 39-es Dandár útjának hívtak, nyilván akkoriban fogalmam se volt arról, az mi az ördög, és most se nagyon tudom, és amikor a gyalogátkelőn átsétálnék, jobbra néznék, végig a hosszú, egyenes úton, és eszembe jutna az a délután, amikor apámmal hazafelé sétáltunk az óvodából, földrengés volt, mozogtak az utcai lámpák. Még a régi lámpaoszlopok álltak az út mentén, a kalaposak, én pedig nem féltem, csak nagyon csodálkoztam, mert addig sosem gondoltam volna, hogy a föld mozog, és nem szilárdan áll a talpam alatt életem végéig.

A régi óvoda kerítése mellett sétálnék tovább a Hajnóczyn, ami nem Péterről kapta a nevét, hanem Józsefről, bár tudtommal erre jakobinusok nemigen fordultak elő, alkoholisták viszont annál inkább. Az óvoda ma már nem óvoda, és ezt régóta tudom, de azért rácsodálkoznék megint, a végtelen és kalandos udvar hogyan zsugorodott néhány évtized alatt szürke, barátságtalan térré. Ha az idő szubjektív, a tér különösen is az.

Aztán a házak között sétálnék tovább, a régi bányászlakások mellett, a lábamat gáncsoló, az aszfalt alól kitüremkedő gyökerekben botladozva. Minden botlás egy emlék, egy gyerekkori barát, egy felnőtt mosolya, egy durva taszítás a háton, egy vérző térd, egy bokorban titokban lefejezett bogár. Az egyik földszinti erkély mellett bizonytalanul megállnék, hogy az volt-e a Misi cukrászda, ahol jó kis vizes fagyit lehetett venni ötven fillérért,  amiben titkos jégdarabok bújtak, és amit a szomszédos játszótér hintáján ülve kellett elnyalogatni, mert akkoriban volt a szülőknek mindig idejük kivárni, amíg egy gyerek szép komótosan megeszi a fagylaltját. Akkor a gyerekkorba még belefért az álmodozás ideje, a nyári délutánokba meg a hinta rozsdás láncának álmos nyikorgása is. Nem is csak hogy belefért, bele volt tervezve.

A piac mellett sétálnék el, amit se gyerekkoromban nem szerettem, se most, igaz, nem ugyanazért, de az idegenség érzése ezek szerint ki tud tartani ennyi éven keresztül is. Jobbra kanyarodnék a sarkon, a kis étterem mellett, aminek öt évente más a neve, de ami a nevén kívül másban nemigen tud változni. Most Kis Gyöngynek hívják, csak olaszul. Mintha lennének erre olaszok... Az étterem után jobbra az a háztömb áll, ami alatt pár éve felrobbant a gázvezeték. Emlékszem, egy idős nőre ráomlott a lakása, de az idős nő nevét nem jegyeztem meg. Az ismeretlen idős emberek halála felett az ember közönyösen tud napirendre térni. 

Végül kijutnék a Mecsek Áruház előtti térre. Mióta felújították, mindig az jut eszembe, ilyen lehet Havanna külvárosa, csak a régi épületek és a vigasztaló színek nélkül. Igazából a padon ülő öregek arca miatt van ez a Havanna-érzésem, meg a nyáron a köveken ugráló kislányok miatt. 

A Mecsek Áruház, már nem áruház, inkább amolyan központ, Sparral, fitness centrummal, kínai üzlettel, meg ki tudja, még mivel. Már nincs gondosan elrendezett kirakata, ahova karácsony előtt kiteszik az óriási télapófejet, ami időnként bólint egyet és kinyitja a szemét, amitől a kirakat előtt ácsorgó óvodások arcából kiszalad a vér, és ijedt leheletük párafoltokat rajzol a kirakatra. Nyilván már nincsenek a télapó láttán ijedten sikkantó óvodások sem. Vagy legalábbis nem ácsorognak kirakatok előtt a körbefutó kisvasutat, meg a hosszú szempillájú alvóbabát bámulva.

Eszembe jutna a kirakat előtt az Évi babám, egy igazi pisilós baba, az biztos, amit a második emeleti játékosztályon kaptam anyámtól a mandulaműtétem után kárpótlásul. Sokáig csodálkoztam rá az emberi test működésének ilyen egyszerű, de mégis ilyen varázslatos leképezésére.

A tizenhét emeletes előtt mennék át a zebrán, mert a sarkon ott állt a Gyuri bácsi boltja, a BOLT, ahova le lehetett szaladni tíz deka parizerért, meg fél kiló kenyérért vacsorára,  Hogy volt az elég négy embernek, nem tudom. Utoljára amikor arra jártam, húsbolt volt ott, azt hiszem. Több hús kell manapság, és kevesebb parizer, meg kenyér, gondolom.

A bolttól már csak két perc séta a ház, ahol nyolc éves koromig laktam. Páfrány utca 43. negyedik emelet. Onnan ugrott ki a hörcsögöm egyik reggel, és ott, abban a lakásban hagyott egyedül anyám először életemben, és ahol én már tíz perc után vigasztalhatatlanul bőgtem az ajtónál. A szomszéd gimnazista lány sajnált meg, és ott állt az ajtó előtt, a kinyitható kisablaknál, amíg anyám meg nem jött. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt az idő, anyám szerint fél óra volt. Az idő nem egyformán múlik, Einsteinnek igaza volt.

Ez a tíz utcányi séta ma fél órámba telne, akkoriban nyolc év kellett hozzá. Aztán elköltöztünk.

Már csak 790 utcányi sétát kell keresnem.

A tegnapi film miatt rengeteg kérdésem lett ma reggelre igazságról, törvényről, erkölcsről, emberi tartásról...

(Más.) A tegnapi munkanap tragikus volt. Szerintem egy kijelölt értekezleti nap lehetne rövid, mert csak addig érdemes együtt maradni, amíg érdemi munka folyik. A semmi másfél órán keresztül való hajlítgatása nem tartozik az érdemi munka kategóriájába.

(Más.) Az ember legtöbbször csak várakozik ahelyett, hogy mondana valamit. Nehéz eldönteni, hogy ez a gyávaság, a bizonytalanság vagy a diszkréció kategóriája.

(Más.) Borzalmas hétvégém volt. 

(Más.) Elolvastam az Alföldi interjút. Tényleg sírós. Illeszkedik a napjaimhoz.

Nyolcszáz utca gyalog. Talán ennyit kell sétálni, hogy az ember választ kaphasson minden kérdésére.

A kutatások és a mindennapi tapasztalatok szerint is, az agy a két történés, impulzus, változás stb. közötti távolságot méri. A sokhangszeres zenekarban az esetlegesen egymás mellé kerülő ritmusok adják ki az idő mintáját. A légzés és a szívdobbanás mellé kerül hát a külvilág ritmusainak bonyolult rendszere. Akkor van rend az agyban, ha a minták, bonyolultságuk ellenére, kiszámíthatóak.

