Izabella.Jones 2013.03.16. 07:54

Összhangzattan

Minőségi filmek vasaláshoz - A Late Quartet

Jelen idő és múlt idő 
A jövő időben talán jelen van, 
S a jövő idő ott a múlt időben. 
Ha minden idő örökké jelen, 
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.

Így kezdődik T.S. Eliot: Négy kvartett című verse, amit Beethoven utolsó vonósnégyeseinek egyike, az opus 131 ihletett. A hét tételből álló zeneművet a szerző utasítása szerint szünet nélkül kell eljátszani, így a zenészek nem tarthatnak pihenőt, nem hangolhatják után hangszereiket, melyek a játék közben óhatatlanul is elhangolódnak.

Mi lehetett ezzel Beethoven célja? Erről a zenetudósokon, zenekritikusokon kívül egy szereplő is sokat elmélkedik az A Late Quartet című 2012-ben készült amerikai filmben. Végül mind a zeneelmélet ismerői, mind a  filmbeli csellista arra jut, a zeneszerző talán az élet nagy összefüggéseire szerette volna felhívni a figyelmet. Talán arra, bár minden változik körülöttünk, minden elhangolódik idővel  saját kapcsolatainkban is, a zenemű végéig küzdenünk kell, hogy valamiféle összhangot teremtsünk magunk körül. Még akkor is, ha ez sokszor szinte lehetetlen.

A Yaron Zilberman által írt és rendezett filmben négy zenész összhangzatának alakulását követhetjük  nyomon egészen addig a pontig, amíg színpadra nem lépnek, hogy előadják ezt a késői vonósnégyest. A négy zenészt négy kiváló színész alakítja: Christopher Walken, Philip Seymour Hoffman, Mark Ivanir és Cathreen Keener. A film gyakorlatilag kamaradarab; négyük élete, felfokozott érzelmeik, egymáshoz való viszonyuk, a munkájuk és a zene iránt érzett, és végső soron mindent (szerelmet, csalást és csalódást, betegséget, rajongást, vetélkedést, önzést) felülíró szeretetük az a téma, ami mellé Beethoven darabja olyan természetességgel adja magát, mintha film és darab egymásért született volna.

T.S. Eliot úgy érezte, a darab valahogyan az időről szól. Persze mi az, ami az életben nem az időről szól? Az időről, ami végső soron egy ember életéhez képest mindig helyrehozhatatlan múltból, bizonytalan jelenből, és talán soha meg nem történő jövőből áll. 

Nyilván erről is szó van, a film azonban arról is szól, vagy szólt nekem, hogy soha semmilyen jövő nincs, ha a jelenben meglévő káoszból valahogyan - a bántást, a csalódást, a hazugságot, a szerelmet és a gyűlöletet félretéve, mindezeket az életbe termékenyen beleépítve, belőlük tanulva - valami összhangzatot nem teremtünk önmagunkban. Persze az eredmény nem egy játékos Kis éji zene, hanem valami nagyon megküzdött, nagyon keserves, majdnem hamis harmónia, mint Beethoven 14. vonósnégyese. De ki ígért itt mást?

Aki szereti a zenét, szereti a drámai feszültséget, és nem bánja, ha speciális effektek helyett gyönyörű hangszereket lát, az nézze meg ezt a filmet. A darabot egyébként a Brentano String Quartet játssza, de a négy színész mindegyike különórákat vett, hogy a filmben a darab egy-egy részletét valóban el tudják játszani. 

komment

Címkék: zene film

Izabella.Jones 2013.03.15. 18:47

Periódusok


Elolvastam Atkins könyvét a periódusos rendszerről. Kedves könyv, csak néha elaludtam rajta. Azért gondolkodni jó volt. (Ilyenek ezek a könyvek.)

"Egyesek szerint a bizonyosságnak ez a hiánya azt jelzi, hogy egy tárgyról kapott ismereteink köre soha nem lehet teljes. Sokkal inkább helytálló az az értelmezés, hogy a klasszikus kép volt félrevezető, amikor hamisan azt sugallta, hogy teljesebb ismereteket szerezhetünk, mint ami egyáltalán lehetséges. Helyesebb tehát a helyzetet úgy értékelni, hogy a kvantummechanika megmutatja, mi az, ami a Birodalomban valójában pontosan megismerhető, míg a klasszikus mechanika félrevezetett minket e téren, hamis reményeket keltvén ígéreteivel." 
(P.W.Atkins : A periódusos birodalom)
Mi az, ami megismerhető a világból, és mi az, ami nem? A modern fizika és a szorosan a kvantummechanikához kapcsolódó kémia az elmúlt évszázadok megismerni-megtudni-bekebelezni-felhasználni szemlélete helyett valami egészen másféle világlátást valósít meg: a világra való rácsodálkozást. A megértésnek azt a félig-meddig intuitív formáját, mely a világ rejtvényeit megfejteni vágyik, mégis megelégszik azzal, amit a világ ad, és mint a jó szerető, nem turkál a titokfiókban. 
A világ, bár törekszünk, nem érthető meg a maga teljességében, és nem is kell elvárnunk, hogy megértsük azt. 
A kémia azt kutatja, a kvantumvilág szerencsés Dánieljei, az atomok, a kavicsok, 'a majdnem üres teret elektromosan uraló porszemek halmaza' hogyan is tölti kedves hétköznapjait. 
Az elvek azonban egyetemesek. A kémia, a fizika és a biológia nem egymás nélkül, és nem elkülöníthető módon képes a világ leírására. A kártya egyik felén a kvantumok, másik felén egy kovalens kötés, figyeljék a kezem, mert csalok, visszafordítom, na mit látunk ez itt vas, a másik oldalán meg a hemoglobin. 
Ki kit szeret? És hogyan szereti? Néha, olyanok a kapcsolatok, mint a tartós házasság. 
"Más kapcsolatok, mint a futó nyári szerelmek, kevésbé tartósak. Az utóbbit képviseli a széntartalmú természetes szerves vegyületek nagy része is, amelyek egy napig, egy évig, vagy esetleg hetvenegynehány évig léteznek, majd kevésbé érzékeny atomkombinációkká alakulnak át."  (Atkins)
Mi az ember? És hol az ember helye a világban? Egy hetvenegynehány évig működő szerves, szén és nitrogénalapú organizmus, mely az elektronfelhő ködéből egy napon összeáll, hatással van mindarra, ami körülveszi, majd elenyészik. Mi a valószínűsége, hogy a kvantumrészecskék halmazából éppen így, gondolkodva válik ki néhányszáz milliónyi? 
Gondoljunk Paulira. Tilalmi elve szerint minden pályát csak két elektron foglalhat el. Így működik a világ. Van egy Én. És van egy Te. Én anyag, Te energia. Hullám mindkettő, amit az első impulzus szült. Hívod, aminek akarod, az már a te dolgod. Εν άρχή ήν ο λογος. Én így hívom.

Már Feynmant olvasom. Arra gondoltam, lehet, hogy fizikus akarok lenni. De ha nem, akkor Andrew Bird.

Izabella.Jones 2013.03.14. 06:11

Terápia

Zeneterápia hegedűre és/vagy gitárra.

Andrew Bird itt.

Baráti Kristóf meg a Gitten. KATT

komment

Címkék: zene

függöny.jpg

Kedvetlenítő címek jutottak most eszembe. Nyilván az ég sárba ragadó szakadt gyászfátyla miatt is, a mindenre ragacsként telepedő sötétség miatt is, a minden miatt is, meg hogy a semmit kellene perspektívaként értelmeznem, ha jól értem.

Úgy esett (mindig úgy esik egyébként, szokása ez az életemnek), hogy van, akitől jobb ember leszek, és van, akitől rosszabb. És van, ahol értékes ember vagyok, meg van, ahol a nemzet szégyene.

Talán az a bajom, hogy nem úgy működik ez az egész, ahogyan elképzeltem régen, vagy ahogy elvárható lenne a sorstól vagy minek is hívjam így magánéletileg és nemzetileg is, de jól van, nem érdekel ez senkit, talán már engem sem igazán. Nem érdekel, mert nem itthon vagyok otthon, nem érdekel, mert egy ideje már hazudni is öreg vagyok. 

Majdnem sírtam. Jó, nem vagyok öreg a hazugsághoz. Sírtam is, hogy odalesz a terasz. Nem mintha jogom volna, dehogy. Az ember nem a joga miatt sír, pedig azért kellene legjobban.

Nem tudom, mit mondjak, remélem, az én könnycseppjeimet is számolod, Uram, mert ígérem, hogy elfáradsz bele, mire vége lesz ennek az évnek.

Böjt van. Legyen ennyi elég most már.

komment

Címkék: sor

Izabella.Jones 2013.03.12. 06:07

Te és Én

Te és Én, Uram. 

2 komment

Címkék: sor

Halálnap van. Meghalnak az emberek. Most azon gondolkodom, ezen miért érdemes szörnyülködni. Hogy ilyen fiatalon, meg ilyen hirtelen. Ha meg öregen és hosszú szenvedés után, akkor meg az a baj. 

Igazat kell adjak a barátnőmnek (vagy Feldmárnak???); tökéletesen mindegy, az ember mikor hal meg. Ha harminc évesen, akkor harminc évesen. Az élet a nem mindegy, de a nagy halálvárásban, haláltól való rettegésben ez elsikkadni látszik. 

Nem azt kellene kérdezni, miért halt meg, mert annak van oka mindig: szepszis, régi betegség, baleset, szeretetlenség vagy szeretés. Azt kellene kérdezni, hogy miért élt. Ezt nem moralizálva mondom, hanem praktikusan.

A születés és a halál között kimért időnek nincsen értelme objektivitást kölcsönözni. A mit élt meg, mit élt át, miért élt, kinek, mit adott az életéből, az csak valami szubjektív lehet. 

A halál mindig a közelben ólálkodik, nézelődik, keresgél. Viszi, akinek elég volt az élete. Azt gondolom, bár a logikája nem az én logikám, nem az én döntésem, hogy aki meghal, annak annyi időre volt szükség az életből. Annyi volt az elég. Annyi kellett a világmindenség egyensúlyához.

Tegnap meghalt egy nő, ma meghalt egy férfi, tán egy gyerek is meghal mindjárt. Hallgatom a szörnyülködést, és elhallgatom a közönyöm, elhallgattatok magamban mindent.   

Halálodat hirdetjük, Urunk, a magunkét is, és hittel valljuk a feltámadást, a Tiédet kétkedés nélkül, a miénket csak addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. 

Mégis, arra gondolok, nekem legyen majd inkább a halál. Attól félek, ha feltámadnék, örökre nevetségessé válna az egész életem.

4 komment

Címkék: hordalék

Izabella.Jones 2013.03.10. 09:25

Határvidék

Izgalmas volna útikönyvet írni a határokról. Arról,ahogyan az ember eljut oda: arról, hogyan lehet a tudatot kiszakítani a határaiból, hogyan lehet megvalósítani a korlátlan, a kozmoszban feloldódó ént, ahol végeredményben annak, hogy Én vagy Te már nincs értelme.

A szenvedély az olyan, hogy amint felhagy az ember az egyikkel, azonnal választ helyette egy másikat. Legalábbis ezt mesélték nekem tegnap este, persze tudom én is, csak alakult egy ilyen kis Feldmár Rajongói Klub a körfolyosón az éjszakában, a szomszédok nagy örömére, gondolom. Egyébként is korlátlan szórakozást bírunk mi nyújtani így a filmklubok meg baráti vacsorák alkalmával, amikor kiállunk cigizni és vitatkozni. Most például kiváló érzékkel a kokain teljesítménynövelő hatása volt a téma rengeteg pezsgőn alapozva. Na, történjen az ő kis életükben is valami, rajtunk nem múlik.

Visszatérve a határvidékre, állítólag Feldmár is arra jut - majd egyszer isten bizony megnézem magamnak ezt a pasit -, hogy a feloldódás határvidékét sokféleképpen meg lehet közelíteni. Persze szenvedéllyel, szerekkel, de, és itt kezdett érdekelni a fickó igazán, az ember meditáció útján is elérhet ebbe az állapotba. Ez azért is érdekel engem, mert soha életemben nem mertem a szokványosan unalmas alkoholon kívül szeri tudatmódosítással élni. Nem, nem gondolom, hogy belehalnék, és tudom, hogy nem feltétlenül lehet rászokni ezekre a szerekre, nem is arra szoknék rá, hanem addiktív személyiségként azt hiszem az Én feloldódására szoknék rá. És onnan aztán hova lehetne tovább? Ki akarna onnan visszatérni? Vége volna az én világomnak.