Érdekes volna lehallgatni az agyat. Milyen zene lenne? Az enyém úgy szólna, mint Steve Reich, azt hiszem.

- Maradj itt. Nem akarok egyedül meghalni. - Senki nem akar egyedül meghalni, gondoltam, de nem mondtam, mert egy haldoklónak, már ne okoskodjon az ember, mert tévedés, hogy az ember megenyhül a halál közeledtével.

- Beszéljünk a temetésről. Vigyél haza a faluba, ahol születtem. A pénzt az ügyvédem még ma átutalja.

- Mióta van neked ügyvéded?  

- Mindegy. Vigyél haza, ennyit kérek. Nem kell meghívni senkit. 

Csütörtök hajnalban halt meg, de az utolsó öt órában már nem volt magánál. Vele voltam végig, fogtam a  kezét, hallgattam a lélegzet fogyó erejét. A morfiumtól érezni már nem érzett semmit. Amíg a szíve viszi, mondta az orvos. Micsoda közhely. Mindenki addig, amíg a szíve viszi, drága, te is csak addig, de jó, nem okoskodunk, nem szólunk be, kussolunk. A kórházból kifelé jövet, a csapóajtó előtt azért elbőgtem magam. Az ember mégiscsak megsajnálja magát, amikor találkozik a halállal.

- Jó napot kívánok! Urnás temetést szeretnék megrendelni.

- Jó napot! És melyikbe tetszik?

- Tessék? 

- Melyik temetőbe tetszik? 

- Nem értem. 

- Minálunk két temető van. A katolikus, meg a protestáns. Melyikbe tetszik gondolni? 

- Öööö... Jézusom, hát nem tudom. úgy értem elnézést nem akartam itt az úr nevét, ja nem az úr neve, a francba. Nem tudom, A nagyanyám nem volt vallásos. Nem egyházi temetkezés nincs?

- Nem egyházi? 

- Igen, tudja, emlékbeszéd, éneklő úttörők, izé cserkészek, mittudomén már, valaki énekel, jó lesz egy kis Kosztolányi, meghatott család, mondjuk az nincs, na nem érti?

- Sajnálom. Nálunk a papok temetnek. Miért nem temetteti akkor el a városban?

- Ez volt az utolsó kívánsága.

- Á, idevalósi volt a néni? Hogy hívták?

- Krausz Árpádné. Özvegy. Született Hódosi Aranka.

- Nem emlékszem. Mindegy. Megkérdezem én a tiszteletes urat, meg a lelkészt, meglátjuk, mit mondanak. Hívjon fel holnap délelőtt, akkor talán többet tudok.

Másnap aztán megint hívtam.

- Nos, sikerült valamire jutnia?

- ...Hát, beszéltem mindkettőjükkel. Nem is tudom, mit mondjak. Talán ide kellene utaznia. Egyikük sem akarja eltemetni a kedves nagymamáját.

Hogy a nagyanyám valaha is kedves lett volna, az kizárt dolog, de hogy még eltemetni se akarják, azon azért elcsodálkoztam. Pláne, hogy már több, mint ötven évvel ezelőtt eljött abból a faluból. De mi a fenét csinálhattam volna? Felültem a szombat reggeli vonatra, aztán a szombat déli buszra, és a hátizsákomban nagyanyám urnájával elzarándokoltam az Isten háta mögé, a világ poros és unalmas falvainak legporosabbikába és legunalmasabbikába.

Amikor leszálltam, esett. Mindig esik ebben a nyomorult faluban, gondoltam, de ebben persze tévedtem, biztosan volt, hogy nem esett. A kocsmában kezdtem. Ha ismeretlen faluba érkezünk, mindig kezdjünk a kocsmában. 

- Mit adjak?

- Öt cent barackot. 

- Ágyast?

- Házit.

A kocsmáros unottan töltött. Én unottan ittam. Ismeretlen helyen ne legyen az ember érdeklődő.

- A plébániát keresem.

- Gondolom, nem esküvő lesz. - röhögött.

- Nem. Temetés. 

- Nem halt meg senki. 

- Nem itt. 

- A főtéren. Jobbra a katolikus, balra a reformátusok. Melyiket keresi?

- Még nem tudom. Mindkettőt.

- A Péter atyával vigyázzon. Száz éves, de ... na, kit tudja. Magával talán szóba áll. Szép kis arcocskája van.

Mosolyogtam. Az ember legyen jóban a kocsmárossal. 

A plébánia rossz állapotban volt. Isten tudja, mikor újítottak rajta fel utoljára valamit. Csöngettem. Nagyon sokára nyílt csak ki az ajtó. 

- Jó napot. Nagy Eszter vagyok. Beszélhetnénk?

- Micsoda? Ki maga?

- Eszter. Nagy Eszter. De nem ismerjük egymást. A nagyanyám temetése miatt jöttem. Az Aranka. Nem tudom, tetszik-e emlékezni, a Fő utca 28-ban laktak...

Tovább nem jutottam, mert becsapta az orrom előtt az ajtót. Nagyanyám ezek szerint nem volt jóban a Katolikus Egyházzal, na jó, nem lepett meg.

A református lelkész kedvesebb volt. Viszonylag fiatal férfi, negyven körüli, derűs homlokkal, barátságos mosollyal. Behívott, megkínált egy kávéval, és türelmesen elmondta, hogy neki első sorban is a gyülekezet érdekeit kell szem előtt tartania, reméli megértem, ezért nem áll módjában eltemetni  nagyanyámat.

- Megmondaná, hogy miért?

- Ha szeretné, elmondom, de nem lesz kellemes hallania. 

- Nem baj.

- A nagyanyja a háború alatt állítólag olyasmit tett, amit a közösség nem tudott megbocsátani neki. Nézze, nem tisztem ítélkezni, tudom, hogy azóta borzasztóan sok idő eltelt, de itt lassabban telik az idő, mint a városban, jobban emlékeznek az emberek arra is, ami nagyon régen történt. A közösség nem kívánja, hogy a nagyanyja itt legyen eltemetve, én pedig nem mehetek szembe ezzel az akarattal. Temesse el a városban.

- Nem lehet. Megígértem. 

- Akkor talán a katolikusoknál, ők állítólag nagyon megbocsátóak... - Manapság már lehet egy lelkész ennyire ironikus? Megáll az eszem.

- Ó, ott pláne nem.

- Értem. Nagyon sajnálom.

Visszamentem a kocsmába. Kértem még egy felest, meg egy sört. Aztán még egy felest, meg még egy sört. Öt órára részeg voltam. Kivettem a hátizsákból a nagyanyám, és kiraktam a pultra. 

- Ez meg mi? - kérdezte a kocsmáros ijedten. 

- A nagyanyám. Nem akarják eltemetni. Gondoltam itt hagyom a kocsmában dísznek. Na? Kiteszi a polcra a tequila mellé. Kit zavarna?

- Na menjen a fenébe, kislány. Tegye szépen vissza a zsákjába, aztán menjen haza.

- Nem lehet. El kell temetni. Megígértem. Nincs itt valami temető, ahol feltűnés nélkül eláshatnám?

- Hát hogyne. Persze. Annyi itt a temető, mint a rosseb. ... Mondjuk ott a régi zsidó temető ...

- Ó, hát hogyne. Hogy az Isten engem is megverjen, mi? Majd pont oda ásom el.. Adjon még egyet.

- Ne igyon már, azt se tudja, mit beszél. 

- Tudom, mit beszélek. Én barom, ideutazom 250 kilométerről, hogy megtudjam, a nagyanyám egy ócska ribanc volt.  

- Maradjon csendben. Maga nem tud semmit. - Ezt már nem a kocsmáros mondta, hanem egy nagyon öreg férfi a sarokban. - Késő van. Jöjjön velem.

Az ember részegen olyan dolgokba egyezik bele, amibe józan állapotban biztosan nem. Ez a jó a részegségben. És ez a rossz benne. 

Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem. Fehér falak, sötét gerendák. Nem vagyok normális. Édes Istenem, tényleg nem vagyok normális. Hányingerem van. Fáj a fejem.

Az öreg a konyhában ült, és olvasott. 

- Jó reggelt! Rosszul néz ki. Kávét?

- Kérek. Köszönöm. És sajnálom.

- Ne sajnálja. Húsz éve nem aludt nálam nő. 

- Tényleg sajnálom. Nem kellett volna annyit innom.

- Mindegy. Eszik valamit?

- Nem, köszönöm. Mennem kell.

- Tízkor lesz a temetés.

- Milyen temetés?

- A nagyanyjáé. Eltemetem.

- Eltemeti? Hogyhogy eltemeti?

- Eltemetem. Öltözzön.

Öltöztem. Van amikor az ember másnaposan is beleegyezik mindenbe.

- És hova temeti, ha szabad kérdeznem?

- Temetőbe.

- Ne vicceljen.

- Nem viccelek.A zsidó temetőbe.

- Nem lehet. El van hamvasztva.

- Honnan tudja, hogy akkor nem lehet?

- Olvastam.

- Olvas? Jó. Mindegy. Akkor is el kell temetni. Földben kell nyugodnia végre.

- Itt nem lehet? 

- Itt? Hol itt?

- A kertben.

- ... az én kertemben akarja eltemetni a nagyanyját?

- Jó, ne haragudjon. Azt hiszem, elment az eszem. Adjon még egy kávét. 

- Nem bánom. 

- Mit? 

- Temessük el itt. Végtére is ...

- Nem értem.

- Nézze, a nagyanyja nem volt jó ember, Eszter, de ezt eddig is tudta, gondolom. Sok embert bántott meg, és sok embernek okozott szenvedést.

-A háború alatt féltette az életét, de legyünk őszinték, ki nem. Jól beszélt németül, és az itt állomásozó német tisztekkel is jóban volt. Sokak szerint túl jóban.  Aztán kezdték elvinni a környékről a zsidókat. A nagyanyja mindenkiről tudta, hogy zsidó-e vagy sem. A németek mindenkit elvittek, akit otthon találtak. És majdnem mindenkit megtaláltak. Még azokat is, akik valójában nem voltak zsidók, de szerepeltek egy kézzel írott listán. Sokan azt mondják, a nagyanyja írta azt a listát. De nem jött ide vissza többet, úgyhogy megkérdezni nem tudták. 

- Amikor hazajöttem Amerikából, mind meghaltak már. Az összes rokonom. Ezért maradtam itt, hogy legyen valaki, aki itt van. 

Tízkor temettük a nagyanyámat. Hideg volt, esett. Két követ tettünk a halomra. Elmondta a Tzidduk Hadint, aztán végül egy kaddisht is. Az ember, ha teheti, legyen könyörületes.  

- Kettőnk miatt mondtam, nem érte. 

- Értem.

- Ha bármikor eljönne a sírhoz ...

- Nem hiszem.

- Megtette, amit kért. Ez a gyermek kötelessége.

- Most elmegyek. És köszönöm.

- Nincs mit. Tényleg.

A busz kettőkor indult. Még esett.

Rémálmaim vannak. Álmomban visszamegyek a régi lakásba, és észreveszem, hogy ott felejtettem pár dolgot, Egy kést, egy virágot, A függönyt nem jól varrták fel, az egyik hosszabb, mint a másik, és furdal a lelkiismeret is valamiért, de nem emlékszem pontosan, miért. Lehet, hogy a látomások jobbak voltak.  

Egy kicsit elegem van az iskolákból A miénkből is, de még inkább a gyerekeim iskoláiból. Az egyikben akkora a kupleráj, hogy azt csodálom, egyáltalán áll még az épület, a másikban ... ott meg elveszik a gyerek kedvét még az élettől is, nem hogy a tudás megszerzésének örömétől. Mindezt a szeretet zászlaja alatt. 

Tudom, elfogult szülő vagyok, minden szülő az persze, különben már rég agyonütötte volna kamasz gyermekeit, de lehet ezt jobban is csinálni, és még csak nagy erőfeszítést sem kell tenni. Miért van az, hogy én tisztességgel és lehetőség szerint a maximális jószándékkal végzem a munkám, más meg magasról tesz minden szabályra és törvényre? Élen az igazgatóval természetesen. Komolyan gondolkodom rajta, hogy Danit utolsó két évre átiratom egy másik gimibe, a nyelvi tagozatnak idén már semmi értelmét nem látom. Igaz, az én kollégáim se mind normálisak, máshol miért is volna jobb.

Nehezen bírom a bezártságot ezekben a szürke napokban. Napfény kellene, Ehelyett, a békés, magányos hétfő délelőttöm helyett, egész napos értekezleten esz majd a fene. Nem örülök, pedig mostanában már megbocsátóan is tudok mosolyogni Bridget furcsaságain. Múlt héten például egész héten a havat várta, és pénteken alig esett 2-3 centi, azonnal rövidített órákat rendelt el. Lehet hogy bepasizott, és ágyban akarta tölteni a napot? Még a végén megirigylem. 

Picasso életéről olvasok, és nagyon jól szórakozom. Klein könyvét az időről viszont még emésztem. Az ember nem  akar őszinte lenni magához az idővel kapcsolatban; szereti elkenni a dolgokat. Megvárom, míg elmúlik, majd csak azután írok róla valamit. Az én zsarnokom is az idő.

Tegnap hallottam egy Cortazár írást, ha igaz, a szerző maga olvassa fel. Csodálatosan szenvedélyes szöveg, csodálatosan szenvedélyes spanyolsággal. Az jutott eszembe, amikor García Lorcát olvastunk. A spanyol nyelv azt hiszem, két dologra igazán alkalmas. Szeretni és harcolni.