Ha Feldmár tényleg azt mondja, amit a lányok állítanak, akkor tud valami fontosat. Én életemben először huszonegynehány éve kirándultam alkohol és szenvedély nélkül a tudat határán túlra. Akkoriban itt járt egy magyar származású, amerikai antropológus, aki az indiánok transzállapotát vizsgálta, és kiscsoportos foglalkozást tartott, ahova én, meg ne kérdezze senki, miért, jelentkeztem. A tudaton túlra egy monoton dobszó segítségével lehetett eljutni azoknak, akik szívesen részt vettek ebben a kísérletben vagy miben. Nyilván az ottról itt írni nagyon nehéz, és nem is akarom hosszasan ragozni a dolgot. Legyen elég annyi, hogy akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor a tudat kilép a testből, és a testtől való függetlenségét, önállóságát éli meg, amikor a mindenségben való határok nélküli feloldódást éli meg. Akkor, életemben először,  megtapasztaltam, hogy ehhez nem kell tudatmódosító szer sem. Fontos tapasztalat volt ez, talán ezért nem vagyok most drogos.

Az ott élménye az egyetlen, amire itt igazából vágyni lehet, de nehezen tudnám megfogalmazni, miért. Főleg azt nem tudom, az ember miért van még mindig itt, ha ott is lehetne. Miért érdekes ez az élet, ez a szülőcsatornába szorult állapot, ahol az ember csak falakba tud ütközni, amikor lehetne máshol is. Amikor lehetne szabad is.

2 komment

Címkék: klub

Izabella.Jones 2013.03.09. 10:11

Katatónia

És tényleg voltunk Erdős Virág esten tegnap a lányokkal (amúgy kezdek rájönni, ez egy ilyen változó tartalmú kifejezés az én blogomban, mert A Lányok, értsd TSB és Vitéz Mihály, mellett feszt másokkal is jövök és megyek, töltöm az időm, szóval itt most csak a csoport nemi megoszlása, semmint a konkrét személyekre történt utalás). Tehát most éppen>négyesben voltunk: Gofri, TSB, Ristjana (aka Királylány) és én, hogyizé kulturálódjunk, meg ilyesmi.

Az estről lesz poszt a Gitten hamarosan, itt is van, de be kell valljam, nehezem bírtam a moderátorok???/kérdezők??? bölcsészkedését, és az első 20 perc után úgy voltam vele, hogy édesjóistenem, miért nem pálinkát iszom... A végére azért jó lett az este, főleg amikor végre Erdős Virág felolvasta pár versét, Beck Zoli meg pengetett-énekelt párat, hát na, mennyivel jobb lett volna ezzel kezdeni. És befejezni.

Ez van, így jártunk. Ma lányvacsora, megint más lányokkal persze, csak TSB állandó tag itt is. Halat sütök, azt hiszem, végtére is böjt van, meg sütök valamit, de hogy mit, azt még nem tudom. És persze megiszunk egy tonna pezsgőt. Hagyomány. Majd holnap kialszom.

A VilágMán közben félfizikai pszichoszombat kerekedett. Az ottani poszt lényege, hogy hajrá gyerekek, de van mellette egy csodálatos macska is. Körülbelül. Aki el szeretné olvasni, az KATT

Kábé ennyi. Meg egy kis ezt is elviszem magammal a fíling kedvéért.

komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.03.08. 05:13

Péntek

Péntek igen, és így vagy úgy, de mégis tavasz van, szürke mondjuk, nem tud kikecmeregni az idő ebből a takonyállapotból, de mégis mégis tavasz: hormonhangos, medvehagymás, pajtáskodó tavasz. 

Nagy hírek nincsenek, hála az égnek. Mától átmegyünk kultúrállatba, azazhogy az elkövetkező hetekben mindig lesz egy kis kultúrafogyasztás. Ma este ide megyünk. Aztán meg jönnek a koncertek, Oláh Kálmán, Snétberger és Balanescu. Annyira ki lesz egyensúlyozva a zenemérőm, hogy csak na. 

És péntek van! De ezt talán már említettem.

Más nincs, a Gitten egy kis ajánló Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításához. Muszáj elolvasni ezeket a fordításokat, mert zseniálisak. Már a VilágMára mikor jutok végre... mindegy, addig tessék a többieket olvasni.

Mai kedvcsinálónak egy kis Oláh Kálmán:

komment

Címkék: napok

Nincs kedvem hosszasan sorolni, mennyi hülyeség vesz körül. Az ember ebbe is belefárad, ebbe a sorolásba. Kedden elég jó szülőként elzarándokoltam a két idősebb gyermek iskolájába, hogy a Szülői Munkaközösségi megbeszélés - Szülői értekezlet - Fogadóóra szentháromságának mutassak be áldozatot: életem három óráját.

Én tényleg mindent megértek egyébként, hogy fáradtak a tisztelt kollégák és kolleginák, meg hogy nagy teher nyomja az iskolavezetők vállát, de azért az dühít, ha kajak hülyének néznek. Nem kéne már eljátszani, ráadásul szarul, a hattyú halálát, én is a közoktatásba döglök bele minden nap, pontosan tudom, hogy hol hiányzik a rendszer kereke. Minek hadoválnak össze-vissza. Legalább nekem ne. 

Persze a munkanapjaim pazar mutatókkal büszkélkedhetnek. Biztosan unatkoznék, ha nem tanár lennék, erre gondoltam tegnap a folyosón, de ebbe a felszabdalt életbe meg másképp hal bele az ember. Semmi se jó senkinek. Tényleg kellene egy pihenőév feltöltődni, tanulni a tanároknak mondjuk tíz évenként.

Tegnap szerda volt, együtt ebédeltünk mi hárman nők, hiába na, Isten jó fej, hogy gondoskodik rólunk. Legalább így, a szerdai boldogsággal. Jó volt, vidám történeteket meséltünk egymásnak a gőzölgő leves felett, meglepő módon most főleg én, és nevettünk felszabadultan. Kell, hogy legyen, akivel az ember együtt tud örülni. Édes Istenem, két hét múlva elutazunk erről a borzalmas bolygóról a teraszra. Addig ki kell bírni.

Böjt van. Keveset eszem, de többet dohányzom. Mitől tartóztassam meg magam? Elég-e ha csak az őrülettől? 