Cortazár szenvedélyesen szeret, a kis vékony Flaco Navaja meg szenvedélyesen harcol. Egyik jobb, mint a másik.

"... színeket sosem szabad körülhatárolni." - mondta egyszer Picasso Francoise Gilot-nak.

Nem is csak hogy nem szabad, igazából nem is lehet. Mert igaza van a mesternek, a színek besugározzák a körülöttük lévő teret, nekem pedig pont ez a bajom a színekkel; ezt a szétáradást nem tudom megmutatni.

Nekem egyszerűbb a behatárolt, vonallal kettéválasztott tér. Az élet és a halál, a van és a nincs, a jó és a rossz, az igen és a nem. A fekete-fehér számomra érthetőbben mutatja meg a világot; nem, nem mondom, hogy szebben. (És nem is szebbnek.)

Tegnap hazafelé a zebránál felnézve akvarellkéken világított a Havi-hegy. Úgy folyt szét a vízben oldott festék a hegyen, mint egy kedves halott arcán a langyos, kék viasz, és ettől egy percre tényleg megbocsátható lett minden. 

Tényleg van, hogy színesen is szép ez a város. Évente egy-két alkalommal. Amikor a fény és a felhőkből leereszkedő pára felold minden körvonalat, a színek végre kicsúsznak a formákból, és szabadon sugározzák be a körülöttük lévő teret. A sárga házfal megfesti az utcán várakozó lány arcát, a falevelek vöröse életet lehel a vénasszony hajába. Ezt még én is szépnek látom. 

Máskor persze nem, akkor a tárgyak körvonala közé erőszakolt szín csak giccs, csak ostoba ciráda, az értelmet zárójelbe tevő harsány ingyencirkusz, félrecsúszott rúzs a ráncos ajkakon.  

Ha azt akarom, a másik érezzen: színt mondok, ha azt akarom, hogy értsen: vonalat. 

Ezért nem festek. Nem tudom, mihez is kezdhetnék a kezemben maradt vonalakkal.

Nem vagyok szomorú. Mondjuk inkább, hogy nincs kedvem az életemhez,

Az végül is egyéni döntés eredménye, hogy egy képen mennyi látszik az égből, mennyi a földből, és mennyi a fákból.

Ha jól megvizsgáljuk a dolgot, a földből olyan nagyon soknak nem is muszáj látszani, mert földből sok nem kell, se az élethez, se a halálhoz, mert a föld az mindig a küzdelem, az akarás, a nehézség, a lábat a sárba ragasztó közöny, az újjászületés hamis ígérete, a temetés fagyott röge, a semmivé válás kíméletlen igazsága. 

Hogy a fák és az ég hogyan aránylik a képen egymáshoz, az igazi izgalom. Hogy ki és hogyan látja az ég felé kapaszkodást, a fák autonóm létezését, az már érdekes. Csipke a lét szélén, sordísz az ég horgolt terítőjének földre lelógó szegélyén, vagy éppen dehogy, nyújtózás, létra, elszakadás a földtől, a vágy tárgyiasulása, az ujjak görcsös kapaszkodása ... 

Nézőpont kérdése, ezt szokták mondani, de nem a nézés, hanem a látás az érdekes, hogy amit az ember néz, az lehet ugyanaz, de amit lát, az nagyon ritkán. Az az igazi kép talán, amin a nézés, a látás és a megmutatás is egybe tud esni, még ha ez kíméletlen is abból a szempontból, hogy kevés teret enged a hazudozásnak.

Egy képen a fény mindig jelentéssel bír. Nem is lehet ez másképpen, hiszen a fotográfus éppen nem mást, hanem a fényt és a fény hiányát rajzolja papírra, lemezre, memóriába az adott pillanatban. Ha ezt a rajzot a fotós jól készíti el, a kép jó. 

Fényképet (papírképet mármint, nem memóriatárba mentett fénynyomatot,) birtokolni manapság különleges dolog. Főleg különleges dolog, ha egy olyan kép kerül a birtokunkba, amit a fotós, ha nem is nekünk szán, végül nekünk ajándékoz még ismeretlenül is.  

Nádas Péter képe egyszerűen szép. Látszik rajta minden: egy kicsi föld, néhány fa és az ég. Sok ég látszik rajta, ezt akartam még írni. Ez fontos.

Az időről olvasok. Arról, micsoda zsarnok. A dologban az a legszebb, hogy ezt egy német ember írja, de megszokhattuk, a német tudósok mindig mindent nagyon pontosan tudnak, a jót éppúgy, mint a rosszat. Az egy kicsit azért bosszantó, az hogy azt is tudják, hogy van, amit nem tudnak. Érdekes figura ez a Stefan Klein, igen olvasott, jártas az irodalomban, és a tudománytörténetben is. Kellemesen tudálékos, mégis van fantáziája.

Egy dolog izgat, eggyel vitatkoznék, ha tudnék, de nem tudok, ezért csak kérdezek. Azt írja, a neurológusok, pszichológusok hosszasan vizsgálták az időérzék alakulását a gyerekkorban, és arra jutottak, egy gyerek nem tudja elgondolni a jövőt: "  Először kamaszként vagyunk képesek átlátni egy emberöltőnyi időt. Ha előrepillantunk, a halál elvont lehetőségként tűnik fel, végtelen távolságban. nehezen elképzelhető, hogy saját életünk is véget ér egyszer."

Nekem a saját tapasztalatom ezzel ellentétes. Én el tudtam gondolni a jövőt, sőt a saját halálomat is. Óvodás voltam, álltam az óvodai kerítésnél, és rájöttem, egy napon meg fogok halni. Egész délután sírtam. Na ez hogyan lehetséges?

Néha azt hiszem, egy gyerek éppen hogy jól látja  a jövőt. Sokszor élesebben, pontosabban, mint felnőtt korában.

Egy azért biztos, ezt sejtettem is régóta, ha az ember teljes életet akar élni, lassabban, nagyobb odafigyeléssel kell töltenie a napjait; ebben Kleinnek igaza van. A mai napig emlékszem a napra, amit a Philadelphiai Szépművészetiben töltöttem, és aminek egy jelentős részében ott ültem az Epte folyó kanyarulata előtt, és nem történt semmi, az idő mégis végtelen volt. 

Esett a hó. Kalácsot sütöttem. Bárheszt pontosabban, csak éppen vasárnapra, nem szombatra. Mifelénk vasárnap délutánra  törődik bele a világ a létezésbe, nem szombatra, de mindegy, lehetne éppen szerda is, csak legyen egy nap. 

A kanapé sarkában már majdnem otthon van, Eszter ablakából pedig estére porcukorral szórt meseváros lett a Havi-hegy, Dezső. Barátkozik velem ez a világ, de nem baj,  most hagyom neki. 

Ma tizennégy éve temettük apámat szikrázó napsütésben. Rózsaszín volt az arca a koporsóban. Arra gondoltam, megcsókolhatná valaki, hogy életre keljen.

Megtaláltam José Donosót, de elveszítettem Senecát. Az ember megtalál egy férfit, és elveszít egy másikat. Kár. Megtartanám őket mind. 

"Élj Isten jelenlétében." - mondja Szent Benedek, "Élj figyelemmel." - mondja Buddha, "Carpe diem."- mondja Horatius. Mind a jelen megélésének fontosságára hívják fel a figyelmet. 

De a jelen pillanata illékony, sőt, a tudósok szerint az ember számára nem is adatik meg az egy jelen biztonsága. A fül számára előbb válik érzékelhető a pillanat, mint a szem számára, és az eszünk, a tudat, valahol a sor végén kullog. 

Akkor hol az a jelen, amiben élünk? Úgy fest, jelen nincs, csak párhuzamos jelenek vannak. A párhuzamos jelenekből összehangolt pillanat az, amire figyelni kell, amit a lélegzet tempója, mint egy kis magánmetronóm, igazít végül idővé, életté, sorssá, és erre a belső, mégiscsak a Lénárd által is emlegetett szívdobbanások által kimért, időre kell nekünk odafigyelni, ha az életet életnek akarjuk hívni. 

Lassan kell élni, lassan kell lélegezni, lassan simogatni, és nagyon lassan kell szeretni ahhoz, hogy az élet elég hosszú lehessen. Hét másodperc valószínűleg semmire sem elég. Még nekem sem.

Ez vagyok én. Reggel kellett volna posztot írnom, amikor még egy kicsit kiegyensúlyozottabb volt a lelkem, és nem ittam még pálinkát. (Mégis mit mond valakinek az életéről az, hogy még dél előtt megiszik egy pálinkát? Nem sok jót, attól tartok.)

Ma végre hétvége lett, egész normálisan is indult a nap, voltam piacon, sütött a nap, minden egészen jól alakult, amíg haza nem értem. Itthon a spájz 3 centi vízben úszott, mert a mosógépnek elege lett az életéből és végképp felmondta a szolgálatot. Nem örültem na. 45 percet kármentesítettem, aztán megpróbáltam kinyitni az ajtót. Kinyílt. További fél órát kármentesítettem. Ezután ittam egy pálinkát. Most hagyom, hátha meggondolja magát. ha nem, kipakolom a spájzot, leeresztem a vizet, bár a vödreimet asszem kidobtam. És most jutott eszembe, hogy nem tudom, mi lett az ásómmal. tök jó lenne, ha megtalálnám, mert eláshatnám magam a homokozóban.

Én nem tudom, vajon csak rossz passzban vagyok, vagy tényleg én leszek itt az apokalipszis elindítója, de valahogyan momentán nem illeszkedem az univerzumba. Klein könyvében olvastam, hogy egyszer egy fickó úgy érezte, mindenki őrült tempóban mozog körülötte. Kiderült, hogy van egy kis agydaganata.  Csak nem burjánzik valami az agyamban?! Á, dehogy, inkább csak élet-intolerancia szindrómában szenvedek. 

Most veszek egy mély lélegzetet, és ellene mondok a Sátánnak. Hát csakazértse leszek szánalmas lúzer. Megoldok mindent. És bármekkora a kísértés, nem írom meg Izabella Jones : Bassza meg, költözöm, című ígéretes regényét.

Megyek és főzök, vasalok, falat fúrok, mosógépet szerelek, rendet rakok, gyereket nevelek.És örülök annak, aminek lehet. Például a hat kötetnyi Jon Nesbo-nak, amit Cippotól kaptam. És zenét is hallgatok. Ezt tegnap hallottam életemben először. Valami egészen hihetetlen.

Tarr Béla filmet lehetne rendezni a mindennapjaimból. Egy szép hosszú Tarr Béla filmet, amiben csak mennék a szürkében, és néha a lábam elé öntenének egy vödör vörös festéket. 

Vége a félévnek, mindenkinek jegyet adtam az eddigi munkájára. Két lány sírt. Ennek nem örültem. Jegyzem meg, mindketten hármast kaptak, nem egyest, és mindketten kaptak lehetőséget a javításra. Néha nem jó tükörbe nézni, ezt értem, de ettől még muszáj. Jó lenne, ha ösztönzően hatna rájuk a tapasztalat. Amúgy meg a sírás  egészséges módja a stresszoldásnak. Én például egészségesen élek.

Megnőtt a hajam. Rég volt ilyen hosszú. Tegnap láttam egy tanítványunkat, gyönyörű, ici-pici szőke haja van. Mondtam neki, milyen jó ez a frizura, én is ilyet szeretnék. Mire a mondat végére jutottam, eszembe jutott, hogy most nőtt újra a haja a kemoterápia után. Mosolygott, és azt mondta, ő jobban szereti hosszan. Jó, ha az embernek van választása.

Tegnap láttam egy pocsolyát. Barna tükör, benne kopasz fák. Le kellett volna fotózni. Vagy nem. Ne legyen emléke a rosszkedvnek. Hol lehet a fényképezőgépem? Két napja megtaláltam, de megint elvesztettem. Ilyen az életem is. Megtalálok dolgokat, aztán elveszítem őket. 

Legyen napsütés és fény. 

Nyúlik a köd, takony idő van, ez a január. Öngyilkosok ideje. 

Félévzárás van, és fáraszt az iskola, meg a sok okoskodó kolléga. Igaz, az okoskodás még mindig jobb, mint amikor fröcsög az utálattól. Ne legyek majd ilyen. 

Nincs rend, az is kedvemet szegi, de kedvem sincs rendezkedni. Ördögi kör. Az idő majd. Ha most egy neutronbomba pusztítana, és csak a mi lakásunk maradna épségben, a régészek fura következtetésre juthatnának a 21. század elejének un. dobozkultúráját illetően. (Lásd még dobozvallás, urbán szentély=Tesco ésatöbbi.)

Michael kaja haikuit olvasgatom a Facebookon, és arra jutottam, hogy haikut angolul, és nyilván japánul is, könnyebb írni, mint magyarul, mert rövidebben a szavak, és kevesebb az ejtett szótag. Nehéz haikut fordítani, ezt akarom mondani. Michael meg jól ír. Sok lélekkel. Ahogy főzni is. (Van összefüggés a férfiak lelki finomsága és a kosztjuk között? Fene tudja.)

Tegnap voltak a lányok, az jó volt, szórakoztató, és lettek a műanyag dobozoknak tetői, és lett sok doboz a szelektív hulladékgyűjtés dicsőséges halottja. Teher a világon a sok tetőpárját veszített műanyag doboz.

Voltam könyvesboltban. Nesbot továbbra sem láttam, de láttam rengeteg jó Európa Kiadós könyvet. Kellene valahogyan példányt kapni ebből-abból. Mondjuk Italo Calvino könyveiből.