Mi vida

lucerito sin vela
mi sangre de la herida
no me hagas sufrir más.
Mi vida
bala perdida
por la gran vía
charquito de arrabal.
No quiero que te vayas
no quiero que te alejes
cada día más y más.
Mi vida
lucerito sin vela (aquí no pegamos los ojos)
Mi vida
charquito d'agua turbia
burbuja de jabón
mi último refugio
mi última ilusión
no quiero que te vayas
cada día más y más.
Mi vida
lucerito sin vela
mi sangre de la herida
no me hagas sufrir más.
(aquí no pegamos los ojos, aquí no pegamos los ojos)
Mi vida

komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.03.06. 04:33

Lehet

266416935_437afe5491.jpg

Nem kovácsolok terveket, nem rajzolom hófehér lapra fekete tussal az utat, nem abban érzem az életet, nem a vonalhúzásban, nem a vonalban, nem a kéz szigorú mozdulatában, nem a visszafogásban, és nem vigyázok, nem koncentrálok, hagyom, hogy szétfolyjon a tinta míg elidőzöm a lap fölött, rácsodálkozom a papír bőrszerűségére, a szálakon kapaszkodó fekete erekre, közel hajolok, egészen közel, és látom, hogy a fekete nem fekete, hogy a fekete vörös, sötétvörös, hogy ott, ahol a tollam elakad, felszakad a papír, a tinta a rétegek közé ömlik, felpúposodik, megalvad, rugalmas izomszövetté lesz, hozzáérek, megmozdul, reflexből visszaüt, vért lök tovább, szalad a rostban, kiszalad, kifut a vér, meddig fut, amíg viszi a lendület, amíg viszi a szív, de ezt mindenki tudja, te is tudod, egy dobbanással messzire nem jutok, még hozzád se, még magamig se, lehet, hogy csak a vágyig.

komment

Címkék: sor

Izabella.Jones 2013.03.05. 05:53

Hétfőértékelő

Frank kérésére

"Tetszik tudni, az élet szép, de én még szebb vagyok. Hétfőre is kell valami " -Frank

Megígértem, értékelek. 

A hétfők ebben a tanévben jelentősen eltérnek minden eddigi tanév hétfőitől, hiszen ha szerencsém van, mondjuk eddig szerintem összesen öt alkalommal a tanévben, akkor nem kell bemennem az iskolába. Ez egyrészt tényleg nagyon ritkán van, mert azért Bridget igyekszik odafigyelni mindenkire, másrészt meg ennek ellentételezéseként a maradék négy munkanapon a zombiállapotig le lehet magát amortizálni a munkaerőnek, de ... de az a helyzet, hogy még így is megéri.

Tegnap például elutaztam délelőtt Franciaországba. Még sosem jártam ott, és persze ezt most nem így szó szerint kell érteni, mert na nyilván, hogy arra nem nagyon volna elég egy délelőtt. Tournier regényében olvastam egy nagyon szép mondatot, mert abban a regényben nagyon sok szép mondat van, csak nagyon sok szörnyű is, ami így szólt: "Franciaországban minden belevész az impressziókba, a tétova mozdulatokba, a befejezetlen teljességbe, a ködös egekbe, a végtelen finomságokba." Ilyen szép finomságokba vesző befejezetlen teljesség volt a délelőtt, az ablakon barátságosan besütött a nap, nekem meg hirtelen semmi sem volt sietős, még az élet sem, még a halál sem, még a lét sem, csak a mostban megtapasztalt végtelen.

A délután hasonló hangnemben folytatódott, nem tudom milyen, ne legyen moll, mert az szomorú, de c-dúr sem, az olyan tudatos, na nem tudom, mindegy, a délutánra nem emlékszem. Egyszer a kezembe vettem egy könyvet, a következő pillanatban hat óra volt. Reggel és este - harmadik nap. És látá Isten, hogy baszhatja az egészet, mert itt senki nem törődik azzal, hogy mit akar. Ezek öregem, csak úgy vannak bele a világba. Like there is no tomorrow.

Aztán kvíz volt. A napi rangsorban lecsúsztunk (igaz csak egy ponttal) a dobogóról, az örökben továbbra is harmadikak vagyunk. Volt néhány fájó bizonytalanság, például, hogy a New York-i Kossuth szobor képét nem ismertem fel (sose láttam amúgy), meg hogy nem tudtam, hogy írják le helyesen a Mississippit. Én és a helyesírás. Nem baj, a győztesek megérdemelten nyertek, respekt nekik, a kis mobiltelefon-bűvölőkre meg végre rápirítottak, ideje volt, de most nem moralizálok.

Összefoglalva: a hétfő, barátaim, kedves magyarok és nem magyarok, nem önmagában rossz, hanem a hétköznapok csalódása teszi azzá. Amint levesszük a hétfőről az első munkanap terhét, rögtön kiderül, hogy nem is olyan rossz az, mint az ember hiszi. Nem immanensen rossz, csak rásodródik a sok, hétvégén pihenő rossz. 

Most úgy érzem, hónapokra feltöltődtem, de legalábbis kihúzom péntek este hatig, amikor is Erdős Virág estre megyünk. Fotózni fogok. (Hol az elemtöltőm???????) 

Ebből mondjuk lehetne egy tízórás verzió:

komment

Címkék: napok

81-És hogy tetszik neked az Amerika?

15-Jó. De hiányoznak az otthoni barátaim.

81-Barátokat mindenhol lehet csinálni. Persze csak akkor, ha van hozzá akarat.

 

84-És Magyarországon rossz a helyzet?

42-Elég rossz.

84-Mi a baj ott?

42-Nincs pénz.

84-Aha. Hát az elég nagy baj.

 

84-Jól beszélsz angolul.

42-Köszönöm.

84-Héberül is beszélsz?

42-Nem.

84-De te tanultál, nem?

42-Tanultam.

 

84-Amikor Munkácson a polgáriba jártam ... Te tudod, mi az a polgári?

15-Nem.

84-Az egy iskola. Szép iskolák voltak ottan, de aztán elhanyagolták őket.

15-Értem.

 

81-Beszéljél már angolul, mert a Ronnie nem érti.

84-Hagyj, most magyarul beszélek.

 

84-Amikor engemet elvittek, akkor mind az összes testvéremet is elvitték, de őket máshova. Nem tudom miért csak engem vittek az Auschwitzba ...

15- ...

84-A tetovált számot ... azt már láttad, hogy a bőrbe tetoválták?

15-Nem.

 

84-Teneked melyik a jobb ország az Amerika vagy Magyarország?

81-Miért kérdezel tőle ilyet? Hát csak egy hazája van.

 

81-Én 5 nyelven beszélek. Angolul, magyarul, csehül, héberül ... németül is elég jól beszéltem, de aztán elvették a kedvem ...

 

84-Te szereted a focit?