Még Beethoven napok vannak. Majdelmúlikminden. 

Nos, itt ülök a dobozok közt, és némiképpen motivációmat veszítve gondolok a még ki nem csomagolt hegyekre, és a már kicsomagolt, de még halmokban álló mindenfélékre. Internet bekötve, könyvek a polcon, tegnapelőtt megtaláltam a bugyijaimat, tegnap pedig egy pár nem lyukas zoknit is. Vágyhat-e ennél többre egy ember? Na ugye.

Az elmúlt napok lázálmából mára csak az ólmos fáradtság maradt, a vállfájás és egy Dunántúl méretű herpesz a számon. 

Hát ideköltöztünk. Az ide persze még nem otthonos, annyira nem, hogy még be sem rúghatnék istenesen, mert nem találnám meg, merre a haza. Vicces volna. Csókolom, nem tetszik tudni, itt lakom én vagy a másik lépcsőházban?

Körfolyosó van. Úgyismint gang. Jobb oldalon a fiatalok. Még nem láttam őket, lehet, hogy meghaltak már. Szellemszomszéd. Utána eggyel ijesztő dezorientált pillantású néni, akinek van csavarhúzója, de nem tudja, hogy csillag. Csillagom. Van még az elsőn az Ilon, száz éves, de tegezni kell, mondom jól van, meghalt a férje márciusban, mondom szegény, pészmékere volt, mondom na igen, akkor ugye, de a Pappprofesszor (szemek felcsapva az ég felé, ne bassz, meghalt vagy dehogy, hát hogy az egy szent ember, bocs, na igen) operálta, mondom az igen, bár hát nem tök mindegy, hogy ki operálta, ha meghalt? Bár tényleg, lehet, hogy nem, mert apámat nem, és ő nem is élt tizenhat évig, csak másfélig, és tényleg, tegnap volt tizennégy éve, hogy reggel telefonáltak, hogy rosszul lett, de nem lett rosszul, hanem meghalt. És van még a Zsuzsi, a közös, beadta a papírt, a közös költség, ami a főbérlő szerint hatezer, az végül is kilencezer kilencszázhetven (mérnem tíz?????), de őneki meg lemerült az aksija, szóval hallotta, hogy Zé úr az ugye autókkal foglalkozik, én meg nem mondtam, hogy nem egy technikai géniusz ez a Zé, de felhívtam, hogy intézzen valamit, mert gyakorlatilag az intézéshez ért. Az ember mindig legyen jóban a közös Zsuzsikkal. 

Szombaton tízre (ezer éve, most úgy tűnik) jött az autó, előtte a lányok csomagoltak, dobozoltak nekem, aznap meg jött pár amcsi focista pakolni, és életemben először örültem őszintén, hogy a fiam nem művészi tornát választott sportnak. És azon is elgondolkodtam, lehet hogy értem a fiatal szeretőt tartó nők hmmm... motivációját. Ezek a fiúk marha erősek. Költözéshez praktikusan, na csak erre gondoltam, nem másra.

Az utolsó fuvart vasárnap hajnali fél egykor abszolváltuk a kis furgonnal, és fél kettőkor már az új helyen feküdtem le, és nagyon büszkén mondom, hogy csak akkor bőgtem el magam, amikor már senki nem látott.  Szerintem ez elég derekas dolog volt tőlem.

Azóta kúrálom magam. Mind a testem, mind a lelkem. Mindkettőt mérsékelt sikerrel. Holnap Joe fúrógépével fúrok, és kinyomtattatok pár amcsi képet valahol, hogy legyen valami jó, amit nézek a minihálóban, amikor kinyitom a szemem. Két napig Haydn-t hallgattam, ma meg rátaláltam egy kis Beethovenre. Germán napok. Még a végén elalvás előtt Hegelt fogok olvasni (áááádehogy, annyira azért nem vagyok depressziós. Egyáltalán nem akarom magam elbőgni félóránként, csak óránként, de szerintem ez azért van, mert tök beteg vagyok. Itthon kéne maradni táppénzen, az az igazság.) 

Az van még, hogy nem találok semmit, utálom az új lakást, mert valami idióta az összes ajtót üvegesre csinálta, bazmeg minek????, hogy áradjon a fény??? A fürdő felújítva, de úgy, hogy a rózsaszín(!!!!) csempe az az ajtófélfa előtt öt centire elfogyott, ezért ott nincs. A sógoromnál ilyen a fürdő asszem, azt egy Ungarische rapsztár apósa követte el, olcsón, de legalább a maradék pénzt elitták a sógorommal. Talán nem lenne haszontalan, ha a hideg-burkolóknál is elterjedne a kötelező monogramozás, addig hívjuk MS Mesternek az ismeretlent. Áldassák az esze.

Más nincs. Ma már dolgoztam is. Mindenki hülye. Lassan meghalhatok. 

Van jó dolog is a költözésben különben, a Tudásközponttal szemben lakunk, a körfolyosóról meg a Havihegyi templom látszik. Holnap lányos délutánt tartunk, műanyagdobozokat fogunk párosítani tetőkkel, és José Donosót keressük. José hol vagy már, az Isten áldjon meg?!

Most nem akarok költözni egy darabig. Hacsak nem az óceánhoz. Oda akár holnap is, de csak a fogkefémet viszem.

Jól van. Ma és holnap elköltözünk. Így kell írnom, mert egy kedves illegális barátom megszólt, hogy tessék odafigyelni a ragozásra. Na. Igaza van. KöltözÜNK. Mindannyian. Kussoljál Zsigmond.

Nem tudom, meddig lesz net, úgyhogy majd ha megint, akkor két doboz közt leírom, milyen klassz januárban költözni. (Megfigyeltük az előző mondatban ugye, hogy a net hiánya fáj már fél napig is. Elvonókúrára kell mennem.)

Egy érdekes német pasi könyvét olvasom a szubjektív időről. Ez egy paradoxon, azt hiszem. Egyelőre ott tartok, hogy egy őrült 250 napot töltött egy barlangban kísérleti jelleggel. Tetszik a könyv. Normálisnak érzem magam tőle.

Megyek pakolni. De rohadtul utálom a rendetlenséget. Pedig csak látens rendmániás vagyok. Annyira látens, hogy a hétköznapokban direkte rendetlennek tűnök.

"Beszédre fogtál. Egy a haszna csak: hogy káromkodhatok."

Ezt Shakespeare írja a Viharban (Mészöly Dezső fordítása), és ez Benjamin Hale regényének utolsó mondata.

Érdekes volt ez a regény. Nem akarom azt írni, hogy így első könyvnek, meg egy ilyen fiatal fickótól nagyon is jó, az lesajnáló volna, és nem akarom Hale-t lesajnálni, mert nem szorul rá. Őszintén remélem, hogy sok jó, de kicsit szűkszavúbb regényt ír majd a jövőben. (Nem tudom, ki mondta neki, hogy minden mondatába tegyen tizenöt jelzőt és hat igét, de majd csak levetkőzi ezt a szemfárasztó locsogást.)