15-Igen.

84-Arrafele mindenki szereti a focit, mi? Te, és a Sárosit az tudod, ki volt?

15-Nem.

84-De a Puskást, azt csak tudod?

15-Azt tudom.

84-Na akkor jól van.

 

42-Ez micsoda?

81-Kakós.

42-Kakós??

81-Mondják kakaósnak is.

42-Ez olyan, mint amit a nagyanyám, sütött.

81-Miért, anyád nem sütött?

42-Sütött, de nem olyan jót.

 

81-Amikor elmentél, nagyon sírt. Minden repülőre azt mondta, te ülsz rajta.

42-Három éves volt...

81-Azt tudod, hogy te voltál az első igazi szerelme?

42-Nem tudtam.

 

81-Talán még látunk benneteket egyszer.

42-Jó lenne.

81-Jó.

 

Sándor 84 éves, a felesége 81. Mindketten túlélők. Több, mint hatvan éve élnek Amerikában. 19 éve az unokáik bébiszittere voltam három hónapig. Mennyi szám...


Ez az írás három évvel ezelőtt született, úgyhogy minden számhoz kéretik hozzáadni hármat fejben. A reposzt apropója, hogy Sándor ma 87 éves. Isten éltesse még sokáig.

 

Izabella.Jones 2013.03.02. 07:52

Hétvégre

Szombati olvasnivaló a Gitten a nyomozóról, aki halott gyerekeket talál. 

Meg egy kis zene hozzá a Savages-től. Bárkik is legyenek ők.

komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.03.01. 06:08

Jó lenne

Tavasz van. Mármint elvileg van tavasz, mert gyakorlatilag és csillagászatilag még nincs, sőt, ha kinézek a februári dögszagú szürkületbe, nem is tudok arra gondolni, hogy tavasz van. Majd ma sokszor leírom a dátumot, hogy valahogy mégis tudjam azt gondolni már ma, rögtön, időben, hogy ne késsek le róla, tavasz van. 

El kellene utazni. Királylány mindjárt Bécsbe megy, (másképp kellene hívni már, felnőtt hiszen,) nyáron meg Berlinbe. El kellene utaznom Berlinbe. Ez a gondolat annyira befészkelte magát a fejembe, hogy pár napja tetszik a német nyelv.  

Arra gondolok, elutazom Berlinbe és találkozom Nádas Péterrel. Találkozom vele, de nem beszélünk, csak ülünk egy padon. Arra gondolok, elutazom Berlinbe, és állok a Pergamon előtt huszonöt évvel később. Most hosszabb a hajam, és egyedül vagyok. És arra is gondolok, elutazom Berlinbe, és nem jövök haza. Disszidálok a rosszkedv elől. Csak lehet-e? Vagy nem lehet, mert manapság minden legális. Legális rosszkedv. Legális menekülés. Legális Berlin.

Jó lenne, ha itt lennél.

komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.02.28. 21:26

Leánytanya

Ez egy túláltalánosító, intoleráns, trágár poszt. Csak saját felelősségre.

Most, hogy megéltük a csütörtök estét, végre van remény arra, hogy ezt a hetet is túlélem. Nem ép elmével, azzal nem tudok dicsekedni, már a heti kezdőállapot sem nagyon számíthatott valami kerek egésznek, de ezt a kis hétvégén nagyjából kiizzadt lazítást Bridget hétfői értekezletének első öt perce úgy hazavágta, hogy komolyan azon gondolkodtam, ez az új fenntartó szolgálhatna kincstári zsilettkészlettel meggyengült idegzetű tanárai számára.

Ezek a hétfői értekezletek különben azért jók, mert kurvára nem szólnak semmiről, csak arról, hogy Bridget mint valami agg Vesztaszűz jelentéktelen paprírkötegeit ide-oda hajtogatva (gyulladna ki már az a tűz, babám) próbál fontosnak látszani, és hát ebből az a leggyalázatosabban szánalmas, hogy még csak nem is más, hanem leginkább önmaga szemében. Persze amikor a halálba fáradt tantestületet összefüggéstelen polgári körmondataival próbálja szórakoztatni, legszívesebben vinnyogva fetrengenék a padlón, csak sajnos be kellett látnom, hogy hát ez nem a Monthy Python, gyerekek, ez az én életem, úgyhogy most is azonnal  fantáziálni kezdtem arról, hogy felmondok,  Bridget pedig térdre esik előttem, és a bokámba kapaszkodva, sírva könyörög, hogy ne hagyjam el, megjavul, ígéri, eljár terápiára... Ennek a kedves álmodozásnak végül az vetett véget, hogy a drága legjobbnak látta az értekezlet végét egy kis nyílt fenyegetéssel feldobni, miszerint aki nem tartja magát az óra időkereteihez (=későn megy, és korán kijön) azzal el fog beszélgetni. Szerintem ennél ocsmányabb zsarolást nem is kell kitalálnia az életben.

A hét eddig eltelt napjaira talán a tébolyda az Elm utcából címet húzhatnánk rá legkönnyebben. A harmincakárhány fős tantestületből nyolcan betegek vagy a gyerekeik, ketten síelnek bazmeg, mer' ilyen fasza csávók, a maradék barom meg eljátssza, hogy ez egy iskola, ahol tanítás folyik. Ja. A lyukas óráimban helyettesítek, ha nincs lyukas, akkor összevonok. Már azon voltam ma, javaslom, vonjuk össze a picsába az egész iskolát, én meg elfoglalkozom a sok csudaokos gyermekkel, és mindent megtanítok nekik a földrajztól az irodalmon át a tesiig.

Na mindegy. Az van, hogy én sem járok a héten a szakma magaslatain, ez biztos, mert a tököm tele van azzal, hogy a végzőseim basznak készülni az órára, a kedvenc csoportom ma kiakadt, hogy a J.Edgar Hoovert nézettem velük, és nem valami szart, mert ugye türelmük az nincsen odafigyelni a szövegre tíz percnél tovább, és akkor az izomagy azt mondja nekem tenorba vinnyogva, hogy jajjistenem ez ilyen huszadik századi stílusban van, mire kis híjján azt találtam válaszolni, hogy nem bazmeg, így beszélnek a művelt emberek, csak ezt te magyarul se érted a tesztoszterontól összeszűkült kis agyaddal. De nem mondtam persze, mert nem tegezem a tanítványokat.