Rengeteg doboz van körülöttem. Dobozerdőben ülök. Nézzük a jó oldalát: most nem kell takarítanom. Azért a kertecske hiányozni fog. Cserébe belvárosivá avanzsálunk. Ennek is van előnye, haza lehet sétálni a kvízeste, vagy mi a szösz, után, ahova Emma hívott. És hihetetlen, de körfolyosós a ház, Jézusom, sose laktam még körfolyosós házban. Ferencvárosi fíling. Lehet, hogy utálni fogom. 

Reggelre megbetegedtem. Fáj a torkom és hányingerem van. Az embernek megül a fájdalom a torkában, meg a gyomrában. Tényleg többet kellene káromkodni.

Beszédre fogtál, Istenem. Nem sok haszna van.

Jól van. Mindegy. Ezt is megértük. Tényleg nincs időm új blogot barkácsolni.

Van ez a babona, hogy amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év. A babonákat hagyjuk, mert egyáltalán nem akarom, hogy anyám hosszan és összefüggéstelenül beszéljen hozzám egy teljes éven át. Meg azt se különösebben szeretném, hogy most akkor egy évig rossz kedvem legyen. 

El kellene utazni. Láttam tegnap egy kilencvenakárhány éves nő előadását a teden, és utazni lett kedvem. Legyen ez az év az utazásoké. Azt tanulom úgyis, a nem megszokást, a nem röghöz kötődést. A nem kötődést megtanulni nagyon nehéz. Talán nem is lehet vagy nem is kell, csak az oldást. Nehéz ügy. A legjobb módja tényleg az, ha az ember elutazik. Lehet kívánni? Dél-Amerika, Amerika, Új-Zéland ... Az ember tegyen olyasmit, hozzon létre valamit, ami elviszi magával a világba. Aki nem hoz létre semmit, az otthon ül. Aki nem játékosan keresi a szépséget, iparossá degradálja magát. Persze iparosok is kellenek, de az iparosok sem utaznak. A dolgok készítőjének kell lenni.

Le kell szedni a fát még Vízkereszt előtt. Az mit jelent? Szerintem semmit.Amúgy is potyog, és útban van a könyvespolc előtt. Nem férek hozzá a könyvekhez. Jobb, ha én pakolom őket, így van alkalom gyorsan eltüntetni egy-egy Biedermann Izabellának dedikált példányt. Ja igen, a név is. Hokusai honnan szedett ennyi új nevet?

Közben, pakolás közben, a Bruno Littlemore-t olvasom. Bántóan sok a szó ebben a regényben. Az írója tisztességes iparos, de talán azt hitte, ha sokat ír, közelebb kerül a mondanivalójához. Egészen tehetséges írók esnek ebbe a  csapdába, Hale is. Nagy kár, mert amúgy okosakat gondol. Bassza meg, még egy amerikai, akit megtanítottak írni! Az össze íróiskolát be kellene zárni, de most rögtön.

Mindjárt megint dolgozom. Ez tragikus. A macska is meg van bolondulva, úgyhogy arra gondoltam, Emesének fogom hívni.

Jó lenne, ha tavasz lenne, ott állnék az óceánparton Cape Mayben, és nem kellene csinálnom semmit, csak fújná az arcomat a szél. Úgy emlékszem, az óceán felől mindig a megkönnyebbülés szele fúj.

Kellene valami jó kis összefoglaló erről az évről, de attól tartok, nem fog menni. Eleve csak áprilisban költöztem át ide. Hirtelen, dühből. Lehet hogy egy kicsit megbántam. 

Azt terveztem jövőre, vagyis holnaptól, megint más címen lakik a blog, de ez most nem fog menni, mert fizikálisan is költözöm. De nem kell izgulni, amint lesz egy kis időm berendezkedni egy másik webhelyen, sort kerítek rá. 

Mánia. Gyerekes. Megnehezíti az olvasók életét. Idegesítő. - Tudom. 

Elég vegyes posztokat írtam ide, azzal is tisztában vagyok, de ilyen egy énblog, vagyis ilyenek voltak a blogjaim mindig is, mindenféle volt, ami éppen eszembe jutott. Ez a borzalmas összevisszaság annyiban rendeződni látszik egy kicsit, hogy válogatódnak szét az írások: a VilágMa oldalra jutnak többnyire a fotók, és a kicsit (egy fikarcnyit) talán komolyabban átgondolt, tudományt és társadalmat érintő posztok. A Gittegyletnek jut a fordítások és a könyvismertetők nagy része, meg néhány faltól falig érő nemtommi. Ami marad, az marad. Hol itt, hol Moly karcként - könyvekről, életről, egóról. Ettől aztán néha azt sem tudom, ki vagyok. Szó szerint. (Talán kellene az új évre egy új név is. Beteges, hogy lassan az Izabellára is hallgatok. Férfinéven gondolkodom. Legyek Péter? Vagy egy nemtelen, becstelen briganti?)

Jaj, milyen volt az elmúlt év? Síró, nevető, szerelmes, csalódott, gondolkodó, fáradt, dühös, meglepett ... Mint minden év. Voltak jó percek, boldogok, voltak, jaj de mennyire voltak szomorúak. Nem tudom, milyen volt az elmúlt év. Már nem érdekel. Mögöttem van, és most az újat látom, amiben terveim vannak. Szeretnék csinálni valamit, amire büszke tudok lenni. Valamit, ami miatt azt lehet majd mondani egyszer: Izabella? Csak nem az, aki felfedezte/megírta/lefordította... Valami ilyesmit. Kell, hogy legyen az embernek terve. Hogy ne csak túsz legyen a Végzet kezében.

Minden kedves olvasónak boldog, tevékeny és sikeres új évet kívánok!

Csak a lázadás bőbeszédű. 

Nem így terveztem, de a tervezés jelentéktelen momentum az életben.

(Szeretek tervezni különben, szeretem, ha tudom, mi történik másnap, még akkor is, ha belátom, ennél nagyobb ostobaságot az ember aligha tehet. Biológiai ellentmondásba keveredek önmagammal. Ez az öregség.)

Egyáltalán a valamihez és valakihez való tartozást kellene végre bedobozolni, aztán a dobozt széles ragasztócsíkkal lezárni, és ottfelejteni valahol ... 

(Kivéve a két nőt. Őket sosem raknám dobozba. Meg talán még Emmát. Ezen most, két napja először, végre mosolyogtam.)

A körülmények mindig, minden pillanatban érdektelenek. 

Erdős Pál szeretnék lenni bazmeg, de nem tudok.

Egy hónapja kaptam egy kis fát ajándékba. Nem tudtam kitalálni, hova ültessem, most meg már ... már nincs hova. Hát itt hagyok megint mindent, ami nem sok, a három tő levendulát, ami még életben van, azt sajnálom. Meg a kakukkfüvet.

Nem kellene, hogy az ember ilyen sok tárggyal vegye körül magát, azt értem, meg hogy ezt valamiért nekem mostanában nagyon jól meg kell tanulnom. Ez van előírva. Tai chi dobozokra és ragasztószalagra.

A mindenről lemondás nem haszontalan lecke. Ez meg egy mantra. Mától ne felejtsem el ismételni.

Ma azt mondta valaki, a zene azért kell, hogy az ember érezze, hogy ember. És mert azt nem veheti el tőle senki. 

Mozart operára fogok csomagolni. Mindenkinek az lesz a legjobb. 

Mennyire árulkodnak valakiről a tárgyai? Elsőre azt gondoltam semennyire, de ez talán nem igaz.

Ha meghalok, túl sok tárgy majd nem marad utánam, mégis azon gondolkodtam, mit látna belőlem egy idegen. Az elektronika egyelőre, azt hiszem, nem fontos, egy számítógépnek vagy egy mobiltelefonnak nincs emlékértéke, egyszerűen nem tölt elég hosszú időt a tulajdonosánál ahhoz, hogy nyom maradjon rajta. Az emlékezés szempontjából csak az a tárgy ér valamit, amin nyomot hagyott a tulajdonosa.

A könyveken kívül, mármint azokon a könyveken kívül, amikbe beleírtam itt-ott, amiket megszamárfüleztem a fontos oldalaknál, alig van tárgyam, ami segítene emlékezni egy idegennek. Nincsenek festményeim, amik árulkodnának arról, a világ elrendezésének melyik változatát akartam magaménak tudni, és nincsenek régi ékszereim sem, hogy a megkopott drágaköveken keresztül régi szerelmek árnyai tükröződhessenek vissza.

A magamnak vásárolt tárgyakat gyakran elveszítem. Amit tárgyakból féltve őrzök, az mind ajándék. Nem engem mutat, hanem a barátaim/szeretteim rólam alkotott képét tükrözi vissza. Egy virágos bögre, két kézzel készített terítő, egy nemezkép vidám, szőke kislánnyal a kép közepén ...

Az emberről nem árul el semmit egy magányos tárgy. Az általa birtokolt tárgyak összessége esetleg mond valamit, de nem biztos, hogy az igazságot.

Lehet, hogy megint költözöm. Terhemre vannak a tárgyak.

A tárgyak nem én vagyok.

A karácsony a tökéletességre törekvés és az ebbe való szükségszerű belebukás ideje. Vagy csak az én karmám ez a mindent időre tökéletesen elkészíteni nyomasztó feladata? Hát nem tudom, de hogy állandóan ismétlem önmagam, az egészen biztos. Persze minden évben egy kicsit másképp.

Idén a karmám megtestesítője a kacsa volt. A kacsa, ami szimpatikusan nagy testű és békés állat benyomását keltette, és, stílszerűen, kedves karácsonyi ajándékként érkezett, de végül egy egész napot betöltő, orbitális, süss meg, ha tudsz, ostoba nő programmá nőtte ki magát.

Pedig utánanéztem a neten mindennek, meghallgattam a barátok és barátnők tanácsát, majd tegnap reggel kilenckor elégedetten dugtam az almával töltött állatot a sütőbe. Hátradőltem, és megállapítottam, hogy igen bizony barátai, a kacsa minden kétséget kizáróan az én műfajom. Háziasszonybarát. Olvasásbarát. Misebarát. Családbarát. Stresszmentes. 

Amikor délben hazaértem a miséről, akkor valahogyan feltűnt, hogy gyanúsan kacsaillatmentes a lakás. Nem tudom, én voltam -e a hülye, és nem állítottam be a sütőt rendesen, vagy valamelyik szakértő családtagom igazított egyet a hőfokszabályzón, de a kacsa délben, három óra sütés után gyakorlatilag nyers volt.

Karácsonyi mise után az ember nem aztakibaszottkurvaéletezik, ha már azt hallotta a templomban, hogy Jézus miértünk, akkor  nem akad fenn egy kacsán. Dehogy. Sóhajt. Magában káromkodik.

Jó, nem dől össze a világ, minálunk biztos nem, mindig annyi maradék van szentestéről, hogy egy ukrán lovasezred se veszne éhen, szóval kacsasütés második etap, emeljük a tétet, atomot a bestiának. Sütő beállít, kacsa meg kegyesen süldögélni kezd. És megebédelünk, és a kacsa sül. És kávézunk, és a kacsa sül. És a gyerekek beteszik a Gyűrűk ura szpesöledisön négy órás változatát, és a kacsa sül. Én hol az orkok támadásánál, hol valami csatajelenetnél meglocsolom, és a kacsa sül. Gandalfot a mélybe rántja a Balrog, de a kacsát ez nem izgatja, sül.

Végül délután ötkor, és nem, most azért se nem számolom ki, hány óra sütés után, majd kiszámolja nekem az E-on, ó boldog karácsonyt nekik is, biztos a kacsakartellel vannak összecimborálva, szóval valami hihetetlenül sok óra után kiveszem a sütőből az állatot. Szép egyébként, azt meg kell hagyni, piros, gusztusosan áramvonalas, kár, hogy az egész lakásban felülíródik a finom fenyőillat, és derékig kacsazsírban úszunk. Mindegy ez is, jó kis vacsora lesz ebből. Kicsit sajnálom, hogy nem kívánom meg a húst, de természetesen, derék házirabszolgaként, szépen felszeletelem a kacsamellet, leszedem a combokat, és ... és keresem a húst még. Misönimpássziböl. Lehet, hogy egy transzvesztita kacsát kaptam ajándékba? Se tisztességes melle, se normális combja. 

Nem húzom hosszan a történetet, arra jutottam, az egyetlen ok, amiért a kacsát ilyen kibaszott sokáig kellett sütni, az, hogy jól átsüljenek a csontjai. Amikor lebontottam a kevéske húst, ott volt a csontváz: a bámulatosan áramvonalas tengeralattjáró forma, az evolúció öröme, az én bánatom. És akkor, csak akkor, végre eszembe jutott, hogy egyszer, nagyon régen, már sütöttem kacsát. Iszonyatosan sokáig tartott, és alig volt rajta hús. De a lebontott állat csontváza felett akkor, sok évvel ezelőtt, megfogadtam,  soha többé nem sütök kacsát. - Lám, az ember nem tanul a hibáiból. Vagy ha tanul is, hamar elfelejti, mit tanult.

Mindegy, túléltem. A misén azt mondta a pap, Isten az ember emberségét is magára vette, amikor eljött a földre. Ezek szerint Jézus hóna alatt volt egy kacsa is. Az én kacsám. Csak véletlenül lehagyták a festményekről.