A csúcs, azt hiszem a Kislipót volt egyébként. Ez egy csoport. Tényleg biztos nincs olyan, hogy Isten hiábavalóan teremt emberi lényt, de azért itt néha elbizonytalanodik az ember. Hogy komolyan, mi lehetett itt a cél?? Szóval a mai órán, amikor próbáltunk hat (=azaz HAT) sort lefordítani egy szövegből, az egyik kis tündér úgy döntött, a mobiljáról szép hangosan felolvassa nekem a szexhoroszkópomat. Most mit mondjak? Legalább ezért a területért nem kell aggódnom. 

Jól van. Holnap már péntek. Megint összevonok két csoportot, 2X20 dürhő kilencedikest. Majd kitalálok nekik valami csendes foglalkozást, pláne, hogy első körben egy húsz fős terembe írták ki az órát, szóval az is lehet, hogy az udvaron tartok nekik ír néptáncot. Csak el ne felejtsek letölteni egy olyan béna Michael Flatley videót, és memorizálni a lépéseket éjszaka.

Ja, más nincs. Holnap péntek. Holnap péntek. Holnap péntek. Holnap péntek. 

Végszóra kaptam egy zenét egy diáktól. Azt írta, én jutottam róla eszébe. Tök meghatódtam. Uram, csak szeretném megjegyezni, hogy ezért nem lehet ám fairplay díjat kapni még odafönt sem.

Na, itt a zene. Azér' tetszik. Ha majd felmondok, ki küld nekem zenét? 

6 komment

Címkék: scola

Izabella.Jones 2013.02.28. 05:35

Börleszk

Marx-Bros-marx-brothers-23446644-400-300.jpg

Nem vagyok nagy rajongója a börleszk műfajnak, minden elismerés mellett valahogy leginkább a kisember iránti sajnálat marad meg a végén bennem, meg Oliver és Hardy kényszeredett poénjai, úgyhogy nem voltam feldobva, amikor kiderült a filmklubban börleszket nézünk. Igaz, amikor a bevezetőben kiderült, az Amerikai Filmakadémia minden idők legjobb 100 vígjátéka közé választotta az esti filmet, sőt nem hogy a legjobb százban, de a legjobb tizenkettőben is benne van a Marx testvérek Botrány az operában című opusza. 

A Marx testvérek öten voltak, varietéztek, énekeltek, zenéltek, aztán mire beköszöntött a némafilm kora, egyikük kiszállt, utálta az egészet. Mire a hangosfilm is megérkezett, már csak hárman maradtak a bizniszben, Groucho, Harpo és Chico. Három bődületesen tehetséges színész, nagy szakmai hozzáértéssel. Mondom ezt úgy, hogy tényleg nem szeretem a börleszket.

Nem tudom, miféle este volt tegnap, de engem elvarázsolt a Marx testvérek filmje. Biztosan a hetek óta szűnni nem akaró fényhiány, a földig lógó szürkeség, meg a mindenféle kedvetlenség miatt volt, de ennél jobb filmet keresve sem találhattam volna arra, hogy minden rosszat kiűzzön a fejemből, és hogy őszintén és felhőtlenül nevessek. Persze erre volt ez kitalálva eredetileg is, a borzalmas amerikai recesszió éveiben futott föl a vígjáték, a börleszk, a nevetést a nevetésért kultiváló film. Ne fájjon már az élet annyira, ha nem muszáj. 

Gondolkodni nem kell a filmen, az biztos, de aki megnézi, az megtapasztalhatja, milyen kilencven perc színtiszta, önfeledt  szórakozás. A Botrány az operában mestermunka. Ha el tudjuk viselni ennek a nyolcvan éves műfajnak a kötelező kelékeit; az itt-ott erőltetett vagy lapos poénokat, a szerelmespárt, az indokolhatatlan dalra fakadásokat, akkor borzalmasan jól fogunk szórakozni. 

Laci azt mondta, ő évente legalább egyszer megnézi, hogy el tudja viselni az életet. Azt hiszem, ezt a módszert átveszem tőle, de csak és kizárólag a Marx testvéreket vagyok hajlandó nézni ebben a műfajban.

komment

Címkék: film

Félúton Tournier könyvében egyszer csak elszorult a szívem, úgy megsajnáltam. Szegény, elveszett gyerek, ez jutott eszembe. Azt hiszem, eddig csak a felszínre figyeltem, a történet zavaros felszínére, de rosszul tettem. Nagyobb türelem kell.

(Az élethez is nagyobb türelem kell, ezt is gondolom. Gondol erre egy gyerek például? A türelemre? Nem hiszem.)

Kultúrtörténetileg is - mióta megy a rettegés? A Biblia óta biztos, de arra gondolok, korábbról való. Talán az agytörzsben lakik.

Én gyerekként rettegtem, hogy elveszem. Álmodtam is gyakran, hogy ismeretlen emberek között bolyongok, hogy nem találom az utat, hogy elragad valaki, és magával hurcol, hogy kényszerít a sötétbe. A gyerek ettől retteg, a felnőtt maga lép a sötétségbe, és rettegés helyett izgatott. Hozzá edzette már a szívét a Gonoszhoz. Járt már ott.

Biztosan minden nép számára létezik a zsákos ember, a bákász, a mumus, a mókár, vagy az a  ki tudja még micsoda néven nem nevezett alak, aki az engedetlen gyereket, a túl kíváncsi gyereket magával viszi, és sosem hozza vissza. Népi ijedelmek. 

Rettenetesen sok elveszett gyerek él ma, és mind felnőttnek látszanak.Az elveszett gyerek mindig felnőttnek látszik.

komment

Címkék: hordalék

Nem merem megnézni, mikor volt Gyémánt utoljára. Persze találkozom Emmával most már, idén már nagyon is rendszeresen: kéthetente a kvízen, havonta egyszer meg a vacsorán, de az nem ugyanaz. A Gyémánt az más. És nem azért, mert csak ketten vagyunk, hanem mert a Gyémánt az mindig olyan nyugalmas-rugalmas idő, amikor valahogy jobban ráérünk egymásra figyelni. Jól egymásra figyelni.

Most, hogy mi is a belvárosban lakunk, egyszerűen besétálok, tegnap is így volt, langyos eső esett, tavaszias, még az egész napos novemberi felhők ellenére is olyan megbocsátó, ütemesen bádogon doboló eső, hogy arra gondoltam, mindjárt itt a szél is, a nyugati, és akkor itt a tavasz is, és akkor jó, akkor megkönnyebbülök, ezt is túléltük valahogy megint, ezt a nehéz, szomorú telet.

Emma mindig szép és mindig okos. (Ezért majd most haragszik, ha olvassa.) És mindig gondolkodik. Ebben hasonlítunk mi egymásra igazán, azt hiszem, hogy még ha kicsit/nagyon be is rúgunk vagy fáradtak/boldogok/szomorúak vagyunk, nem nagyon van, hogy odabent a fogaskerekek ne pörögnének. Talán erre is találtuk ki pár éve a Gyémánt Kört, hogy együtt gondolkodjunk arról, ami éppen ott és akkor, azon az estén felmerül, és bár terveztük, hogy hívunk még embereket, aztán sose hívtunk, ketten maradtunk az éjszakában a gondolatainkkal.

Tegnap a függőségekről beszélgettünk, meg a szenvedélyről, hogy hogyan ér össze a kettő, hogy lehet-e igazából függés nélkül élni, az embernek magában, vagy keres az ember olyan függést, ha ügyes, amit a társadalom még be tud illeszteni a szenvedély és az odaadás kategóriájába. Azt hiszem, arra jutottunk, hogy mindenki függ, csak kérdés hogyan és mitől. Meg hogy éppen hol járunk. Akár földrajzilag, akár időben. Aztán szóba került A szürke ötven árnyalata, hogy milyen érdekes jelenség (mondjuk én nem olvastam), és lett is közös elméletünk erről, csak pontosan nem emlékszem mi, majd megkérdezem Emmától, mert addigra már összefolyt a gondolkodásunk, és elkeveredett egymással, mint az ajtó előtt elszívott cigaretta füstje, és ilyenkor már nem emlékszem pontosan, mi az, amit én gondolok és mi az, amit ő. 

Hirtelen késő lett, de amikor elbúcsúztunk, arra gondoltam, milyen egyszerűek az estéim Emmával.

Ja igen, a Gitten Angol-Na! Oscart érő mondatokkal. Katt IDE, ha olvasnád. 

Jól vagyunk tulajdonképpen.

2 komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.02.25. 06:53

Made in Hell

Van néha olyasmi, amin nem lehet változtatni, mert sem  a kiváltó okra, sem a következményre nincs befolyásunk. Még akkor sem, ha a dolog minket érint. Van erre valami kibaszott bölcs mondás, ami giccses képekkel körítve kering a neten. A fenébe is, ha van valami, amit a giccses képekkel körített hülye bölcsességeknél is jobban utálok, az a tehetetlenség.

Chen polcára gondolok. Volt ott az a kínai bölcsességek minden napra-szerű könyv. Hogy azt ide kellene nekem teletranszportálni a vak tetoválómesterrel együtt. És akkor most a vak tetoválómesternek feldugni a seggébe azt a kis könyvet. És megmondani neki, hogy köszi, de üljön otthon a hülye kertjében, és kezébe ne merje venni a tetoválótűt még egyszer ebben a büdös életben. 

Sors. Most, gondolom, erről kellene nekem elmélkedni. Vagy Isten útjairól. Isten útjairól, amit egy vak tetoválómesterrel tetováltatok a hátamra éppen, hát tessék, kövesd, parancsolj, csak ügyesen, aztán el ne tévedj, szentem. És még csak nem is olcsó. Mennyire, hogy nem. A bőrömmel fizetek érte.

Nem a bosszankodás, nem is a sértettség, hanem a gondolat. Egy gondolat bánt engemet. És még csak nem is az enyém... még csak nem is az enyém.

Arra gondolok, vannak olyan napok, amikor nem is a saját életemet élem, csak valami olcsó utánzatot. Plasztikbőr. Made in Hell. 

Túlteszem magam. Persze. 

komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.02.24. 06:53

Szavak

Az emberi beszéd nagyon különös dolog. Az írás még különösebb. A mondatok utáni szüneteket ugyanis mindenki saját maga egészíti ki úgy, hogy az elmondottak, leírtak számára érthetővé, relevánssá legyenek. Néha a beszélő szándéka nem egyezik a befogadó értelmezésével. Ilyenkor félreértik egymást a felek.

Én mindig nagyon sajnálom, ha engem félreért valaki, és mindig nagyon gyötör is a lelkiismeret. Jó volna, ha ilyenkor az ember útmutatást kaphatna, volna figyelmeztetés időben, mit csinálsz, ez hülyeség, nincs értelme annak, amit mondasz. Ha nincs figyelmeztetés, az ember értetlenül, és végtelenül szomorúan szembesül azzal, hogy valahol, valamit nem jól, nem érthetően mondott, vagy, hiszen nem vagyunk tévedhetetlenek, valami kapitális baromságot írt le. Jó volna tudni, mit és hol. 

Roma 724k.jpg

Lassan szeretek ébredni.

Ritka, különös kegy. Kell hozzá az ébresztő hajnali cinkos összeesküvése, a heti munkába belefáradt akkumulátorcellák péntek esti ájult kimerültsége, és kell hozzá az is, hogy a reggeli fény se áruljon el semmit abból, hogy volt a teremtésben egyszer akarat elválasztani egymástól a nappalt és az éjszakát.

A lassú reggelben úgy kell megtapasztalni az időt, mint ami öröktől fogva készen volt egészen. Ezt olvastam persze. Az időnek ezt az elkészültségét. Mindig az időről olvasok. Ha nem arról olvasok, akkor is az időről olvasok. Így lett, vagy így akarom. 

A lassú ébredésben a kíméletesség a szép. Az akaratnélküliség a szép. A kapillárisokig szétfutó pillanat tehetetlen rövidzárlata a szép. Nyújtózik az ember, bent az időben nyújtózik, egyik örökkévalóságtól a másikig ér, víz alá merül, a születés magzatvize alá merül, lélegzetét nem találja és nem keresi, nem nehézkedik, de rá sem nehézkedik semmi ebben a pillanatban; még az öntudat akarnok 21 grammja sem.

A lassú reggelen az ember még nem élő, még nem halott, de már élt, és már meg is halt. Része önmagának, önrésze önmagának, de ebben sem törekszik kizárólagosságra: megosztja magát. Osztható önmagával. Most ő a világmindenséggel alkotott legkisebb közös többszörös. Most ő a világmindenségben úszó prímszám. Ő az Egy, az Örökkévaló. Ő a világ legkisebb mérhető egysége.

Reggel lett, aztán este - második nap. És látá az Úr, hogy végül minden birodalom a tengerbe zuhant, és minden emlék köddé vált. És látá az Úr, hogy csak én maradtam neki. Hogy végül megint csak én maradtam neki.

2 komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.02.22. 06:09

Dolgok

Jól van. Ma ébredés után felfigyeltem arra, hogy péntek van. Ez a legjobb hír hétfő óta.

A heti nyomasztás után ma már könnyebb lesz, nem is a munka mennyisége miatt, az mára is jut elég, hanem a szabadság kis világítóablaka miatt, amin ma már lehet kifelé bámulni egy kicsit. A péntek az mindig felszabadító, mert egészen hétfő estig ellátni innen. És pláne jó ma, mert most hétfőn végre megint lesz Gyémánt Kör Emmával, és értelmesen zárul a szabadság. 

A hét elejéhez képest az is jó, hogy tegnap végre volt egy lyukasórám, az pedig sokat tud lendíteni az életemen. Kedden és szerdán ugyanis zsinórban tartottam az órákat, amit nem szeretek, mert az ember kiesik, meg beesik óráról órára, sokszor azt sem tudja, hol áll a feje, mert persze a tíz perc szünetben tíz ember húsz dolgot kér, és persze azonnalra. És nyilván akkor jön a könyvügynök is, mert nehéz a felfogása, és a kérem hívjon/emailezzen előre fordulat nem generált mentális reakciót. Hol vannak ennek a palinak a transzmitterei, az örök vadászmezőkön??? És miért könyvügynök valaki egy nyelvkönyves cégnél, aki nem beszél idegen nyelven? 

Bridge tegnap elutazott a Leonardo együttműködés keretében úgy, hogy nem kérdezett rá az afrikai projektre. azt hiszem, hagyom, hogy elfelejtse.

Már megint a tárgyak és az idő. Hogy erről nem tudok leszokni. 

„A jelen – nem a pontszerű jelen, amely nem jelent egyebet, mint a "lejárt” idő mindig csak gondolatban tételezett végét, az időszak megragadásának látszatát, hanem a valóságos, kitöltött és beteljesült jelen –, a a jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik. Csak azáltal, hogy a Te jelenvalóvá lesz, csak azáltal támad jelen. 
Az Én – Az alapszó Én-jének, annak az Én-nek tehát, amellyel átellenben nem éli világát egy Te, hanem „tartalmak” sokasága állja körül, csak múltja van, jelene nincsen. Más szóval: amíg az ember megelégszik a dolgokkal, amelyeket tapasztal és használ, addig a múltban él, pillanatának nincsen jelene."  (Martin Buber: Én és Te)

Nahát. Kiderült, hogy Martin Bubert vettem elő, nem is Csáthot. Szeretem ezt a könyvét, Jókat tudok vele vitatkozni.

Ezek az én dolgaim. A tárgyak és az idő.  Meg a zene. (Zongora, ha kérhetem.) 

komment

Címkék: zene napok

2012december 114k_1.jpg

Mostanában van egy kis időproblémám. Hiánygazdálkodásra kényszerülök. Ortodox módon ugyan, a zsidókeresztény hagyományoknak megfelelően a jézusomsemmiresincsidőm márkajelzésű, európai gyártmányú  (esetleg kóser) nyálka vékony rétegben vonja be a nappalaimat. Lecsúszik a kezem a kilincsről.

Tegnap minden órámról elkéstem. De mindegyikről. A test hű szolgája a gondolatnak. Tudtuk mi ezt.

Megint havazott egy kicsit, aztán elolvadt. Gúnyt űz belőlünk a lét. Intravénás napsütés kell. Meg sok zene. Meg rá kellene gyújtani. Meg hiányzik a kert. Meg nyugtalan vagyok.

Megemelkedett a rezgésszám. Eggyel nagyobb frekvenciára állítódott a testem. Nyilván igaza van annak, aki azt gondolja, az időt a testben lévő sejtek kis időérzékelői mérik. Gyorsabb rezgés, gyorsabb idő. Sejtszintű pánik.

Elővettem Csáthot. Az ember tájékozódjon a lehetőségeiről időben. Kis terasz, fehér falak, csend. Jó, ez nem a Csáth. Akkor mit vettem elő?

Zeneterápia. Tartsunk engem észben. Tartsunk engem az eszemben.

Tényleg csütörtök van? 

5 komment

Címkék: napok

Izabella.Jones 2013.02.20. 05:55

Once again

Beszámolókat írok, meg leveleket. Beszámolóleveleket. Kedves én! Még addig jó, míg nem leszámolok magammal. Hogy mennyi hiábavaló év, számolnám az ezüstöt. Jutnék-e negyvenig? Kiszárad a szám.

Szerda van, azt számolom, meg ahogy pereg az idő itt a billentyűzeten. Belepereg a billentyűk közé, ezért néha nem lehet lenyomni egyiket vagy másikat.  Alá szorul az idő. Dali is így festené most.

Ma ebéd lett volna. TSB napok óta egyre szarabbul van, Vitéz Mihály meg elhagyta a telefonját, elérhetetlenül elérhetetlen, emailt írt este, Jézusom, ha emailt ír, úgy is lett, hát nem hiszem el, nem tudunk együtt ebédelni, felvételiztet. Legyen már március, könyörgöm, és menjünk már el a Teraszra. Szükségem van rájuk. (Már könyörögtem nemrég, nem? Márt ezt is leírtam nemrég nem? Nincs is idő, egy helyben állok. És látá az Úr, hogy ezt is. Már megint Istennek sincs ideje. Nem adatik meg.)

Ne tévedjek. Erre gondolok két napja. Ennek ellenére lehet, hogy tévedek. Ne tévedjek. Most nincs kedvem hozzá.

Helyettesítek, órát tartok, dolgozatot javítok. Ez volt tegnap. Helyettesítek, órát tartok, dolgozatot javítok. Ez lesz ma. Helyettesítek, órát tartok, dolgozatot javítok. Ez lesz holnap. Mint dolgozathalmok egymáson, úgy hever a világ énrajtam. Összekavarom. Összezavarodom.  (Ezeket loptam, tudom. Lopni is bűn.)

Vannak ezek a bérgyilkosok, kínzótisztek, okádék emberek, és hiába nézem a képüket: fess férfiak gyönyörű névvel. Micsoda földi vendégbugyrai ezek a pokolnak, hát elhányom magam. Nem tudok hányni, de most megtanulok. 

Véletlenül levelet írtam magamnak ma reggel.Tavaszodik, azt hiszem.

3 komment

Címkék: napok

süti beállítások módosítása